45. fejezet: Egy próbát megér

Sziasztok! :) Meghoztam a legújabb fejezetet, habár nem sok visszajelzést kapok tőletek! :( Nagyon örülnék pár kommentnek. Tényleg! :)

A mai rész valamivel hosszabb, és talán izgalmasabb is lett. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá.

Emily Cook

Hétfő reggel, habár már kipihentem a buli utáni rosszullétet, álmosan vánszorogtam be az iskola kapuján. 

- Jó reggelt, szépség! – hallottam meg magam mellett a hangot, és a szívem nagyot dobbant. 

- Szia! – suttogtam elfúlt hangon, és kipirult arccal néztem a mellettem lépkedő Dylan-re. 

- Kipihented magad? – érdeklődött.

- Persze. Szombaton egész nap aludtam, de már visszaállt a szervezetem a korai kelésre. – ásítottam el a mondat végét, mire ő csak nevetett egyet. Nagyon édes, ahogy nevet. Ahogy kivillannak a hófehér fogai, mikor felhúzza a szája jobb szélét. 

- Látom… - mondta, mikor beengedett maga előtt az ajtón. 

- Veled mi a helyzet? – kérdeztem, hiszen mindig csak rólam van szó – Megvolt az edzés? 

- Nem. Mivel esett az eső, ezért elhalasztották. Tegnap reggel volt helyette. – húzta el a száját. 

- Akkor maradhattál volna még a buliban. – sajnálkoztam. 

- Jól érezted magad te nélkülem is. – simított végig a karomon, és azt hiszem, tudtam, mire céloz. 

- Azért örültem volna, ha velünk tartasz. – tudatosítottam. 

- De más nem hiszem. – nézett rám kérdőn, és már biztos voltam benne, hogy most ismét előkerül a Harry-téma – Harry nem nagyon csípte, hogy ott voltam. 

- De ugye nem miatta mentél haza? – kérdeztem összehúzott szemekkel. 

- Egyrészt de. Az is közrejátszott. – ismerte be.

- Ne már. Harry és én csakis barátok vagyunk, ezt már mondtam péntek este is. – mosolyogtam.

- Rendben. – bólintott.

- Azért nem kellett volna hazamenned, mert neki nem tetszettél. Szerettem volna, ha maradsz még. Az én bulim volt, nem az övé, és nem neki kell tetszened, hanem… - haraptam el a mondat végét. Miket beszélek? 

- Hanem neked? – mosolygott rám, és bal kezét az állam alá tette, úgy emelte maga felé az arcomat, amit próbáltam takarni előle, hiszen pipacsvörös lett ismét – Tetszem neked? 

- Menni kéne az órára. – nevettem zavartan, és nem néztem a szemébe, sőt még csak az arca közelébe sem emeltem a tekintetemet. 

- Nem kell válaszolnod. – mondta halkan, és megsimogatta az arcomat – Viszont…

- Viszont? – félve, de mégis kíváncsian néztem rá.

- Mivel annyira szeretted volna, ha maradok… Mi lenne, ha eljönnél velem ma vacsorázni? 

- Nem is tudom… Tanulnom kell, meg… - kezdtem védekezni, de ő a szavamba vágott.

- Remek! Akkor tanulunk együtt. Este találkozunk, és beülünk valami nyugis helyre, ahol tanulhatunk. Oké? – nézett rám várakozva, és kérlelő szemekkel.

- Legyen! – egyeztem bele – De most már tényleg mennem kell órára. 

- Még összefutunk! – bólintott, és mielőtt távozott volna, lenyomott egy puszit a számra.

A meglepettségtől meg sem tudtam szólalni. Mire magamhoz tértem, Dylan már messze járt. Megcsókolt. Oké, nem csók volt, csak puszi, ami valószínűleg csak félrecsúszott. Vagy tudatos volt? Ő felfogta egyáltalán? Vagy neki is csak pillanatokkal később esett le, hogy mi történt? 

Harry Styles 

A nap gyengén sütött be az ablakon, egyenesen bele az arcomba. Nem szokott zavarni a tűző napsütés sem, de most ettől a kis fénytől is végem lett. Amint kinyitottam a szemem, forogni kezdett a szoba. Felülni nem tudtam, és nem is akartam, egyből elkapott volna a hányinger. Hánynom kellett, de szomjaztam. Innom kellett valamit, mert úgy ki volt száradva a szám, hogy nyelni is alig bírtam, és a szám is szét volt repedezve. Nagy nehezen kinyitottam a szememet, de csak az egyiket, és körülnéztem. Megláttam egy üveget az éjjeliszekrény szélén, minek hatására egyből kipattant mindkét szemem, és nem foglalkozva a hányingerrel, és a szédüléssel, utána nyúltam. A számhoz emeltem, és végre megéreztem a maró whisky ízét a nyelvemen, majd a torkomban. Megkönnyebbülés járt át, mikor jó pár kortyot megittam belőle, majd a hasam őrületes kavargásba kezdett, és éreztem, hogy vissza fog jönni minden. Pár pillanat múlva a könnyeim elhomályosították a tekintetemet, hiszen a bűzős trutymó a számon és az orromon keresztül távozott belőlem. Kicsit megkönnyebbülve dőltem vissza az ágyba, de nem fekvő pozícióba, mert akkor megint kiütött volna a rosszullét. 

- Mi a franc ez? – egy ismerős hangra eszméltem fel – Mit művelsz, Harry? – szemeimet kinyitva láttam, hogy már közel sem úgy sütött a nap, mint nemrég. Vagy az a nemrég már órákkal ezelőtt volt? Megint elnyomott az álom?

- Mi van? Hány óra van? – néztem körbe, kicsit már jobban éreztem magam, mint mikor először magamhoz tértem – Hány óra? 

- Délután van. Öt óra. Nem voltál próbán, Harry! – kiáltott rám legjobb barátom.

- Lou! – nyugtattam, és feltápászkodtam az ágyból – Ne kiabálj, oké? Szétreped a fejem. Álmos vagyok, fáradt, és rohadtul szomjas. – megláttam az üveget az éjjeli szekrényen, és felé nyúltam. Louis azonban gyorsabb volt. 

- Megint ittál, ugye? – nézett rám vádló tekintettel. 

- Csak egy kicsit. – mutattam biztosításként a kezemmel – Nagyon kicsit. 

- Aha. Azért van széthányva az egész ágyad. Mert csak keveset ittál. 

- Csak elrontottam a gyomromat. – néztem körül, és igaza volt. Az egész ágynemű valami barna trutyiban úszott, néhol rászáradva.

- Aha… El. – bólogatott – Minek csinálod ezt? Tönkreteszed magadat. 

- Lou! Mi vagy te, az anyám? – emeltem fel kicsit a hangomat, mert kezdett az agyamra menni – Nyugi már, csak iszogattam kicsit. 

- Minden nap iszogatsz kicsit, Harry! Ez így nem oké. Kihagyod a próbákat, elhanyagolsz mindent, és mindenkit. – sorolta.

- Szarok rá! – rántottam meg a vállamat – Mégis kinek hiányoznék? 

- Te teljesen hülye vagy? – ordította el magát.

- Menj el Lou! – intettem le – Hagyj pihenni.

- Meddig akarsz pihenni? Napok óta itt fekszel. 

- Menj! De azt hagyd itt! – mutattam a kezében lévő üvegre.

- Eszem ágában sincs. – tekerte a fejét – És a többit is elviszem, amit találok.

- Húúúúú! – gúnyoltam ki – Biztos nem tudom hol van a bolt. 

- Kocsiba ne merj így ülni. 

- Blablabla. – mutogattam felé, majd az ajtóra – Menj! 

- Később visszajövök. – mondta halkan, és becsapta maga mögött az ajtót. Én lecsuktam a szememet, ugyanis a fejem szinte lüktetett Lou hangjától. 

Emily Cook

- Minden oké? – néztem gyanakodva, a bejárati ajtónkban álló fiút. Az arca meggyötört volt, a szemeiben pedig félelem, és kétségbeesés tükröződött.

- A legkevésbé sem. – tekerte meg a fejét szélsebesen.

- Gyere be! – álltam odébb, és utat engedtem neki a nappalink felé – Mondd, csak! Történt valami? – kezdtem aggódni.

- Harry-ről van szó. – vallotta be Louis, és tördelni kezdte a kezeit, amint helyet foglalt a kanapén.

- Baja esett? – kérdeztem elfúlt hangon, és felkészültem a legrosszabbra. A szívem a torkomban lüktetett. 

- Nem hittem el neked, hogy tényleg baj lehet az alkohol dologból. – hajtotta le a fejét – De aztán…

- Aztán? – érdeklődve vártam a folytatást.

- Tőle jövök. Totál részegre itta magát a hétvégén, nem jött a próbákra, csak otthon fekszik, és fel sem kel az ágyból. Jobban mondva nem tud felkelni. 

- Ennyire rossz a helyzet? 

- Az egész ágya szét van hányva. Abban fekszik, és nem is érdekli. 

- Te jó ég! – arcomat a kezeimbe temettem, és egyre rosszabbul kezdtem érezni magam – Mi a franc történt vele? 

- Te… Te történtél. – nézett félve a szemembe Lou. 

- Ne mondd ezt! – kérleltem – Könyörgöm! 

- De ha egyszer így van… - rántotta meg a vállát. 

- Szerinted most mit tegyünk? 

- Nem tudom, de sürgős segítség kell neki, mielőtt még jobban az alkohol rabja lesz. De én nem tudom, hogy mit tegyek vele. 

- Nem engedheted meg neki, hogy igyon. 

- Tudom. Éppen ezért hoztam el tőle minden alkoholt. De nem lehetek vele egész nap, nem őrizhetem minden percben.

- Tudom! – nyugtattam meg az egyre jobban kétségbeeső fiút. 

- Mondtam neki, hogy visszamegyek még ma, de ahogyan kidobott az előbb, úgy ki fog dobni később is. 

- Kidobott? – csodálkoztam el rajta.

- Igen. Kiabált velem, és azt akarta, hogy hagyjam békén, és hagyjam, hogy tovább vedeljen. 

- De nem hagytad, ugye? 

- Persze, hogy nem. Mondom, hogy mindent elhoztam tőle. Az összes alkoholt, még az alkoholmentes söröket is. 

- Oké. – nyugodtam meg kicsit. 

- De nem mondom kétszer, hogy azóta nem szerzett magának valamit.

- És én mit tegyek, Lou? Nem lehetek vele azért, hogy ne igyon. Ezt már mondtam.

- Tudom! – bólintott – De gyere el velem.

- Hova? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Hozzá. Gyere el velem, és beszélj vele.

- Nem gondolod, hogy csak rontana a helyzeten? 

- Nem tudom, de egy próbát megér. Szerintem mindenképp inni fog. 

- Nem is tudom… - gondolkodtam el hangosan. 

- Kérlek! – nézett a szemembe, nagy tengerkék szemeivel.

- Rendben! – egyeztem bele – Átöltözök, és mehetünk.

44. fejezet: Neki szinte meg sem kottyant

Sziasztok! :) Péntek, tehát új rész! Remélem, hogy vártátok már, és hogy tetszeni is fog. Nagyon örülök annak a pár véleménynek, amit kapok tőletek. :) De még jobban örülnék, ha a blog újra a régi fényében tündökölne általatok. :) De nekem ennyi is bőven elég egyenlőre.

Nem is húzom tovább az időt, olvassatok, és kommenteljetek! :)

Emily Cook

A házba beérve a többiek már megbontottak valami piát, ami talán még múlt hétről, Niall szülinapjáról maradt itt. De lehet, hogy a bárszekrényből horgászták elő, hiszen az is tele volt mindenféle, drágábbnál drágább italokkal. 

- Gyertek, igyatok valamit! – kiáltott Niall, mikor csatlakoztunk hozzájuk, és öntött nekünk is egy-egy pohárral.

- Fújjjj… - kortyoltam bele – Mi a fene ez? – a számat szinte marta az alkohol ereje, és még a könnyeim is kicsordultak. 

- Egy nagyon öreg whisky… - nevetett Liam – Nálad is idősebb…Sőt, még nálam is. 

- Ez szörnyű. – húztam el a számat, és próbáltam levegőhöz jutni. Mire nagy nehezen összeszedtem magam, a többiek már egymással elfoglalva beszélgettek. Viszont Harry, aki mellém ült le, meg sem szólalt, csak a kezében lévő poharat méregette. – Nem iszol? – kérdeztem meg halkan. 

- Nem kéne… - mosolyodott el, de nem vette le a szemét a pohárról – De…

- Add az ide! – nyújtottam felé a kezemet, mire végre rám nézett. A szemében félelmet, és kétségbeesést láttam. – Na, rajta! – bíztattam. A keze remegett, akár a nyárfalevél, de benne a pohárral, lassan megindult felém.

- Nem vagyok alkoholista! – sütötte le a szemét.

- Tudom, Harry! – bólintottam, és a térdére raktam a kezemet. 

- Nem. Nem tudod. – rázta hevesen a fejét – Senki nem tudja. 

- Mi a baj, Harry? – kezdtem aggódni érte, ugyanis kezdett egyre zavarodottabban beszélni. 

- Öhm… - félve nézett körbe a többieken, majd megrázta a fejét – Semmi. Semmi baj. – mosolygott rám végül, de láttam rajta, hogy nem őszinte.

- Nem nézünk valami filmet? – szólalt fel hangosan Jade.

- Én inkább lefekszek aludni. – jelentette ki Harry, és szinte fél pillanat alatt eltűnt a szobákhoz vezető folyosón, de előtte még lehúzta a kezében lévő pohár tartalmát. Érdeklődve figyeltem, hogy ami nekem még mindig marta a torkomat, azt neki szinte meg sem kottyant. 

- Hozok valami kaját, addig keressetek valami filmet. – pattant fel Louis, és a konyha felé vette az irányt. Niall a telefonjával volt elfoglalva, Liam és Jade pedig egymással, így kaptam az alkalmon, és Lou után mentem. 

- Beszélhetünk? – álltam meg az ajtóban.

- Persze! – villantott széles mosolyt – Minden oké? 

- Hát… - nem tudtam hogy kezdjek bele – Én is ez akartam kérdezni tőled. – összehúzott szemöldöke jelezte számomra, hogy nem érti mit beszélek – Harry-ről lenne szó. 

- Megint hülye volt? – forgatta meg a szemeit. 

- Nem… Nem erről van szó. – tiltakoztam egyből, és közelebb lépkedtem hozzá. Nem akartam, hogy valaki meghallja, amit beszélünk. – Aggódom érte, és mivel ha jól tusom, te vagy a legjobb barátja, ezért is fordulok hozzád. 

- Mondd csak! – bíztatott. 

- Nem vettél észre valamit rajta? Valami furcsát. 

- Harry mostanában nagyon furcsa. – bólintott elgondolkodva – Mióta van ez az ügy közted és közte, azóta megváltozott. Zárkózottabb lett, még felém sem nyílik meg annyira, mint régen. 

- Értem. Öhm… Én egészen pontosan most egy dolog miatt aggódok. És az az alkohol. 

- Ohhhh… - sóhajtott fel, és láttam rajta, hogy máris tiszta neki a dolog. 

- Nem gondolod, hogy problémája van vele? Úgy döntötte magába az alkoholt ma éjjel is, mintha csak tiszta vizet inna. Az előbb pedig… Fogta a teli poharat a kezében, bámulta, és szinte egész testében remegett. Mintha nem akarta volna meginni, vagy mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mit csináljon vele.

- Tudom. Sokat iszik mostanában. Túl sokat. 

- De miért? – tekertem a fejemet. 

- Szerinted? – húzta fel a szemöldökét – Totál kivan miattad. 

- Ugyan már… - intettem le – Miattam nem lesz alkoholista. Mégis miért lenne? Biztos van más is a dologban.

- Semmi más nincs, hidd el nekem. 

- Lou… - kezdtem kétségbe esni – Nem lehetek vele csak azért, hogy ne igyon. Ezt ő is tudja. 

- Ne is azért legyél vele! – mosolygott rám.

- Ne mosolyogj, oké? Te csak ne vigyorogj! – figyelmeztettem, és kezdtem ideges lenni. Ő viszont elég jól szórakozott rajtam. 

- Még mindig érzel iránta, és ezt te is tudod! Ugyan úgy érzel iránta, csak gyáva vagy. 

- Tönkretett. Teljesen tönkretett. 

- Harry egy idióta, és ezt ő is tudja. Már régen rájött, hogy nagyot hibázott, és az alkohollal próbálja magát nyugtatni, vagy talán azzal próbál felejteni.

- Te tudtad, hogy iszik, és nem állítottad le? 

- Nem lehetek vele a nap minden percében, Emily! – világosított fel, és igaza volt – Beszéltem már vele, nem is egyszer, de mindig meggyőzött, hogy nem kell aggódnom, tudja, mit csinál. Nem gondoltam, hogy ekkora baj van. Biztos vagy te ebben a dologban? Szerinted, tényleg kezd a rabja lenni? 

- Igen. Szerintem igen. – bólintottam szomorúan. Nem akarom, hogy miattam tegye tönkre magát.

- Hol van már a kaja? – futott be Niall a konyhába, megszakítva beszélgetésünket. 

- Viszem! – kiáltotta Louis, majd felém fordult, és suttogóra vette – Majd folytatjuk! 

Én csak bólintottam, és a két fiú után mentem vissza a nappaliba. Nem is tudom, hogy milyen filmet kezdtünk el nézni, csak az járt a fejemben, hogy Harry tönkreteszi magát, és az egészségét. 

Liam és Jade még a film vége előtt bementek az egyik szobába aludni, és én sem bírtam már sokáig. Nem is igazán érdekelt a film, hiszen azt sem tudom, hogy miről szólt. Nem tudtam koncentrálni. A szobák felé vettem az irányt, ám a kíváncsiság megállított egy ajtó előtt, ami félig ki volt nyitva, és fény szűrődött ki. Akaratlanul is, de benéztem, és láttam, ahogy az éjjeli lámpa fénye megvilágítja a bent fekvő arcát, aki békésen szuszogott. A lábaim nem engedelmeskedtek az agyamnak, így maguktól indultak meg befelé. Halkan, és csigalassúsággal sétáltam az ágya felé, a szívem pedig zakatolt. Mikor mellé értem, leguggoltam, és úgy néztem az arcát, ami így közelről, a lámpa fényében elég megviseltnek és ijesztőnek tűnt. Kisimítottam egy göndör tincset az arcából, amire mocorogni kezdett, de talán az alkohol hatása miatt, most még egy atombomba robbanása sem ébresztené őt fel. 

- Jajj, Harry! Miért csinálod ezt magaddal? – suttogtam halkan az alvó göndörkének.

Szomorúan figyeltem talán perceken keresztül, mikor hirtelen zajra lettem figyelmes a hátam mögött.

- Te meg mit csinálsz itt? – hallottam, és ijedten pattantam fel. Ekkor vettem észre, hogy a lábaim teljesen elgémberedtek.

- Cshhhh! – suttogtam barátnőm felé, és gyorsan kimentem a szobából, de előtte még lekapcsoltam a villanyt.

- Mit csináltál? – kérdezte összehúzott szemekkel Jade.

- Csak lekapcsoltam a villanyt.

- Persze. – nevetett.

- Mi ez rajtad? – néztem végig az öltözékén, és egyből leesett, miért is van rajta Liam pólója – Lefeküdtetek? – kérdeztem egy kicsit hangosabban, és meglepődve. Jade nem szólt semmit, csak mosolygott. Én tiszta szívből örültem a boldogságának, hiszen látni lehetett rajta, hogy ragyog a szerelemtől. Én pedig… Én meg itt szenvedek.

43. fejezet: Fájdalmas emlékek

Sziasztok! :) Éppen nyaralok, de természetesen ma is itt van a fejezet, hiszen ahogy ígértem, előre beprogramoztam. Remélem, hogy ez is ugyan úgy tetszik, mint a többi, és ígérem, hogy hamarosan egyre több lesz az izgalom. ;)

Emily Cook

Fantasztikusan éreztem magam, annak ellenére, hogy mennyire izgultam délután. A társaság nagyon jó volt, habár már csak egy páran maradtunk. Pontosabban Jade, Liam, Niall, Zayn, Harry, Dylan és én. Harry… Igen, még ő is kitartott, annak ellenére, hogy Dylan egész éjjel mellettem volt, magához ölelt, velem táncolt. Egyedül az aggasztott, hogy egyre több, és több üres pohár gyűlt fel előtte az asztalon. Úgy döntötte magába a pezsgőt, és a felesek tömkelegét, mintha vizet inna. Lou már többször szólt neki, gondolom éppen ez miatt, de őt nem igazán érdekelte. Sőt… Minél jobban próbálta rábeszélni, hogy ne igyon többet, annál inkább ellen állt neki, és kért egy újabb kört. Persze, mindenkiben már elég sok volt az alkohol, de Harry kezdett furcsán viselkedni. Le sem vette rólam a szemét, már akkor ökölbe szorult a keze, ha Dylan csak hozzám szólt. 

- Mit szólnátok ahhoz, ha elmennénk az erdei házba, és ott folytatnánk tovább a bulit? – ajánlotta fel Liam, mikor már kezdett laposodni a hangulat, és kezdtek fogyni az emberek a bárból. 

- Én benne vagyok! – bólintott Jade – És nagyon ajánlom, hogy te is legyél benne, ha már te vagy az ünnepelt. – fordult felém. 

- Értettem, főnökasszony! – emeltem a homlokomhoz a kezemet, mintha szalutáltam volna neki. 

- Akkor rendezem a számlát, és indulhatunk is. – állt fel Liam.

- Liam! – szóltam rá – Nehogy már mindent te fizess! 

- Miért? Remélem, nem tervezted, hogy majd te fizetsz ma este bármit is. – nevetett rám. 

- Öhm… - kezdtem, de ő csak leintett, és ott hagyott minket. Ennek elment az esze. Rengeteg pénzt fog kidobni, ha mindent kifizet. 

- Indulhatunk! – tért vissza pár perc múlva, amire már mindenki elfogyasztotta a maradék italát. 

- Velünk tartasz, ugye? – fordultam Dylan felé. 

- Sajnos nem tehetem. – húzta el a száját, én pedig egy kicsit csalódott lettem a válasza miatt.

- Miért? 

- Holnap délelőtt edzésem lesz. Már így is sokáig maradtam, lehet, fel sem tudok majd kelni. – nevetett rám. 

- Ohhh… - biggyesztettem le az ajkaimat – Értem! 

- De a hétvégén felhívlak, ha megengeded. – javasolta, és kérdőn nézett rám.

- Rendben. – bólintottam, és mosolyra húztam a számat. Kicsit közelebb lépett hozzám, én pedig szerintem olyan kétségbeesett arcot vághattam, hogy ő megijedt tőlem. Ezért csak végigsimított a hajamon, majd egy puszit adott az arcomra. 

- Érezd jól magadat! – suttogta – Szia!

- Szia! Köszönöm, hogy eljöttél, és a virágot is. – mondtam még neki, miután elbúcsúzott a többiektől is. 

A bár elé taxikat hívtunk, amivel mindannyian az erdei házba vitettük magunkat. Én Liam-mel és Jade-del utaztam, míg a másik négy srác a mögöttünk haladó kocsiba szállt be. 

- Állítsátok le Harry-t, oké? – fordultam hátra legjobb barátnőm, és legjobb barátom felé, amint elindult az autó. 

- Miért? – Liam értetlenül nézett rám. 

- Miért? Nem vetted észre, hogy lassan már járni sem tud, olyan részeg? Minek kell ennyit innia már megint? – döntöttem hátra a fejemet az ülésben.

- Nem róhatod fel neki. – rántott a vállán Liam – Totál kivan. Csodálom, hogy nem ment neki a pasidnak.

- Dylan nem a pasim! – kiáltottam el magam. 

- Méééééég nem. – kuncogott fel Jade is, én pedig küldtem felé egy gyilkos nézést. 

- Hát ez az… Nem éppen úgy tűnt, mintha nem akarna tőled semmit. Egész éjjel rád volt tapadva. Harry szerintem nem éppen erre készült, mikor elindult otthonról este. – bólogatott hevesen Liam, miközben Jade-et csókolgatta. Úgy látszik, bennük is volt egy kevéske alkohol. 

- Ahhhhh… Fújjjj. Ne itt faljátok egymást. – szóltam rájuk – Most komoly dolgokról van szó. Harry lassan alkoholista lesz. Ez titeket nem zavar? 

- Harry egész héten nem ivott egy kortyot sem, Milly! – nyugtatott Liam – Hadd vezesse le a feszültséget.

- Rendben van, Liam! Én csak aggódok miatta. – ismertem be. 

- Mert még mindig ugyan azt érzed iránta, igaz? – mosolygott rám.

- Nem. Nem azért. Azért, mert barátok vagyunk! –vágtam rá egyből, talán túl meggyőzően is.

- Blablablaaaa! – nevette Jade, és visszamászott Liam szájába. Lemondóan tekertem meg a fejemet, majd pár másodperccel később, örömmel tudatosodott bennem, hogy odaértünk a házhoz, így nem kellett tovább hallgatnom a hátsó ülésről hallatszó cuppogásokat.

- Köszönjük! – Liam kifizette a taxit, amíg kiszálltunk. A másik autó éppen akkor parkolt le mögöttünk, és kiszálltak belőle a fiúk. Egyből Harry-t kezdtem keresni a szememmel. Mikor megláttam, kicsit megnyugodtam, hiszen máris sokkal jobban nézett ki, mint a bárban, a megivott felesek után. 

- Zayn? Hol van? – kérdezte Liam a többieket. 

- Hazament. – mutatott Louis a távolodó taxik után – Azt mondta, hogy fáradt. De szerintem csak sietett haza anyucihoz. 

- Remélem, engem nem így hívnak a hátam mögött! – mormogta Jade morcosan Liam felé, és szúrós pillantást küldött Louis-nak. Liam csak nevetett, és nekem is mosolyognom kellett rajta. A bejárati ajtó felé vettük az irányt, én kicsit lemaradtam a többiektől, ugyanis eléggé törte már a lábamat a cipő. Ez az átka annak, ha hosszú ideig nem hordunk magassarkút.

- Minden oké? – hallottam meg a hátam mögött a hangot. 

- Igen. – bólintottam – Csak kicsit fáj a lábam. És te? Jól vagy? – pillantottam rá a mellettem lépkedő göndörkére. 

- Persze. – bólintott, de nem nagyon győzött meg – Miért ne lenne? 

- Hát… Nem akarok beleszólni, de láttam, hogy elég sokat ittál, és…

- Nem vagy az anyám! Nem vagy nekem senkim! – mondta kicsit keményebben, én pedig láthatóan összerezzentem a hangjától.

- Nem. Nem vagyok. – suttogtam magam elé, de ő persze hallotta, hiszen néma csönd honolt körülöttünk. A többiek már régen bementek a házba.

- Sajnálom! Nem akartam ezt…ezt mondani. Idióta vagyok! Tudom, hogy sokat ittam, de muszáj volt. – védekezett.

- Muszáj? Miért lett volna az? 

- Te tudod a legjobban, Milly! – fordult felém, és a hangja most sokkal inkább zaklatott, és letört volt, mint erőszakos, és dühös – Elég nehéz volt azt nézni, hogy az a hülyegyerek le sem száll rólad. 

- Harry! – értem hozzá a vállához – Nem lehetsz féltékeny.

- Miért? 

- Mert csak barátok vagyunk! Dylan miatt nem fogom megszakítani a barátságunkat. 

- Jó. – mondta kissé morcosan, de úgy láttam, hogy sikerült megnyugtatnom.

- Bemegyünk? – mutattam a ház felé.

- Nem maradunk még egy kicsit? – nézett rám smaragd szemeivel, amit még az udvari lámpa félhomályában is tisztán láttam. 

- Oké. Maradjunk. – egyeztem bele, és leültünk az elhelyezett padok egyikére – Biztos, hogy jól vagy? 

- Igen. Most már igen. – fordult felém oldalasan, és bámulni kezdett. 

- Mondd csak… - bíztattam, mikor láttam rajta, hogy mondani akart valamit, de inkább visszafojtotta.

- Nem. Nem lényeg. – tekerte meg a fejét lemondóan. 

- Naaaa… - löktem meg gyengéden a mellkasát. 

- Csak… Csak eszembe jutott a nyaralás. – emlékezett vissza szomorúan, kis mosollyal az arcán – Mikor este ketten voltunk a parton. 

- Ohhhh… - nem tudtam, hogy mit mondjak. Nekem ezek fájó emlékek voltak. Mondjuk, ennél jobban nem tudtam volna kínozni magamat, mint ahogy most tettem. Hiszen itt ült velem szemben az a pasi, akiért jó pár hete még a fél karomat odaadtam volna. Aki úgy összetörte a szívemet, ahogy eddig még senki sem tette, akit nem is olyan régen még látni sem akartam, hiszen annyira utáltam. Most meg… Itt ül velem szembe, és legszívesebben hozzábújva nézném a csillagokat…ha persze nem takarnák el a fekete felhők. – Egy kicsit fázok. – jelentettem ki hirtelen. Tényleg fáztam, hiszen a szél elég hevesen fújt még mindig. Harry viszont úgy gondolhatta, hogy nem akarok tovább vele lenni, és a múltról beszélni. Valahol igaz is volt ez, hiszen nem akartam újra felbolygatni azokat a fájdalmas emlékeket, amiket nagy nehezen sikerül magamba zárnom.