Epilógus

Sziasztok! :) Hát, elérkeztünk ide is, véget ért a Summer Love. Ahogy a többi történetemet, ezt is imádtam írni, annak ellenére, hogy volt pár hosszabb szünetem. De mindig visszatértem, és nem hiába. Ti mindig kitartottatok mellettem, és habár most elég kevesen vagytok, de remélem, hogy egy napon mindenki visszatér majd a blogra. :)

Nem is húzom tovább az időt, olvassátok el az epilógust, és véleményezzétek. Nem igazán akartam másfajta befejezést, ezt tartom méltónak, ha már olyan sokat kellett várnotok a végkifejletre. Remélem, hogy nem okoztam senkinek sem csalódást!

Hamarosan érkezik a következő történet! Még ma alakítgatom majd át hozzá a blogot! ;)

Emily Cook

„Mert az enyém voltál nyáron,

Most tudjuk, hogy ez majdnem véget ért.

Úgy érzem magam, mint a hó szeptemberben,

De én mindig emlékezni fogok,

Te voltál az én nyári szerelmem,

Mindig a nyári szerelmem leszel.

Mikor vége lett a dalnak, az öregek meghatódva tapsoltak, Evelyn pedig még mindig mosolyogva nézett Hugh-ra. Ez most neki szólt? Tényleg írt neki egy dalt? 

- Hogy tetszett? – kérdezte Hugh, mikor visszasétált mellé, és miután fogadta az elismeréseket. 

- Ez…Ez nekem szólt? – hitetlenkedett Evelyn. 

- Szerinted kinek? – nevetett, de aztán leolvadt az arcáról a mosoly...”

Becsuktam a könyvet, majd pár másodpercig elidőztem, ahogy a kemény borítón végig simítottam. Az előlapon egy homokba ejtett napszemüveg, és egy könyv volt, háttérben a csillogó, kék tengerrel. A cím pedig a homokba volt rajzolva: Nyári szerelem.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is megjelenik egy könyvem. Mióta az eszemet tudtam, író akartam lenni. Imádtam a könyveket, imádtam olvasni, minden egyes betűt úgy fogtam fel a könyvek lapjain, mintha valami csoda folytán kerültek volna oda. Most pedig... Most itt fogtam a kezemben ezt a csodás könyvet, és a saját közönségtalálkozómon tartottam felolvasást, egy londoni kis könyvesboltban.

Gondolataimból egy kisebb tapsvihar zökkentett ki, mire felemeltem a tekintetemet, és zavart mosolyt küldtem a velem szemben ülő embereknek. Egy-két kéz már a magasba emelkedett, jelezve, hogy szeretnék feltenni kérdéseiket. 

- Igen? - mutattam rá egy fiatal lányra, aki az első sorban ült, és ő is a könyvemet szorongatta. 

- Miss Cook! - kezdte cérnavékony hangon.

- Csak Emily! - biztattam mosolyogva – Nem vagyok olyan öreg.

- Öhm... Emily! Igaz, hogy a könyv a te életedet írja le? Evelyn valójában te vagy, ugye?- tette fel a kérdést, amire szerintem a fél világ kíváncsi volt. Feszült csend övezte, és mindenki azt várta, hogy feleljek.

- Nos, gondoltam, hogy ezt a kérdést valaki fel fogja tenni előbb-utóbb. - nevettem zavartan – Hát... Igen! Evelyn valójában én vagyok. 

- Hugh pedig Harry Styles? - jött a következő kérdés egy idősebb nőtől, akinél toll, papír, és egy diktafon volt. Valószínűleg újságíró lehetett. 

- Igen! - bólintottam. Biztos voltam benne, hogy ezeket a tényeket már mindenki régen tudta, csupán a megerősítésemre vártak. Sosem szerettem volna igazán kimondani, hogy a könyvem Harry és az én történetemet írja le, mert nem akartam, hogy csak miatta vegyék meg. - Mint azt már mindenki tudja, én voltam a lány, akivel évekkel ezelőtt Harry együtt nyaralt, majd letagadott. De a teljes történetet elolvashatják a könyvben. Legalábbis egy részét. 

- Számíthatunk folytatásra is? - tette fel az újabb kérdését a riporter.

- Nem tudni. Lehet róla szó. - rántottam meg a vállamat – Attól függ, hogy mekkora lesz rá a kereslet. Ha sikeres lesz a könyv, akkor talán írok egy újat. 

- Ez amolyan önéletrajz lett az ön részéről, nemde? - folytatta a kíváncsi újságíró.

- Valóban rólam szól a könyv, de nem írok le benne minden kis részletet. Amit csak rám és rá tartozik, az köztünk is fog maradni. Mondjuk úgy, hogy mi és a kapcsolatunk csak az alapköve volt a könyvnek. 

- Hát, mindenesetre kíváncsiak vagyunk rá, hogy mit tartogat még számunkra.
- Én imádtam a könyvet. - szólalt meg a fiatal lány, aki feltette az első kérdést. Mosolyogva nézett rám. - Akkor is tetszene, ha nem tudnám, hogy Harry-ről szól. 

- Ennek örülök. - mondtam megkönnyebbülve, mert láttam, hogy többen is egyet értettek a lánnyal – Nem azért írtam meg ezt a történetet, mert híres akartam lenni. Sosem akartam hírnevet magamnak, főleg nem Harry Styles által. Csak írni akartam. Ha azt szerettem volna, hogy miatta vegyék meg a könyvet, eleve nem titkolom, hogy rólunk szól. 

- Én szívesen olvasnék mást is tőled. - erősködött tovább a lány, én pedig egy hálás mosollyal jutalmaztam a támogatását. 

- Rendben! - lépett elém Jade, a legjobb barátnőm, aki azóta a menedzserem is lett. Ő biztatott, hogy kezdjek el végre írni, és írjam meg ezt a majdnem hét évvel ezelőtti történetet. - Aki még nem vette meg a könyvet, az megteheti a bejárat mellett. Miss Cook pár perc múlva megkezdi a dedikálást, addig is köszönjük a figyelmet. 

- Ez valami borzalmas volt! - túrtam a hajamba, mikor félrevonultam Jade-del, a tömeg pedig oszlani kezdett. 

- Miért? Dehogy volt az! Szerintem imádták! - barátnőm lazasága mit sem változott az évek során. 

- Csak azért, mert tudták, hogy róla szól. - morogtam dühösen – Tudtam, hogy ez lesz. 

- Szerintem ez hülyeség, Mondta a kislány, nem? Akkor is szeretné, ha nem tudná, hogy Harry-ről szól. - nyugtatott – Most pedig menj, mert alá kell írnod pár könyvet. 

A dedikálás elég lassan zajlott, de minden percét imádtam, annak ellenére is, hogy nyomasztott a könyvem sikere. 

- Szia! - köszönt a soron következő személy. Felnéztem, és felismertem benne a lányt, aki annyira támogatott a felolvasás után.

- Szia! - mosolyogtam rá – Hogy hívnak? 

- Ashley! - mondta vérvörös arccal.

- Nagyon szép neved van. - feleltem, miközben aláírtam neki a könyvet – Köszönöm, hogy úgy kiálltál mellettem. 

- Ez természetes! - húzta ki magát büszkén – Nagyon szerettem olvasni a könyvedet. Szerintem csodálatosan írsz, és engem egyáltalán nem érdekelt, hogy ki kicsoda benne. Nem azért olvastam el már kétszer az elmúlt egy hétben, hanem mert tényleg imádom. 

- Ez igazán jól esik. Köszönöm, Ashley! - mondtam meghatódva, és átnyújtottam neki a könyvét, már aláírva. 

- Én köszönöm! - mosolygott hálásan, és távozott.

Legalább két órán keresztül írtam még alá a könyveket, mire az utolsó ember is kisétált a boltból. Jade már hazament, mert még rengeteg dolga volt a többi közönségtalálkozóm megszervezésével. Komolyan, igazi felnőtt, felelősségteljes nő lett belőle, mióta befejeztük az iskolát. Minden dolgomat játszi könnyedséggel el tudott intézni a saját élete mellett. Az üzlet tulajdonosa rám bízta a zárást, így egyedül pakolgattam, mikor felcsilingelt az ajtó feletti csengő, jelezve, hogy valaki belépett a boltba. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy a „Zárva” táblát fordítottam kifelé. 

- Már zárva vagyunk! - kiáltottam egy halom könyv mögül. 

- Pedig reménykedtem benne, hogy még kapok egy autogramot a könyvembe. - hallottam meg a jól ismert, reszelős hangot, minek hatására majdnem kiugrott a szívem a helyéről, és egyből elejtettem a kezemben tartott könyveket. 

- Te...te mit csinálsz itt? - akadozott a hangom. 

- Tegnap akadtam rá erre egy Los Angeles-i könyvesboltban. - mutatta fel a kezében tartott könyvet. Az én könyvemet. - Arra gondoltam, hogy még ideérek a mai dedikálásra. De úgy látszik, elkéstem. - nézett körbe. 

- Hát... Még van egy kis tinta a tollamban. - mosolyogtam el magamat. 

- Gyere már ide! - nevette el magát türelmetlenül, és kitárta a kezeit felém. Nekem több sem kellett, nagy lendülettel megkerültem az asztalt, és szinte a nyakába ugrottam.

- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem miután kibontakoztam az öleléséből – Nem Los Angelesben kéne lenned? Mi lesz a filmforgatással? 

- Az most nem olyan fontos. Te fontosabb vagy, és rettentően hiányoztál. 

- Te is nekem! - bólintottam, és egy csókot leheltem az ajkára. Ő egyből viszonozta, amitől a szívem újra olyan heves kalimpálásba kezdett, mint mindig, mikor megcsókolt.

- Fantasztikus lett a könyv. - ismerte be – Egy nap alatt kiolvastam. De...Hugh? Nem találtál valami jobban hozzám illő nevet? - viccelődött, mire nekem egyből rosszabb kedvem lett.

- Ne köss bele! - löktem egyet rajta, és távolabb sétáltam tőle.

- Mi a baj? - lépett elém, és megsimította az arcomat. 

- Az, hogy úgy érzem, csak miattad veszik és olvassák. - ismertem be.

- Ugyan már! - nevette le magát – Ez badarság.

- Badarság? Mióta használsz te ilyen szavakat? - nevettem – Mióta felcsaptál színésznek, nagyon kifinomult lett a beszélőkéd.

- Ne gonoszkodj! - húzta fel játékosan az orrát.

- Csak viccelek. - öleltem magamhoz – Tényleg nem baj, hogy hazajöttél? 

- Nem. - tekerte meg a fejét – Még pár napig maradhatok is, de utána vissza kell mennem. 

- Neeeee! - nyavalyogtam, és még jobban magamhoz szorítottam, mintha úgy nem tudna újra itt hagyni.

- Már nem tart sokáig, és akkor együtt leszünk. - ígérte, és lágy csókot lehet a hajamba. 

- Beszéltél a többiekkel? - simítottam meg rövidre vágott haját. Eleinte nagyon furcsa volt, hogy a göndör fürtjei nélkül látom, de aztán be kellett ismernem, hogy sokkal felnőttesebb és férfiasabb lett a fazonra vágott hajával. 

- Aha. - bólintott – Írogatják az új dalokat.

- Akkor visszatértek? 

- Nagyon úgy néz ki. Talán még Zayn is benne lesz. - hangja reményt sugárzott. Tudom, hogy mennyire megviselte őket, mikor Zayn kilépett a bandából. Harry teljesen összetört lelkileg, de a többiekkel sem volt más a helyzet. 

- Jobban szerettem, amíg énekes voltál. - mondtam elgondolkodva – A színészkedés sokkal több idődet elveszi. 

- Tudom, kicsim. - nyomott egy újabb csókot a fejem búbjára - Térjünk vissza a könyvedre. - tolt magától távolabb, és felém mutatta az irományom azon példányát, amit még mindig a kezében tartott – Valami nem igazán stimmel vele.

- Micsoda? - húztam össze a szemöldökömet. 

- Cook? - kérdezte, nekem pedig egyből mosolyra húzódott a szám. 

- Ez a nevem. - bólintottam megjátszott komolysággal. 

- Ez volt a neved. Miért nem használod az újat? - morogta.

- Harry! - mosolyogtam rajta, hiszen még ennyi idősen is úgy tudott duzzogni, mint egy kisgyerek.

- Jobban szeretném, ha tudná mindenki, hogy már összetartozunk hivatalosan is. 

- Tudja mindenki, hogy összetartozunk. Ezek után meg főleg. - mutattam rá a könyvemre – Összetartozunk. Eddig is így volt, és ezután is így lesz.

- Akkor is jobban tetszene, hogy Emily Styles szerepelne rajta. - vonta meg a vállát, de láttam, hogy már megenyhült. 

- Tudom! - bólintottam – De a lány, aki a könyvet írta, az még Emily Cook volt. Majd talán a következőt már Emily Styles írja.

- Lesz következő? - csodálkozott. 

- Csak rajtunk múlik. - mosolyomat egyből viszonozta, és egy csókkal koronázta meg. Tökéletes volt. 

Végre minden tökéletesen stimmelt az életemben. 

Csak egy nyári románcnak indult, de örökké tartó szerelem lett.

59. fejezet: Ország-világ előtt

Sziasztok! :) Szomorúan tapasztaltam, hogy nagyon kevés visszajelzés érkezett a legutóbbi részhez. :( De ennek ellenére már ma meghoztam a legutolsó fejezetet, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek. Még egy lezáró epilógus hátra van, amiből megtudhattok mindent, ami ebben a részben nem derült ki. Eredetileg már holnap reggelre tervezem, de attól függ, mennyire várjátok majd! :)
Ugyanis szeretném az új történetet már a hétvégén bemutatni nektek! ;)
Nagyon várom a véleményeiteket! ;) Egy-két szó is jól esik. 

Emily Cook

Jade szeme villámokat szórt felénk, miközben Dylan-nel kimentünk a tornateremből, hogy egy csendesebb helyen beszélgethessünk. Pontosabban, hogy ő elmondhassa, amit akar, mert nekem az égvilágon semmi mondanivalóm sem volt a számára. Az után a bizonyos nap után, mikor lebuktatták egymást Harry-vel, nem igazán voltam kíváncsi egyikőjükre sem. Hazudtak nekem mind a ketten, és ezt az átélt nyári kalandok és sérelmek után már nem tudtam elviselni. Így is fél éve teljesen holtponton voltam, nekik pedig még egy lapáttal sikerült rátenniük. Nem azt mondom, hogy nem tölt el megkönnyebbüléssel az a tény, hogy már nem kell Dylan-nel lennem, mert ha úgy vesszük, valamilyen szinten én is hazudtam neki. Elvégre sosem szerettem őt igazán, csak felejteni akartam. Esélyt adni arra, hogy boldog lehessek egy átlagos, kedves sráccal, és elfelejtsem a korántsem átlagos, világsztárt, akit teljes szívemből szeretek a mai napig. 

Hozzám egy olyan fiú illene, mint Dylan. De minek áltassam magam? Minek verjem át őt is, és magamat is? Talán működhetett volna köztünk ez a dolog, ha nem gondoltam volna folyton Harry-re, és nem hasonlítgattam volna őket össze. Ha Harry nem lenne, akkor Dylan lenne. De Harry nagyon is van, hiszen miközben Dylan próbálja elkezdeni a mondókáját, még akkor sem tudok rá figyelni, mert folyamatosan egy bizonyos gyönyörű arc jár a fejemben, hatalmas, csodás zöld szemekkel a közepén, barna, göndör fürtökkel keretezve.

- Khmmm... Szóval... - köszörülte meg a torkát Dylan, miközben az egyik kihalt osztálytermet választottuk ki a társalgáshoz. 

- Szóval? - kérdeztem, és próbáltam sürgetőnek hatni, ugyanis tényleg semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Megértem őt, és valamilyen szinten nem is haragszok rá, hiszen azért csinálta ezt az egészet, mert engem akart. De jobb ez így, mind a kettőnknek. 

- Szóval... - lehajtotta a fejét, és a kezeivel kezdett babrálni. Én eközben leültem az egyik pad tetejére, ő pedig követte a példámat, és velem szemben foglalt helyet. - Nem is tudom, hogy álljak neki, ugyanis rettentően szégyellem magam. Szerettem volna minél előbb bocsánatot kérni, de eddig nem volt merszem. Tudom, hogy látni sem akarsz, ezért nem is mertelek zaklatni az elmúlt hetekben. Most is talán azért volt hozzá bátorságom, mert a srácokkal megittunk pár felest. - nevetett zavartan, és pedig elmosolyogtam magam. 

- Igen... Talán én is csak azért jöttem el veled, mert Jade feljavította a puncsomat rummal. - bólintottam. 

- Borzasztóan sajnálom, amit tettem. - váltott át ismét komolyabb hangnemre – De annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy ő elvesz tőlem... Holott sosem tudott volna elvenni tőlem... - húzta el a száját, és a szemembe nézett. Én szemöldök ráncolva néztem rá, mert nem értettem, mire céloz. - Sosem tudott volna elvenni tőlem, mert soha nem is voltál az enyém. - magyarázta, és egy szomorú mosoly jelent meg az arcán – Még a vak is látja rajtatok, hogy mennyire szeretitek egymást, és mivel én is szeretlek téged, azt akarom, hogy legyél boldog. Van egy olyan érzésem, hogy ez csak vele lehetséges. 

- Nem tudom, hogy jár-e nekem a boldogság. - ismertem be. 

- Tessék? - nevette el magát hangosan – Miért ne járna? 

- Mert becsaptalak téged is.

- Dehogy csaptál be. - legyintett – Csak boldog akartál lenni, és én megértem. 

- Inkább én tartozok neked bocsánatkéréssel. - mondtam zavartan. 

- Nem. Nem hinném, ugyanis tényleg nem voltam veled őszinte. 

- Mármint? 

- Azon a napon szinte erőszakkal vettem rá Harry-t, hogy igyon velem, mert tudtam, hogy gondja van az alkohollal. Hallottam, hogy Jade-del beszéltetek róla... - magyarázta – Arra gondoltam, hogy ha jól leitatom, akkor nem fog odaérni a randira, amit megbeszéltetek, és te dühös leszel. 

- Honnan tudtál a randiról? - értetlenkedtem. 

- Aznap reggel nálad voltam, emlékszel? - kérdésére csak bólintottam – Valójában azért mentem, hogy kikérdezzelek az előző esti randidról. Miközben beszélgettünk, jött egy üzeneted. Tőle. 

- Igen. 

- Én kértem egy pohár vizet. Amíg behoztad, én elolvastam az üzenetet. Elkattant az agyam, és tudtam, hogy nem engedhetlek át neki. Nem tudtam, mi tegyek, de aztán kapóra jött, hogy teljesen véletlenül összefutottam vele az bevásárlóközpontban. Onnantól ment minden, mint a karikacsapás.

- A többi részletet pedig már ismerem. - húztam el a számat, és felfordult a gyomrom, miközben arra gondoltam, hogy mit csinált Harry a pincérlánnyal. 

- Nem teljesen. - tekerte meg a fejét – Nem feküdt le azzal a lánnyal. Csókolóztak, a lány benne lett volna, de aztán Harry leállította. 

- Honnan tudod? - kérdeztem reménykedve.

- Láttam. - ismerte be – Ahogy mondtam, muszáj volt megbizonyosodnom arról, hogy megteszi-e.

- De nem tette. - suttogtam magam elé, alig hallhatóan. 

- Nem. Mert szeret téged. - mosolygott rám Dylan, habár nem volt őszinte öröm benne. 

- Miért mondtad el mindezt?

- Már mondtam, ha vele lehetsz csak boldog, akkor hajrá! - bólintott határozottan, és biztatóan. Tényleg őszintének tűnt, komolyan gondolta, amit mondott. Láttam rajta, hogy nehéz neki, és rettentően sajnáltam, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit, hiszen remek srác. Egy igazi főnyeremény... De nem nekem.

- Na végre! - kiáltott fel Jade, több tekintetet is ránk vonva ezzel – Hol a francban voltál már? 

- Beszélgettünk! - nyugtattam, miközben leültem mellé, és kortyoltam egyet a poharamból – Pfujj! Ebbe raktál még rumot, amíg nem voltam itt? - kérdésem inkább kijelentésnem hatott, és természetesen egyből tudtam, hogy igazam volt, barátnőm kárörvendő arcára pillantva. 

- Igyál! - biztatott – Lehet, hogy szükséged lesz rá.

- Mi? Miért? - értetlenkedtem, és kezdtem gyanakodni. 

- Semmi, semmi! - intett le, majd egyből elterelte a témát – Milyen hazugságokkal traktálta tele a fejedet, hogy visszaszerezzen? - kérdezte, és megvető pillantást küldött Dylan felé, aki pár asztallal odébb, már jókedvűen beszélgetett pár haverjával. 

- Nem akar visszaszerezni. - tekertem meg a fejemet, Jade szemei pedig kikerekedtek. Az én figyelmemet viszont, ahogy még egy-két diáktársamét is az kötötte le, hogy a színpadon elkezdtek valamit rendezgetni. - Élő zene is lesz? 

- Pedig azt hittem, hogy most majd térdem állva fog könyörögni. - mondta Jade, figyelmen kívül hagyva az érdeklődésemet a színpad irányába. 

- Nem. Szerinte nem lennék boldog vele, és beismerte, hogy sosem voltam az övé. - mondtam teljes nyugodtsággal. 

- Tényleg? 

- Aha... Szerinte... Ő is úgy gondolja, hogy én csak egy ember mellett lehetek boldog.

- Harry mellett! - mondta ki barátnőm azt, amit én nem tudtam még most sem elismerni – Öhm... Ha már itt tartunk! Van itt valami, ami neked készült. - húzogatta a szemöldökét, majd felpattant mellőlem, és a színpad felé vette az irányt. Mi ez az egész? 

- Halihó, fiúk és lányok! - hallottam meg barátnőm harsogó hangját, ugyanis a színpad közepén álló mikrofonba beszélt. Most már tényleg rettentő kíváncsi lettem, de ezzel nem voltam egyedül, hiszen szinte minden szempár Jade-et figyelte. - Remélem, hogy mindenki jól érzi magát, viszont szeretnék most egy kis figyelmet kérni tőletek. Pihenjetek egyet a sok tánc után! - nevetett – Van itt egy olyan ember, aki mindannyiunk számára ismerős lehet. Kérlek titeket, hogy hallgassátok türelemmel, és megértéssel... Mr. Harry Styles-ot! - harsogta a nevet a mikrofonba, minek hallatán egy emberként morajlott fel körülöttem a tömeg. Mindenki izgatott lett, én pedig lefagytam. Azt sem tudtam, hogy most mi fog történni, aztán akkor megláttam őt. Az egész diáksereg ordítani, és tapsolni kezdett, mikor meglátták a színpadra felsétáló fiút. 

Esetlennek tűnt, mint aki most áll először a nagyközönség elé. Jade közben visszatért mellém, persze több ember is egyből minket kezdett bámulni, és mutogattak felénk. Vagy csak felém? 

- Öhm... - szólt bele a jól ismert mély, és rekedtes hang a mikrofonba, mire egyből megszűnt a suttogás. Mindenki feszülten figyelte a színpadon álló fiút. - Valamit el kell mondanom nektek. - vett egy mély levegőt, és belekezdett a monológjába – Nektek, és az egész világnak tudnia kell az igazat. Rengeteg pletyka terjedt el mostanában arról, hogy van egy lány, akibe totál belezúgtam. Nos, igen. Tényleg létezik ez a lány, ő pedig nem más, mint Emily Cook! - itt végre rám pillantott, én pedig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Mit művel? Tényleg felvállalja az egész világ előtt, hogy ismer? Szinte mindenki elkezdte felém nyújtogatni a nyakát, és döbbenetet láttam pár arcon. Éreztem, hogy elvörösödök, de mielőtt még el tudtam volna süllyedni zavaromban, Harry újra megszólalt a színpadon, hozzám beszélve – Abban a pillanatban beléd zúgtam, ahogy megláttalak a nyaraláson. Még soha nem éreztem magam ennyire szabadnak, és boldognak senki mellett. Nem kellett megjátszanom magam, az az átlagos fiú lehettem, aki amúgy is vagyok. Aztán elkövettem életem legnagyobb hibáját. Letagadtalak ország-világ előtt. Azt mondtam, hogy nem ismerlek, mert védeni akartalak az emberektől. Nem lehettem szerelmes, mert azt hittem, hogy akkor vége lesz az életemnek, és gyűlölni fog mindenki. De aztán egyre nagyobb lett a hiányod, minden pillanatban hiányoztál, és szenvedtem nélküled. Elkezdtem inni, mert azt hittem, hogy az majd segít. De nem segített, sőt, még messzebb taszított minket egymástól. Tudom, hogy rengeteget szenvedtél miattam, és mindenki bántott, mert azt hitték, hogy általam akarsz hírnevet szerezni. Utálhatsz, de nekem akkor is te jelented a világot. Mindennél jobban szeretlek, és nem tudok nélküled létezni. Remélem, hogy még emlékszel erre, mert már akkor szerettelek, mikor először hallhattad ezt a dalt. - mosolygott rám ,és ekkor fellépett a színpadra a One Direction többi tagja is, amitől újra felmorajlott a tömeg, és egy-két izgatott sikolyt is hallani lehetett. Mindenki megindult a színpad felé, de az én lábaim földbe gyökereztek. Aztán Jade a karomnál fogva elkezdett a színpad felé húzni. Elkezdődött a dal, és a srácok énekelni kezdték a dalt, amit Harry nekem írt még a nyáron. Látszott rajta, hogy mennyire meggyötört, de a szemei csillogtak, ahogy rám nézett, és nekem énekelt. 

58. fejezet: Horror

Sziasztok! Köszönöm a visszajelzéseket, kommenteket! :) Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyit jelent egy-két szó is.

Meghoztam a legújabb részt, ami nem sok újdonságot tartalmaz, de felvezeti az utolsó részt. Igen, ezen kívül már csak egy fejezet van hátra, plusz a lezárás. Remélem, hogy tetszeni fog, habár még nem döntöttem el, hogy milyen befejezése lesz. Két verzió van bennem! ;)
Addig is a legújabb rész, várom a véleményeket! :)

Emily Cook 

Rettentő sebességgel érkeztünk el a bál napjához. Jade könyörgésére, és Liam győzködésére nagy nehezen, de belementem abba, hogy elmenjek én is. Jade elmondása szerint nagyon örült, hogy végre kimozdulok vele, és nem csak otthon sajnáltatom magam. Liam pedig nagyon hálás volt, hogy nem neki kellett részt vennie a bálon. Erről persze Jade előtt nem beszélt ilyen nyíltan, de nekem nem egyszer rebegett hálát, hogy elmegyek helyette. Nem azért, mert nem akart Jade-del lenni, hiszen tudom, hogy legszívesebben minden idejüket együtt töltötték volna, csupán nem volt kedve az iskolatársaink között bulizni. Nagyon jól tudta, hogy egy perc nyugta sem lenne tőlük, és nem tudná élvezni az estét.

- Hidd el kicsim, hogy nagyon szívesen mennék veletek, de ez mindenkinek jobb lesz így. - nyugtatta Jade-et Liam, miközben az estére készülődtünk barátnőm szobájában. 

- Tudom, de olyan jó lett volna veled lenni! - nyavalyogta Jade a gardróbból, Liam-mel pedig szem-forgatva néztünk egymásra. Ezt a beszélgetést már legalább tízszer eljátszották az elmúlt két órában.

- Ígérem, hogy bepótoljuk. - biztosította a fiú – Elviszlek egy olyan bálba, ahol még életedben nem jártál, és ami ezerszer jobb lesz, mint ez a suli bál. - mondta Liam, miközben az ágyon feküdt, és valami nézhetőt keresett a tévében. Olyan sebességgel váltogatta a csatornákat, hogy időm sem volt felfogni, mi megy éppen. 

- Nem kell úgy felvágni, Nagymenő! - Jade szúrós pillantással nézett ki a gardrób ajtaján, de látszott rajta, hogy csak viccelődik Liam-mel – Jó leszek így? - lépett végre elő. Egy csodás fekete, hosszú ujjú csipkeruhát viselt, ami combközépig ért, az elejét pedig rengeteg rózsaszín rózsa díszítette. Abban a pillanatban Liam megállt a távirányító őrült nyomkodásával.

- Nem! - kiáltott fel, és felült az ágyon – Ez mi? Ez nem is ruha! Sokkal inkább csak egy kis rongydarab. 

- Mi? - nézett rá ijedten Jade, és a falon lévő nagy tükör felé fordult - Ennyire szörnyű? 

- Szörnyű? - lépett mögé Liam, és átölelte hátulról – Csodálatos vagy! - suttogta, és lenyomott egy puszit a nyakára. 

- Akkor mi volt ez a kitörés az előbb? - fordult felé Jade, és átölelte a nyakát.

- Semmi. - hajtotta le Liam a fejét. Én csak mosolyogtam, mert nagyon jól tudtam, hogy mi a baja, pontosan úgy, ahogy Jade is. 

- Életem... - suttogta Jade, és felemelte az arcát az állánál fogva.

- Hmmm? - morogta Liam.

- Mi a baj? 

- Ha tudtam volna, hogy ilyen szerelésbe mész, nem egyeztem volna bele, hogy egyedül menj. - duzzogta. 

- Nem egyedül megyek! - mosolygott rá barátnőm – Milly-vel.

- De lesz ott még rengeteg ember. - dünnyögte tovább Liam. Olyan volt, mint egy kisgyerek, még sosem láttam ilyennek. - Pasik.

- Te jó ég! - nevette le magát Jade – Szerinted kellene nekem más, mikor nekem van a világon a legjobb, és legédesebb szerelmem? 

- A szerelmed vagyok? - mosolyogta el magát végre Liam.

- Az egyetlen, és örök. - suttogta Jade, és megcsókolták egymást. 

- Khmmmm. - köszörültem meg a torkomat, mikor már percek óta csókolóztak. 

- Ja! - tért észhez Jade – Igen! Milly! Ideje lenne felöltöznöd! 

- Ha befejeztétek a turbékolást, akkor egyet értek. - nevettem rájuk, miközben Liam visszafeküdt az ágyra. 

- Hozom a ruhádat! - kiáltott Jade, és kiviharzott a szobából. Eddig csak egyszer láttam a báli szerelésemet, mikor felpróbáltam a boltban. Kicsit be kellett venni a derekából, így nem vihettem egyből haza. Jade ment el érte, és a sajátjával együtt elhozta. 

- Hogy vagy? - szólalt meg Liam, mikor kettesben maradtunk. 

- Egész jól, de nem sok kedvem van ehhez a bálozósdihoz. - húztam el a számat.

- Miért? Jó lesz! Végre lazíthatsz egy kicsit. 

- Minek kéne lazítanom? Elég laza, és nyugodt napjaim vannak így is.

- Milly! - ült fel, és rám nézett – Ugye tudod, hogy attól, hogy a legjobb barátnőd pasija vagyok, még ugyan úgy a te barátod is. Bármit elmondhatsz, mint a régi szép időkben. 

- Tudom! - mosolyogtam rá. 

- Bármit! Ha Harry-ről akarsz beszélni, azt is szívesen meghallgatom. 

- Miért akarnék róla beszélni? 

- Mert tudom, hogy még mindig szereted, ahogy ő is téged. Tudom, hogy hamarosan beszélni fogsz vele, és azt is tudom, hogy nem tudod, mi tévő legyél.

- Minek mondjak el neked bármit is, ha úgyis tudsz mindent Jade-től? - néztem rá megjátszott sértődéssel. 

- Igaz! - nevette el magát – De én akkor is itt vagyok neked! Rendben? 

- Rendben! - bólintottam, és pont ekkor ért vissza Jade, kezében a meseszép ruhámmal. 

- Bújj bele, hercegnő! - kacsintott rám Liam, és pedig a gardrób felé vettem az irányt. A ruhám szebb volt, mint amire emlékeztem, és végre tökéletesen illett rám. Fehér, ujjatlan, combközépig érő volt, és apró, csillogó gyémántok díszítették.

Belebújtam, majd a hozzá illő magassarkút is felhúztam, és belenéztem a tükörbe. Mintha nem is én lettem volna. A hosszú, barna hajam most egy nagy kontyba volt feltűzve, és a sminkem is vadabb volt a megszokottnál.

- Indulhatunk! - jelentettem be, mikor kisétáltam a gardróbból. 

- Azta! - nézett rajtam végig Liam – Lehet, hogy mégis inkább veletek kéne tartanom. Elkélne nektek a testőrség. 

Jade és én csak egy jót mosolyogtunk rajta, majd indulásra készen, Liam kocsijába ültünk, aki elvitt minket a suliig. 

- Hamarosan találkozunk! - suttogta Liam Jade-nek, miután adott neki egy csókot, és mielőtt kiszálltunk a kocsiból. Jade csak sejtelmesen mosolygott rá, ami először furcsa volt, de aztán nem foglalkoztam vele. Miután Liam elhajtott, a bejárat felé vettük az irányt. 

A bál az iskola tornatermében került megrendezésre, ami most teljesen megváltozott. Minden úgy nézett ki, mint egy mesebeli jégbirodalom. 

- Ez gyönyörű! - szaladt ki a számon, miközben körbenéztem. Mindenhol ledes égősorok voltak felakasztva, világító jégcsapokkal, és hatalmas, hópelyhekkel. Néhol még műhó is volt a padlón. Tényleg úgy nézett ki, mintha egy mesebeli világban járnánk.

- Jól hallottam? - játszotta magát Jade – Valami végre tetszik neked?

- Kuss! - intettem le, miközben magunkhoz vettünk egy-egy pohár puncsot – Keressünk egy aszalt!

- Ott is van egy! - mutatott Jade, és elindult az üres asztal felé. Hatszemélyes, körasztalok voltak kirakva mindenfelé, de a legtöbb már tele volt. 

- Hoppá! - hallottuk meg az irritáló hangot, mikor odaértük a kiszemelt helyhez – Egy szabad asztal! 

- A mi asztalunk! - sziszegte Jade idegesen. 

- Kettőtöknek? - vihogott Bree, aki egy magas, barna hajú fiú oldalán állt. Ő volt Adam Roberts, a focicsapat kapitánya. Persze, hogy vele jött. Ki mással jöhetett volna a vezető pomponlány, ha nem a focicsapat kapitányával? Természetesen Bree-t most is követtek a csatlósai, és azok partnerei. 

- Bree! - Jade kezdett egyre dühösebb lenni – Menj vissza ahhoz az asztalhoz, ahol eddig pihentetted a hátsódat, és hagyd, hogy jól érezzük magunkat. Nem vagyunk rád kíváncsiak, nem azért jöttünk. 

- Az asztalunk már foglalt. - intette le – Most ez a mi asztalunk! 

- Tudod mit, Jade... - szóltam oda dühöngő barátnőmnek. Le kellett állítanom, mert képes lett volna nekiugrani Bree torkának a bál kellős közepén. - Gyere, és keressünk egy másik asztal. Úgyis csak ketten vagyunk, valahol csak jut nekünk hely. 

- Háhhhh! - nevetett fel gúnyosan Bree, és a kiskutyái is utánozni kezdték, habár szerintem fogalmuk sem volt, hogy min kell kacagni – Mi az? A világsztár pasijaitok már le is pattintottak titeket? 

- Nem. Csak nem kíváncsiak az olyan nyafogó, kétszínű picsákra, mint te! - mondta unottan Jade.

- Hogy mondod? - hápogta Bree, nekem pedig nevetnem kellett – Te meg mit nevetsz? - nézett rajtam végig – Azt, hogy senkinek sem kellesz? Sem a világsztárnak, sem a focistának. Senkinek! 

- Tudod, még ha nem is kellek nekik, akkor is inkább maradok önmagam, nem pedig egy olyan álszent kurva, mint te! - mosolyogtam felé, neki pedig leesett az álla. Jade megállás nélkül vihogott mellettem, miközben sarkon fordultam, faképnél hagyva a még mindig szólni képtelen Bree-t. 

- Ez fantasztikus volt! - lelkendezett Jade – De még mindig azt mondom, hogy nem kellett volna veszni hagyni az asztalt. 

- Jó lesz nekünk itt is. Itt még csak három szék foglalt. - mutattam egy, az előzőtől jóval távolabb helyezkedő asztalra. Nem ült ott senki, csupán a szék támlájára terített zakók jelezték, hogy három fiú ültetett ott. - Ráadásul pasik. - kacsintott felém Jade. 

- Nem mintha pasizni lenne kedvem. - forgattam a szemem. 

- Add a poharad! - intett felém barátnőm, és suttogóra vette. Nem mintha bárki is meghallaná az ordító zene mellett. 

- Miért? - néztem rá gyanakodva, aztán meg is kaptam a választ. Egy laposüveget tartott a kezében, és abból öntött valamit az én, majd a saját poharába is. - Azt meg hogyan hoztad be? Nem lehet alkohol behozni. 

- Ugyan már! - nézett rám gúnyosan – Hát nem tudod, hogy kivel állsz, pontosabban ülsz szemben? 

- Ha lebukunk... - kezdtem, de közbevágott.

- De nem fogunk. Plusz, ne gondold, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik piálnak.

- Mégis mi ez? - szagoltam bele, mikor a kezembe vettem a poharamat. 

- Csak rum. - legyintett – Kitudakoltam, hogy puncs lesz, és ahhoz meg a rum illik a legjobban. 

- Ha nem léteznél, téged ki kéne találni. - tekertem meg a fejemet, majd belekortyoltam az italomba. Egész kellemes íze lett az amúgy ihatatlan puncsnak, nem volt semmi égető utóhatása. Jobban belegondolva, talán jót is tett, hogy ellazulhattam egy kicsit az alkohol segítségével. Főleg azért, mert ezután következett még csak a fekete leves. Három fiú közeledett az asztal felé, ahol helyet foglaltunk. - Csak ne ide! Csak ne ide! - morogtam halkan. 

- Mi? - nézett rám Jade értetlenül, majd a háta mögé pillantott, ahová én is koncentráltam – A francba! Gyere, keresünk másik helyet! - pattant fel, de éppen akkor értek oda a fiúk.

- Maradjatok csak! - szólalt meg az egyik – Senki sem ül itt, minket pedig nem zavartok! 

- Kösz, de inkább nem! - mondta Jade kissé bunkón. 

- Nem hiszem, hogy találtok helyet. - mondta a másik: Mind a ketten körbenéztünk, és beláttuk, hogy ennél jobb helyünk tényleg nem lesz.

- Emily! - biccentett felém a három fiú egyike, mikor visszaültünk. Az, akivel most legkevésbé akartam egy asztalnál ülni. 

- Dylan! - mosolyogtam rá udvariasan, de annál nagyon megvetéssel. 

- Öhm... - hajolt hozzám közelebb, nem törődve Jade tekintetével, mellyel meg tudta volna ölni őt – Beszélhetnénk? 

Nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki. Ugyan azon a napon beszéltem vele utoljára, amelyiken Harry-vel is.
A mesebeli világból horror lett.