34. fejezet: Mintha minden rendben lenne

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy nem volt a héten eddig rész, de nem voltam gépközelbe. Ma ezért hoztam a folytatást, ami remélem, hogy tetszik majd. Várom a véleményeket!

Emily Cook

Reggel, pontosabban akkor, mikor felébredtem, úgy pattantam ki az ágyból, mintha legalább egy fél napot átaludtam volna. Aztán ránéztem az órára, és eléggé meglepődtem, ugyanis még csak tíz óra volt. Alig aludtam négy-öt órát. Mindenről megfeledkezve indultam el a nappali felé, és még csak eszembe sem jutott, hogy ott találok valakit…pedig volt ott valaki, és én egyből ledermedtem. 

- Jó reggelt! – mosolygott rám – Nagyon korai vagy!

- Te mit keresel még mindig itt? – kérdeztem zavartan. 

- Nem találtam meg a kulcsot, és nem tudtam kimenni. 

- Ott az ajtón. – mondtam gúnyosan. 

- Ohhh… - nézett arra, és széles mosolyt villantott – Tényleg! 

- Harry! Miért vagy még itt? 

- Nem tudom! – rántotta meg a vállát – Lusta voltam hazamenni, és egy kicsit összepakoltam a buli után. 

- Nem kellett volna, Liam-ék azért jönnek át később. 

- Annyival kevesebbet kell dolgoznotok. – mosolygott – Reggelit? 

- Honnan szedtél friss pékárut, ha nem találtad meg a kulcsot? – húztam fel a szemöldökömet. 

- Jó! – nevetett zavartan – Beismerem, hogy direkt nem mentem haza. 

- Harry… - kezdtem, de ő leintett.

- Emily! Barátok vagyunk, nem? – mosolygott, én pedig hosszas gondolkodás után bólintottam egyet – Csüccs, és egyél.

- Nem is aludtál? – kérdeztem, mikor magamba tömtem az első falatot, ő pedig leült velem szembe, de nem evett, csak bámult rám. 

- Nem. Elvégre átaludtam az egész bulit, nem volt szükségem több alvásra. Meg amúgy sem ment volna… - hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy mire céloz, így inkább eltereltem a témát. 

- Én meg már azt hittem, hogy legalább fél napot aludtam. Nem tudom, miért ébredtem fel ilyen kevés alvás után, ez nem rám vall. 

- Pedig én nem hangoskodtam. Próbáltam csendben közlekedni. – emelte fel a kezeit szórakozottan. Tényleg ennyire könnyen kezeli a helyzetet, vagy csupán úgy színlel, ahogy én?

- Talán melegem volt. Meg mernék rá esküdni, hogy mikor lefeküdtem, nem takaróztam be. – játszottam meg magam, és észrevettem, hogy rám kapja a tekintetét. Kíváncsi voltam, hogy hogyan reagál, ha felhozom a témát. 

- Tényleg? – kérdezte zavartan – Öhm… Már velem is volt ilyen. – mondta, és próbált meggyőző lenni. Én csak elmosolyodtam, és inkább nem zargattam tovább ezt a témát. 

Miután ettem egy keveset, visszamentem a szobába, és átöltöztem. Elég sok ruhám volt már itt, hiszen szinte minden nap ide menekülök. Oké, szeretem a családomat, de amit mostanában csinálnak, az már több a soknál. Az anyám alig akar iskolába engedni azóta, mióta meglátta a kávéfoltos ruháimat. Az apám pedig minden nap be akar kísérni az osztályba. Könyörgöm…Lassan tizennyolc éves leszek. Az miatt, ami történt, még nem kell kisgyerekként kezelni. Jobban aggódnak értem, mint a húgom miatt. Nem is tudom, mi lenne, ha megtudnák, hogy napok óta nem Jade-nél alszok, hanem itt, teljesen egyedül. Apropó, egyedül… Harry még mindig itt van, és nem úgy tűnik, mint aki nagyon haza akar menni. Reggel óta úgy viselkedik, mintha mind a ketten itt laknánk, és mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ha tudná, hogy mennyire szenvedek minden egyes pillanatban, mikor véletlenül összenézünk, meghallom búgó, mély hangját, vagy a közelembe jön, és megérzem azt a jól ismert illatot, amit mindig mélyen magamba szippantottam, mikor megölelt, vagy megcsókolt. 

- Öhm… Harry? – szólaltam meg, mikor már legalább egy órája, tartva a kellő távolságot, a kanapén ültünk, egyetlen szó nélkül, és most éppen a déli híreket néztük az egyik csatornán. A délelőtt folyamán egy keveset még takarítottunk, legalábbis összeszedtük a szétszórt poharakat, és tálakat, de aztán semmi több. Valamit hagyni kell Liam-éknek is.

- Igen? – nézett rám mosolyogva.

- Nem szeretnél hazamenni? – kérdeztem óvatosan, neki pedig elkomorult az arca.

- Ha szeretnéd, akkor… - mondta, és már készült felkelni.

- Nem… - mondtam gyorsan – Nem azért, mert nem szeretném, ha itt lennél… - kezdtem, de aztán elharaptam a mondatot. Harry-nek mosolyra húzódott a szája, és erősen figyelte, hogy mivel fogom folytatni. Tényleg nem szeretném, ha elmenne? Mi a francot beszélek? 

- Tényleg? – kérdezte reménykedve. 

- Csak azért mondtam, mert Liam, Lou, Zayn és Jade nemsokára jönnek, és nem tudom, hogy...

- Hogy mit szólnának, ha itt találnának kettőnek? 

- Valami ilyesmi. – ismertem be zavartam mosolyogva. 

- Elvégre egyszer meg kell tudniuk, hogy kibékültünk…pontosabban megbocsátottál nekem. – mondta, aztán elgondolkozott – Jobban mondva remélem, hogy megbocsátottál…vagy, hogy egyszer meg fogsz. – nézett rám, én pedig zavartan elfordultam.

- Ha szeretnél, akkor maradj nyugodtan. – mondtam – Elvégre ez a te házad, és nem az enyém. Inkább nekem kéne lelépnem.

- Ne! Dehogy! Szeretném, ha maradnál. – bólintott, és közelebb ült hozzám, majd teljes testével felém fordult – Szeretnék a közeledben lenni, legalább egy légtérben hadd lehessek veled, ha már nem érhetek hozzád, és ha már soha nem lesz olyan, mint amilyen a szigeten volt. 

- Harry… Rendben, de ne beszéljünk erről, oké? Tegyünk úgy, mintha soha, semmi sem történt volna köztünk, és kezeljük egymást szimplán barátként. 

- Oké. – bólintott szomorúan – Nem hozom fel többet ezt a témát, de tudd, hogy amit tegnap este mondtam részegen, az igaz volt, és mindenre emlékszek. 

- Mindenre? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és a kérdésre céloztam, amire ő nem tudott válaszolni. 

- Mindenre. – bólintott magabiztosan – És ha szeretnéd, akkor válaszolok a kérdésedre. Tiszta fejjel, és őszintén…

- Öhm… - nem tudtam, hogy mit mondjak. Elvégre volt neki egy napja átgondolni, hogy mit mondjon, és hogy mi lenne rá a helyes válasz. Egyáltalán akarom én tudni, hogy mit gondol? Azonban erre már nem volt alkalmam, ugyanis ekkor kinyílt az ajtó, és megjelent Jade, nyomában Liam-mel, Lou-val és Zayn-nel. Mikor barátnőm meglátta, hogy nem egyedül ülök a kanapén, egyből mozdulatlanná vált, és tágra nyílt szemekkel bámult felénk. Liam, Louis, és Zayn, akik eddig nevetgéltek valamin, egy pillanat alatt csendben lettek. 

- Helló! – törte meg a csendet Harry mosolyogva, azonban a többiek még mindig mozdulatlanul álltak – Itt aludtam, és gondoltam, hogy maradok és segítek nektek rendet rakni. 

- O…oké. – bólintott Liam, és beljebb tolta a többieket. Harry felkelt a kanapéról, és mivel mindenki ellenkező irányba széledt szét, Jade azonnal leült mellém, de előtte még küldött egy gyilkos pillantást Harry felé.

- Mondd, hogy nem történt semmi. – kérlelt összetett kezekkel.

- Mi? – néztem rá – Elment az eszed? Azt sem tudtam, hogy itt van. Hulla részegen aludt valamelyik szobába. Csak reggel találkoztunk, mikor felkeltem. – hazudtam. Legalábbis nem volt minden részlet igaz.

- Szerencséd van. – nézett rám szigorúan – Ne merészelj megbocsátani neki.

- Már megtörtént. – mondtam könnyedén.

- Mi vaaaan? – emelte fel a hangját Jade, és a többiek egy pillanatra felénk is kapták a fejét, de aztán Liam, gondolom, hogy nyugodtan tudjuk beszélgetni, benyomta a zenét a hifin, így esélyük sem lett volna hallani, miről is van szó. 

- Bocsánatot kért legalább ezerszer, én pedig megbocsátottam. – rántottam meg a vállamat, de aztán egyből folytattam, mert láttam, hogy meg akar szólalni – Megbocsátottam, de egyből leszögeztem, hogy eszem ágában sincs többnek lenni, mint barát. 

- És ezt ő meg is értette? – nézett rám gúnyosan.

- Persze, hiszen látod, nem? Tök normálisan viselkedik.

- Ja. Persze. Erre nagyon kíváncsi leszek. Nap, mint nap hulla részegre issza magát, mióta azt hitte, hogy Liam és te kavartok. Biztos, hogy tök könnyen vette. Ne nevettess már! 

- Mi? – néztem rá meglepetten – Iszik? Miattam?

33. fejezet: Barátok?

Sziasztok! Ahogy ígértem, nem csak két részt hozok a héten, ezért itt van a 33. fejezet, amire már biztos vártatok. Most jelenleg alkotói válságban szenvedek, de van egy-két ötletem, csak nem tudom rávezetni a dolgokat. De ne aggódjatok, sokszor volt már ilyen, és mindig megoldódott.

Na, de nem is mondok többet, hagylak titeket olvasni! ;) A véleményeket nagyon várom!

Emily Cook

Annyira örültem, mikor végre elcsendesedett odakint minden, és az utolsó ember is lelépett. Utolsónak persze Jade és Liam maradtak, akiknek segítettem rendet rakni úgy nagyjából, de azért maradt még takarítani való másnapra is. Pontosabban aznapra, mert már hajnali fél öt volt. 

- Kiviszem a szemetet, aztán mehetünk. – kiáltott vissza Liam a hátsó ajtóból. 

- Oké. – válaszolt neki Jade, majd felém fordult – Maradsz, vagy jössz velünk? 

- Maradok. Anyámék úgyis azt hiszik, hogy nálad vagyok. Jobb lesz, ha inkább itt maradok, és kialszom magam. 

- Rendben. 

- Nem is kérdeztem… - kezdtem mosolyogva – Minden oké veletek? Elég sokáig beszélgettetek.

- Minden a legnagyobb rendben. Megpróbáljuk ezt a kapcsolatosdi dolgot, és talán bejön… – Jade csak úgy ragyogott a boldogságtól, és a közeledő Liam felé nézett. Annyira édesek voltak, látszott rajtuk, hogy odavannak egymásért. Örülök, hogy a két legjobb barátom boldog együtt.

- Te maradsz? – nézett rám Liam. 

- Aha. – bólintottam nagy mosollyal – Menjetek csak!

- Rendben. Én délután átjövök a srácokkal, és rendet teszünk.

- A srácokkal? – kérdeztem óvatosan. 

- Lou-val és Zayn-nel. – nyugtatott meg. 

- Itt leszel még? – nézett rám Jade – Mert akkor én is jövök, és segítek. 

- Persze. Többen úgyis gyorsabban végzünk. – bólintottam. 

- Remek! – csapta össze a tenyerét Liam, majd Jade-re mosolygott – Mehetünk? 

- Aha. Szia, édesem! Pihend ki magad! – ölelt magához. 

Miután elbúcsúztunk, és visszavonultam a szobámba…vagyis abba a szobába, ami állítólag Liam szobája volt régen, de most én vettem birtokba, és bebújtam az ágyba.

Nyakig betakaróztam, és próbáltam álomba szenderülni, de valahogy nem ment. Pedig éreztem, hogy rettentő fáradt vagyok. Aztán jött az a megszokott, és jó érzés, amit akkr érez az ember, mikor már majdnem elalszik…Ekkor azonban ijedten ültem fel az ágyban, ugyanis kintről csörömpölést hallottam. Mi a franc volt ez? Bezártam az ajtót, miután Jade-ék elmentek. Mit csináljak? Hol a telefonom? 

Teljesen beparáztam, a szívem pedig a torkomban dobogott, mégis halkan felkeltem, és óvatosan kinyitottam az ajtót. A nappali felől fényeket, és beszédet hallottam. A tévé szól? Ha betörő lenne, akkor biztos, hogy nem azért lenne itt, hogy leüljön filmezni hajnali ötkor. Plusz a riasztó sem szólt. Ettől a gondolattól kicsit bátrabban lépkedtem ki a nappaliba.

- Mit csinálsz te itt? – kérdeztem hangosan, és idegesen, mikor megláttam, hogy ki ül a kanapén. 

- Basszus! – ugrott fel a hangom hallatára a megszólított, aztán mikor meglátott, elmosolyodott – Megijesztettél. 

- Inkább te engem. – mondtam felháborodva – Miért nem mentél haza? 

- Nem tudtam, hogy itt vagy még mindig…bocsi. – hajtotta le a fejét. 

- Semmi gond. – rántottam meg a vállamat – Visszamegyek aludni. Ha lelépsz, akkor zárd be az ajtót. 

- Nem beszélhetünk? – kérdezte gyorsan, és közelebb lépkedett, de csak bátortalanul. 

- Nem hinném. – tekertem meg a fejemet. 

- Emily! Kérlek! Az este azért nem beszéltél velem, mert részeg voltam. De kialudtam magam, és már semmi bajom. 

- Legyen! – bólintottam, és a kanapé felé vettem az irányt. Mikor elmentem mellette, mosolyra húzódott a szája, de én inkább elfordítottam a fejemet. Követett, és leült mellém, de tartotta a kellő távolságot. – Miről van szó? 

- Szeretném, ha megbocsátanál nekem. – mondta ki konkrétan. 

- És miért? 

- Védeni akartalak! Csak azért mondtam azt, hogy nem ismerlek, mert meg akartalak védeni az emberektől. 

- Azzal, hogy úgy állítottál be, mint aki csak a hírnévre vágyik? 

- Nem én állítottalak be úgy. Ezt te is tudod. 

- Miért nem kerestél? Vagy legalább búcsúztál volna el. Miért Liam-től kellett megtudnom, hogy leléptél? 

- Mert megijedtem. 

- Te nem is engem akartál védeni, hanem magadat. Megijedtél, hogy mit szólnak a rajongók, ha kiderül, hogy egy ismeretlen csajjal voltál. Ugye? 

- Először azt hittem, hogy igen… - ismerte be lehajtott fejjel – De aztán rájöttem, hogy nem érdekel, hogy ki mit mond. Fontos vagy nekem, és nem követném el többet ezt a hibát. 

- Ha tényleg velem szerettél volna lenni, én bevállaltam volna érted bármit. Elfogadtam volna a gyűlölködő üzeneteket, a kamerákat, és az újságírókat. Miattad. De nem így, ahogy most vannak körülöttem. Nem így, hogy egy szörnyetegnek gondolnak, és szinte meg akarnak gyilkolni. El sem tudod képzelni, hogy mennyi gyűlölködő levelet kaptam, és kapok a mai napig. Rengetegen bántottak, és nem csak lelkileg. Te hol voltál közben? Letagadtál, aztán leléptél a térképről.

- Annyira sajnálom. Bocsáss meg nekem! 

- Örülök, hogy őszinte voltál. – bólintottam – Köszönöm. Nem haragszok rád. 

- Tényleg? – nézett rám hitetlenkedve, és mosolyra húzódott a szája.

- Igen. – mondtam határozottan. Tényleg nem haragudtam rá, örültem, hogy őszintén beszélt velem.

- Köszönöm! – mondta megkönnyebbülve, és közelebb húzódott hozzám – Ígérem, hogy jóvá teszek mindent, és… - én azonban gyorsan felemeltem a kezemet, és eltoltam magamtól. 

- Harry! Megbocsátok, de ennyi. Ez nem azt jelenti, hogy minden újra a régi lesz. Lehetünk barátok, de semmi több. 

- Öhm… - nézett rám kétségbeesve. Most komolyan azt hitte, hogy a nyakába ugrok, és minden happy lesz? – Én…én…szeret…

- Harry! – állítottam le, mielőtt kimondta volna – Barátok? – nyújtottam felé a kezemet, és rámosolyogtam. 

- Barátok. – mondta halk, és szomorú hangon, aztán megfogta a kezemet. 

- Szuper! – ugrottam fel, és rámosolyogtam ismét – Akkor jó éjt!

- Neked is. – mondta még mindig lehajtott fejjel, és a hajába túrt. Elindultam visszafelé a szobába, de még utoljára visszanéztem rá. Ugyan ott ült, de most előre hajolva, az arcát a kezeibe temette. Fájt így látnom, de nem lehetek vele. Nem bírnám ki, ha még egyszer megtenné velem ugyan azt. Abba belehalnék. Jobb lesz, ha barátok leszünk, már ha lehetünk még azok. Nem tudom, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból. 

Olyan régóta fent voltam már, mégsem sikerült elaludnom. A tudat, hogy Harry odakint van, és csak mi ketten vagyunk az egész házba, az őrületbe kergetett. Vajon mit csinálhat? Talán már belenyugodott abba, hogy csak barátok leszünk, és semmi több. Esetleg meg sem érintette a dolog? Mégis honnan tudhatnám az igazat, hiszen nem is ismerem őt. Na, mindegy! 

Aludjál már, Emily! Aludjál már! Harry valószínűleg már régen alszik, és magasról tesz arra, hogy itt vagy! Gyerünk! Tessék aludni! – parancsolat magamnak, és összeszorítottam a szemem. Ekkor azonban halk lépteket hallottam, és óvatosan kinyílt az ajtóm.

- Alszol? – suttogta az ismerős hang, Harry hangja, amitől a szívem egy hatalmasat dobbant. Nem szóltam vissza, a szememet sem nyitottam ki, és megmozdulni sem mertem, csak a hallásomra támaszkodhattam. Hallottam a közeledő lépteit, és éreztem, hogy az ágy mellé áll. Sóhajtott egy hatalmasat, és valahogy közel éreztem magamhoz, legalábbis éreztem, ahogy kifújja a levegőt. A következő pillanatban azonban olyan történt, amire nem számítottam. Még szerencse, hogy tudtam magam türtőztetni, és nem ugrottam ki az ágyból, mikor megpuszilta a homlokomat, az orromat, aztán…nem az történt amire számítottam. 

Azt hittem, hogy ad egyet a számra is, ugyanis elég sokáig időzött az arcommal szemben. De a szája helyett most az ujjait éreztem meg az arcomon, aztán feljebb húzta rajtam a takarót, pár pillanat múlva pedig már becsukta maga mögött az ajtót, és újra egyedül maradtam a szobában. 

Miért teszi ezt velem? Miért kínoz? 

32. fejezet: Igazmondás

Sziasztok! :) Meghoztam a mai részt, ami elég hosszúra sikeredett, és szerintem izgalmas is lett. Remélem, hogy tetszeni fog nektek! ;) Nagyon várom a véleményeket!

Emily Cook

Nem hiszem el, hogy képes volt ide szervezni a rohadt születésnapi bulit. Biztos vagyok benne, hogy az ő ötlete volt, mert tudta, hogy itt leszek. De akkor miért lepődött meg annyira azon, hogy itt talált? 

- Szia! – hallottam meg egy halk, ismerős hangot az ajtóból. 

- Szia! – köszöntem vissza megkönnyebbülve, mikor megláttam Jade-et, és magamhoz öleltem.

- Minden oké? – kérdezte, miközben a hátamat simogatta. Még mindig nem engedtem el, ugyanis nem tudtam. Elkezdtem sírni, és nehezemre esett abbahagyni. 

- Gyűlölöm. Annyira gyűlölöm őt. – mondtam, mikor sikerült végre megszólalnom. 

- Dehogy gyűlölöd. – mosolygott rám barátnőm. 

- De igen. – makacskodtam. 

- Ha annyira utálnád, akkor nem lennél kiakadva, nem sírnál itt miatta, és kijönnél a többiekhez. Niall és Zayn szívesen megismernének. 

- Dehogy megyek ki. – töröltem le a könnyeimet, és kifújtam az orromat. 

- Milly! Ha itt bent gubbasztasz, akkor mindenkinek nyilvánvaló lesz, hogy Harry miatt zárkóztál be. 

- Na és? 

- Édesem. Te még mindig szereted őt…

- Én nem… - szakítottam félbe, de aztán feltette a kezét, hogy csendre intsen.

- Gyere ki, és érezd jól magad. 

- Hogyan tudnám jól érezni magam, ha egyszer ő is itt van? – makacskodtam. 

- Akkor csak tegyél úgy, mintha jól éreznéd magad. 

- Gondolod, hogy menne? 

- Naná! Megismerkedsz a fiúkkal, és én veled leszek végig. Mutasd meg ennek a szemétládának, hogy igenis jobb neked nélküle.

- Oké. – egyeztem bele nagy nehezen – De nem muszáj ám végig mellettem ülnöd. Legyél nyugodtan a pasiddal. – kacsintottam rá.

- Nem a pasim. – nézett rám, és elvörösödött. 

- Pedig ő nagyon szeretne az lenni. – szekáltam tovább.

- Majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Tényleg nem akarom elsietni a dolgot, elvégre ő mégiscsak Liam Payne, egy világhírű énekes, én meg… - húzta el a száját. 

- Ugyan már. Mit is mondtál te nekem, mikor…mikor én kételkedtem? Mondjuk én nem hiába… Na, mindegy! De Liam totál más, mint Harry. – mikor kimondtam a nevét, a gyomrom ismét bukfencezett egyet.

- Miért lenne más? 

- Mert az. Velem is mutatkozott a nyilvánosság előtt, holott tőlem nem akart semmit. 

- Dehogynem. 

- Jó, akkor úgy mondom, hogy tudta, hogy velem úgysem lesz semmi. – javítottam ki magam. 

- Ez meg a másik. – hajtotta le a fejét – Miért akar most engem? Egész eddig oda meg vissza volt érted, aztán mikor megmondtad neki, hogy nem lesz semmi köztetek, akkor meg hirtelen megváltozott a helyzet? Mi van, ha csak azért kellek, hogy a közeledbe lehessen? 

- Akkor nem akarna kettesbe lenni veled, és nem hívott volna ide ma sem. Nem hívogatna, nem kérdezgetne engem is rólad. Ilyen még csak eszedbe se juthatna. Liam rendes pasi. 

- Harry-ről is azt hittük. – nézett rám lemondóan. 

- Benne azért rendesen kételkedtem, és nagyon nem ismertem. De hihetsz nekem, és Liam-ben megbízhatsz. 

- Nem tudom, Milly! És ha csak pótlék lennék neki? A te pótlékod?

- Ezt gondolod rólam? – szólalt meg egy szomorú hang ismét az ajtóból. Mind a ketten ijedten kaptuk arra a fejünket. Liam az ajtófélfának dőlve állt, három pohárral a kezében. – Gondoltam, hogy hozok nektek valamit inni. – mutatta fel a poharakat, de lehajtotta a fejét. 

- Köszi. – mosolyogtam rá, mikor közelebb lépett, és átadta az italokat. 

- Nem akartam zavarni, meg hallgatózni sem. – védekezett – Nyitva volt az ajtó, és…

- Nincs semmi baj. – szólalt meg Jade is – Én sajnálom. 

- Ugyan! – rántotta meg a vállát Liam, és leült egy székre velünk szembe – Megértelek, ha így érzel. Mindenki azt hiszi, hogy nagyképűek, és bunkó szemétládák vagyunk, hogy szórakozunk mindenkivel, és nem érdekel, hogy mit éreznek mások. De ez nem így van. 

- Én nem gondolom ezt, Liam. – tekerte a fejét Jade. Mivel én kezdtem magam egy kissé furcsán érezni, úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha magukra hagyom őket. 

- Én hagylak titeket. 

- Nem. – állított meg Liam – Egy dolgot még el akarok mondani nektek. Azt akarom, hogy mind a ketten itt legyetek. 

- Oké. – bólintottam. 

- Szóval… - nagy levegőt vett, és belekezdett – Mind a ketten tudjátok, hogy már első pillanattól kezdve tetszettél nekem, Emily. – nézett rám – Azt hittem, hogy talán lehet köztünk valami, főleg mikor Harry azt tette veled. De aztán rájöttem, hogy csak meg akartalak védeni, és jóvá akartam tenni azt, amit ő tett veled. Ez vagyok én, aki mindig rendbe akarja hozni a többiek dolgát. Nagyon jól éreztem magam veled, és tényleg igazi barátok lettünk. Mintha a kishúgom lennél. – mosolyát most én is viszonoztam – Aztán jöttél te! – itt Jade-hez fordult, aki csak most emelte fel a fejét, eddig szomorúam hallgatta, hogy mit mond Liam – Úgy forgattad fel az életemet, mint egy forgószél. Mikor idejöttél, hogy segíts nekünk takarítani, igazság szerint nem tudtam, hogy mihez kezdjek veled. Nem tudtam hozzád szólni, nem volt semmi közös témánk, legalábbis azt hittem. Aztán az alatt a pár óra alatt sikerült teljesen kiismernem téged. Lenyűgöztél, és napról napra egyre jobban lenyűgöz az, ahogy berobbansz egy szobába, ahogy megvéded a legjobb barátnődet, ahogy beszélsz, ahogy pillanatok alatt ideges leszel, vagy éppen boldog. Imádom, mikor a hajadat csavargatod a mutató- és a középső ujjaddal, ha ideges vagy…mint most is. Imádom, ahogy elérzékenyülsz, ha meglátsz egy kiskutyát, vagy ha megnézünk egy romantikus filmet. Imádom, hogy olyan erős lelked van, és erősnek is mutatod magad, bár tudom, hogy könnyen sebezhető vagy. Szeretnélek megvédeni mindentől, és mindenkitől. Legjobban pedig azt imádom, és rettentő hálás vagyok azért, hogy megismertelek téged, és mindent megadnék azért, hogy velem legyél. Hidd el, hogy megbízhatsz bennem, én nem bántanálak meg, és… - Liam nem tudta folytatni, ugyanis Jade, aki a könnyeivel küszködve hallgatta végig a beszédet, most a nyakába ugrott, és megcsókolta. Pár pillanatig mosolyogva néztem őket, de aztán jobbnak láttam, ha tényleg kettesben hagyom őket. 

Kilépve a szobából, halkan csuktam be magam mögött az ajtót. Mosolyogva fordultam meg, és a nappali felé akartam venni az irányt, hogy körbenézzek, és egyben elvegyüljek az emberek között, de szemben találtam magam azzal, akinek nagyon nem akartam most a közelében lenni. 

- Bocs. – mondtam bunkón, és ki akartam kerülni, de ő nem engedte – Elengednél? – néztem keményen a szemébe. Elmosolyodott, majd a kezét felemelte, és felém akart nyúlni, de én ellöktem magamtól. – Engedj el! – mondtam idegesen. 

- Beszélnünk kell! – a hangja furcsa volt, és mikor megcsapott a szájából eredő alkoholszag, egyből rájöttem, hogy be van rúgva. 

- Nem kell beszélnünk, főleg nem így. – mutattam végig rajta. 

- Szeretlek! – ordította el magát.

- Részeg vagy. – mondtam bunkón. Szeret? Már hogyan szeretne? Ha szeretne, nem tette volna velem azt, amit tett. 

- Miért nem hiszel nekem? 

- Mert nem. Hogyan tudtál berúgni alig háromnegyed óra alatt? 

- Hiányzol. – folytatta, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. 

- Ki kérdezte? – néztem rá lemondóan, de a szemébe még így sem tudtam belenézni. 

- Jó, akkor a kérdésedre válaszolva, megittam majdnem egy liter vodkát. 

- Gratulálok. – tekertem meg a fejemet – Már alkoholista is vagy, nem csak hazudozó? 

- Muszáj, mert nem bírom ki, hogy itt vagy. 

- El is mehetek, én sem örülök neki, hogy egy légtérben kell lennem veled. 

- Úgy értem, hogy nem bírom ki, hogy itt vagy, de nem érhetek hozzád, nem csókolhatlak meg, de legjobban az fáj, hogy utálsz. – szavai szinte összefolytak, annyira részeg volt, és láttam rajta, hogy egyre jobban kétségbe esik. Aztán, mikor letérdelt elém, én rezeltem be. Most mit csinál? Miért csinálja ezt? Nem fogja fel, hogy ezzel csak kínoz? – Bocsáss meg nekem, kérlek! 

- Harry! – mondtam zavartan, és megfogtam a kezét, amitől persze akkorát dobbant a szívem, hogy majdnem kiszabta a mellkasomat – Kelj fel! – húztam, és szerencsére szót fogadott. A fejét lehajtotta, ezért nem láttam az arcát, csak azt vettem észre, hogy a vállai fel-le mozognak. Az álla alá nyúltam, mire rám emelte a tekintetét. 

- Szeretlek! – suttogta sírva. Sírt. A szemeiből csak úgy záporoztak a könnyek, mikor a szemembe nézett. 

- Ne csináld ezt! – szinte könyörögve kértem. 

- Beszéljük meg, kérlek! 

- Nem. Nem beszélek meg így semmit sem. – próbáltam kemény lenni, de éreztem, hogy egyre jobban elgyengülök – Hulla részeg vagy. Azon sem csodálkoznék, ha holnap erre nem emlékeznél.

- De fogok. 

- Nem. Nem érdekel. Mégis mit vársz? Hogy majd megbocsátok neked, és egyből a nyakadba ugrok? Részeg vagy, és ha most azt mondom, hogy legyünk együtt, hol van rá a biztosíték, hogy holnap nem tagadsz le megint az egész világ előtt? 

- Nem foglak.

- Harry… Azt várod, hogy ezt elhiggyem? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, aztán eszembe jutott valami, amit már régóta meg akartam kérdezni tőle – Válaszolj nekem valamire, oké? 

- Bármire. – bólogatott hevesen.

- A részegek általában igazat mondanak… Szóval… Még a szigeten, az utolsó esténken, mikor azt kérted, hogy menjek fel hozzád… Mi lett volna, ha felmegyek? 

- Mire célzol? 

- Ha felmegyek a szobádba, akkor biztos, hogy lettem volna olyan idióta, hogy lefekszek veled, ugyanis totál beléd zúgtam…beléd voltam zúgva. – javítottam ki gyorsan, mert kezdett mosolyra húzódni a szája – Ha akkor megtörténik, akkor is azt csinálod, amit? Akkor is otthagysz egyetlen szó nélkül, és letagadsz ország-világ előtt? 

- Én…én nem… - dadogta, én pedig elnevettem magam. 

- Nem tudsz rá válaszolni, igaz? – kérdeztem, ő pedig lehajtotta a fejét. 

- Menj, és józanodj ki! – mutattam a szobák felé, ő pedig csak bólintott egyet, és elindult.

Mégis mit vártam? Mondjuk, lehet, jobb is, hogy nem válaszolt. Nem tudom, hogy minek örültem volna jobban.