24. fejezet: Szülinapi buli

Sziasztok! A mai részben leginkább Carrie gondolatairól lesz szó, hogy mit is érez azután, hogy megtudta, Harry nem akarta elhagyni!
Illetve annyit még elárulok, hogy a következő rész végre az a rész lesz, amiben párosunk megbeszéli a múltban történteket!
Jó olvasást! Várom a véleményeket!

Egész nap nem mozdultam ki a szobámból, csak a tévét bámultam, nyakig betakarózva. Fogalmam sincs, hogy mit néztem, mert csakis Dona mondatai jártak a fejemben. Egyfolytában Harry-re gondoltam, és elképzeltem, hogy mi lenne, ha kilenc éve az anyám beengedi hozzám, és kibékülünk. Totál más lenne az életem, és nem szenvedtem volna annyit. Talán még azt is megtudhattam volna, hogy milyen boldognak lenni.

A csütörtök, és a péntek ugyan olyan gyorsan elrepült, mint a szerda. Annie minden nap felhívott, hogy mi van velem, és órákat beszélgettünk. Próbált mindenféléről beszélni, csak hogy elterelje a gondolataimat. 

Aztán elérkezett a szombat, és azzal együtt az a nap, amit annyira gyűlöltem. 

- Boldog szülinapoooot! – jött az ujjongás a szobám ajtajából valamikor délután. 

- Annie! – néztem rá álmosan – Mi a francot keresel te itt? 

- Hát jöttem, hogy megköszöntselek! – ugrott rá az ágyamra. 

- Honnan tudod, hogy mikor van a szülinapom? 

- Hahóóóó! – hadonászott előttem a kezeivel – Közösségi oldalak. 

- Ja…Tényleg! – bólintottam – Mindig elfelejtem levenni. 

- Miért?

- Annie, én kilenc éve nem hallottam a „Boldog szülinapot!” mondatot senki szájából. 

- Ezt most értenem kéne? 

- Igen. – bólintottam, és nagy szemekkel néztem rá.

- Óhhh. – végre leesett neki – Basszus. Bocsi, erre nem is gondoltam. 

- Semmi baj, elvégre nem tudhattad. Meg már olyan régen volt.

- Akkor a mai napon ünnepelni fogunk. 

- Neked nem kellene ma dolgoznod? 

- Nem. Szabadságot kaptam. Csak hétfőn kell mennem.

- Akkor meg már én is megyek. 

- Szuper. De biztos, hogy készen állsz rá? 

- Persze. Jobb lesz ott, mint az itthoni semmittevés. Tehát? Hova megyünk? 

- Elmehetünk valahova bulizni. 

- Mehetünk a Rose-ba is. 

- Biztos vagy benne? 

- Persze. Ott legalább vannak ismerősök. 

- Meg talán más is ott lesz, ugye? – halvány mosolyra húzódott a szája. 

- Más? 

- Harry. Mondjuk kedd óta nem járt ott. 

- Tényleg? 

- Tényleg. De hát ez téged nem érdekel, nem? 

- Persze, hogy nem. – vontam vállat, és elkezdtem játszani a takarómmal.

- Kezdj el készülni, mert hétre ott akarok lenni.

- Miért megyünk időpontra? 

- Nem megyünk, csak legyünk ott időben. 

- Hát jó. – néztem rá összehúzott szemmel, majd kikászálódtam az ágyból.

- Mi van? – nézett rám, mikor hirtelen megálltam.

- Mit vegyek fel?

- Basszus, majdnem elfelejtettem! – kiáltott fel, és felemelt egy táskát – Ez a tiéd!

- Mi ez? – nyitottam ki a nagy dobozt, és a látványtól elállt a lélegzetem – Ez csodaszép. 

- Boldog szülinapot!

- Vettél nekem egy ruhát? Elment az eszed? 

- Miért ment volna el? Szerintem pont illik rád. Legyen rajtad ez ma este.

- Háááát…jó. – kicsit elgondolkodtam azon, hogy nem lesz-e túl kihívó ez azok után, ami pár napja történt. 

A következő pár órában rendeltünk egy pizzát, amit én ebéd és vacsora gyanánt ettem meg, majd lassan elkezdtünk készülődni. Annie is elhozta az ő ruháját, hogy ne kelljen hazamennie átöltözni. Hajat mostam, aztán Annie beszárította, így a szög egyenes helyett egy kicsit most hullámosabb, és dúsabb lett. Kisminkeltük egymást, majd magamra vettem a vadonatúj ruhámat is. Csodaszép fehér anyagból volt, ujjatlan, és a nyakba akasztható része áttetsző volt. Talán ezért is nem néztem ki olyan pálcikának.

- Olyan szép vagy! – szólalt meg a barátnőm, mikor belebújtam az egyik fehér magassarkúmba.

- Ne túlozzunk. – intettem le – Te amúgy is jobban nézel ki. Nézd meg ezeket a csontokat, szinte zörgök. 

- Más örülne neki, ha így nézne ki. 

- Az más…Na mindegy is. Nem indulunk? – kaptam fel a kabátomat. 

- De! Menjünk! Nem baj, ha itt hagyom a kocsimat, és taxival megyünk? 

- Persze, hogy nem.

- Remek! Csak szeretnék koccintani veled, nem akarok egész este almalevet inni.

- Hát azt én se. Rámfér valami jó, ütős pia. – nevettem rá, majd elindultunk kifelé.

- Hova mentek? – szólt ki apám a nappaliból. 

- Apa! Szülinapom van, ezért Annie-vel elmegyünk egy kicsit bulizni. 

- Biztos vagy te benne, hogy jót fog tenni? 

- Nem akarok a keddi miatt megint lelkileg összeomlani. Egyszer már bőven elég volt belőle. Ki akarok kicsit kapcsolódni. 

- Rendben! Vigyázzatok egymásra, és egy percre se hagyjátok egyedül a másikat, rendben? 

- Rendben, apa! – mosolyogtam rá, majd végre kiszabadultunk a házból. A taxi, amit nem olyan régen hívtunk, már a ház előtt állt. Beszálltunk, és a Rose felé vettük az irányt. 

- Ez zárva van. Mondtam, hogy még nem lesz itt senki. Tudod, hogy nyolc után szoktak jönni a vendégek. Miért vagyunk itt ilyen korán? – néztem rá Annie-re, mikor bementünk a klubba. Ő csak sejtelmesen mosolygott, majd pár pillanat múlva rájöttem, hogy miért. Felkapcsolódtak a fények, és ott állt Kate, és az összes többi munkatársam. Még Miranda is ott volt, de ő persze csak pofákat vágott. 

- Boldog szülinapoooooot! – kiáltott fel mindenki. 

- Te jó ég! – ámuldoztam – Mi ez az egész? 

- Megérdemelsz egy szuper jó szülinapot! – felelte Kate, és a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt. 

- Főleg, hogy ma dolgoznia kéne. – szólalt meg a háttérben Miranda, majd sarkon fordult, és otthagyott mindenkit. 

- Ne foglalkozz vele, csak érezd magad jól. – legyintett Kate, és továbbvitte a pezsgős tálcát. 

Lassan elkezdtek szállingózni a vendégek is, és én csodák csodájára nagyon jól éreztem magam. Kár volt az ajtóval szembe ülnöm, mert akár hányszor bejött valaki, és egyből odakaptam a tekintetemet.

- Köszönöm ezt az estét! – szólaltam meg egy idő után, mert láttam, hogy Annie észrevette, hogy az ajtót lesem. 

- Ne nekem köszönd! – vont vállat Annie – Kit vársz? – mosolyodott el. 

- Senkit. – vontam meg a vállamat, majd szinte húzóra megittam a koktélomat. 

- Persze. Biztos megjelenik ma. 

- Egész héten nem volt itt, miért pont ma jönne? 

- Ahaaa. Nem vársz senkit, mi? 

- Kuss! – nevettem rá. 

- Ne aggódj, itt lesz.

- Elhívtad? – néztem rá ijedten. 

- Dehogy. Mondtam, hogy ne nekem köszönd a bulit. 

- Ezt most értenem kellene? 

- Ő csinálta.

- Tessék? 

- Harry kért meg, hogy szervezzek neked valami bulit, hogy felejtsd el egy kicsit azt, ami történt, és érezd jól magad. 

- Miért akarná ezt? 

- Mert törődik veled. 

- Persze. – nevettem gúnyosan – Na jó, én hozok még valamit inni. 

- Oké. 

Felpattantam az asztalunktól, és a pulthoz siettem. 

- Hercegnő? – nézett rám Gale a pult mögül – Mit adhatok? 

- Még egy ilyet. – mosolyogtam rá.

- Nagyon szép vagy, tudod? 

- Köszönöm. Öhm…felírnád nekem? Aztán majd később fizetek. 

- Nem. 

- Nem? 

- Nem, mert ezt én fizetem. – kacsintott rám, mikor letette az italt. 

- Inkább én fizetem, oké? – hallottam meg a hangot magam mellett – Te bízd a vendégekre a fizetést.

- Kösz, de tudom a dolgomat magamtól is. – Gale idegesen pillantott a nemrég érkezőre.

- Nem úgy vettem észre. – a mellettem álló fiú felemelte a kezét, és hessegető mozdulatokat tett Gale felé, aki csak, hogy lecsillapítsa magát, odébb állt. 

- Miért vagy ilyen bunkó vele? – fordultam a fiú felé, akinek egy kendővel voltak hátrakötve szerteágazó, göndör fürtjei.

- Csak mondtam, hogy végezze a dolgát. Nem az a munkája, hogy a vendégekkel dumáljon. 

- Tényleg? – húztam fel a szemöldökömet – Akkor ezentúl én sem beszélgetek majd veled. 

- Hát nem mintha olyan szívesen tennéd. – hajtotta le a fejét. 

- Ezt te csináltad? – gyorsan eltereltem a szót.

- Mit? – pillantott rám. 

- A meglepetés bulit.

- Ki mondta ezt? – nevetett zavartan.

- Annie. – mutattam a barátnőm felé a fejemmel. 

- Azt akartam, hogy jól érezd magad ezen a napon. 

- Eszedbe jutott, hogy ma van? 

- El sem felejtettem. – húzta mosolyra a száját.

- Köszönöm. Ez nagyon kedves tőled. – felemeltem a kezemet, de aztán le is eresztettem. Nem tudom magam sem, hogy mit akartam csinálni, de hozzá akartam érni. – Figyel csak! Nem megyünk egy kicsit csendesebb helyre?

20. fejezet: Úgyis erősebb

Sziasztok! A mai részhez annyit fűznék hozzá, hogy nagyon utálni fogtok, hogy itt hagytam abba. :D

Este elég későn értem haza, mert még bementem egyet sétálni a belvárosba. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, és gondolkoznom kellett. Dona, és apa már aludtak, mikor hazaértem, így szerencsére nem vették észre rajtam, hogy eléggé kikészültem. Meglehetősen gyorsan el is aludtam, hiszen az előző éjszakám sem volt valami kellemes. 

Kedden jóval ebéd után ébredtem fel, és szerencsére senki sem volt otthon, így nyugodtan készülődhettem a munkába. Alig, hogy el akartam indulni, csengettek. 

- Szia! – köszöntem meglepetten az érkezőnek – Mit keresel itt?

- Érted jöttem. – lobogtatta meg a kezében a slusszkulcsot. 

- Megvan a kocsid? 

- Igeeeen! – ugrált örömében Annie – Legalább mindig el tudlak vinni dolgozni, és mehetünk bárhová.

- Szuper! Hozom a cuccomat, és mehetünk. – beszaladtam a szobámba, felkaptam a táskámat, és már mentem is vissza Annie-hez – Induljunk!

Imádtam az új kocsi illatát, így mélyeket szippogattam a levegőbe, mikor már barátnőm mellett ültem. Évek óta gyűjtött egy kocsira, és most végre meg tudta venni.

- Tegnap elmentem az anyjához! – bukott ki belőlem a mondat. Valakinek, muszáj volt elmondanom. Dona-val nem beszélhettem erről, mert bármennyire is megkedveltem, és megbízok benne, tudom, hogy első dolga lenne elmondani apámnak. 

- Kinek az anyjához?

- Harry-éhez. 

- Tessék? – meglepettségében félrerántotta a kormányt, és majdnem belement a szemben jövő kocsiba. 

- Figyelj már oda!

- Jól van, na! Nem vezetés közben kellene sokkolnod! És mi volt?

- Semmi különös. – vontam vállat.

- Hát persze…Akkor fel sem hoztad volna a témát.

- Na jó… - mély levegőt vettem, és belevágtam a történetbe. Elmeséltem neki mindent, egészen az anyámig. 

- És anyukád be is ismerte? – csodálkozott. 

- Igen! Tudta, hogy tudom az igazat, és nem tagadhatja le.

- Ez gááááz! – húzta el a száját. 

- Az. Ezzel minden megváltozott, érted? 

- Mi minden? 

- Eljött hozzám, Annie! Beszélnünk kellett volna. Gondolj bele, lehet, hogy ha akkor anyám engedi, hogy találkozzunk, nem megyek át azon a sok szenvedésen. 

- Caroline…lehet, hogy elment hozzád, de akkor is bántott, vagyis bántatott…már ha létezik ilyen szó. Ez mégsem olyan megbocsátható dolog.

- Tudom, de te is tudod, hogy azért törtem össze, mert elhagyott, és azt hittem, hogy nem kíváncsi rám. 

- Egy így oké, de…

- Tudom, hogy mire gondolsz. 

- Nem. Nem tudod. Mert te észre sem veszed magadon. 

- Mit?

- Azt, hogy bármi áron meg akarsz neki bocsátani. 

- Mi? Dehogy!

- De igen! – szólt rám erőteljes hanggal – Most is mindent bebeszélsz magadnak, csak hogy jobb színben tüntesd fel magad előtt. 

- Ez…ez nem igaz. 

- Dehogynem! – mondta, majd leállította a kocsit a Rose parkolójába, és kiszállt, én pedig követtem – A hülye is látja rajtad, hogy nem is utálod. 

- Oké, ezt inkább hagyjuk itt, mert a falnak is füle van ebben a kócerájban. – suttogtam neki, mikor bementünk az öltözőbe, és átöltöztünk a munkaruhánkba. 

Két órával később már megérkeztek az első vendégek, én pedig a pultban álltam Gale-el. 

- Na, hercegnő? Ma sem táncolsz? – lépett mellém.

- Nem. – nevettem rá – De te honnan tudod? 

- Miranda órákig dühöngött vasárnap, mert te akartál fellépni helyette. Mondjuk nem is csodálom, én is szívesebben néznélek téged, mint őt. 

- Hááááát…jobban is csinálnám nála. – kacsintottam rá.

- Abban biztos vagyok. – mért végig, és még közelebb lépett. 

- Enyelegni vagytok itt? – szólalt meg egy hang a pult másik oldaláról. Mindketten ránéztünk, és Miranda állt ott a kedves barátja társaságában. 

- És te? – kérdeztem vissza szúrósan. 

- Adj valamit inni. – mondta még lekezelőbben a szőke lány.

- Mosogatószerem van, azzal kimoshatod a szádat. – nevettem rá, és láttam, hogy Harry is elmosolyodik. 

- Ne húzd ki a gyufát, kislány!

- Te meg ne legyél ilyen féltékeny. – kelt a védelmemre Gale. 

- Én? Mire? A piszkafa lábaira? Mitől vagy ilyen csontos, édesem? Drog, vagy önsanyargatás? Mert ez nem egészséges, az egyszer biztos. 

Amint kimondta ezeket a szavakat, az arcomat elöntötte a pír, és szédülni kezdtem. Mintha a gondolataimban olvasna, vagy talán Harry beszélt neki arról, hogy mit tettem régen magammal? Biztos. Magától hogy találna ki ilyet?

- Ki kell mennem. – súgtam oda Gale-nek, és a hátsó ajtó felé vettem az irányt. Kirohantam, és az arcomat egyből megcsapta a hűvös, éjszakai levegő. Rágyújtottam egy szál cigire, majd miután elszívtam, még egyre is. 

- Régen nem ezt szívtad. – hallottam meg a sötétből a hangot. 

- Mit keresel itt? Miért jársz folyton utánam?

- Megmondtam, hogy amíg nem fizetsz, rajtad tartom a szemem.

- Én meg megmondtam, hogy megadom a tartozást. Csak ne kövess! – szívtam bele idegesen megint a cigibe. 

- Van nálam valami más. – húzott elő a zsebéből egy kis zacskót, tele apró kis tablettával – Régen imádtál, ha megláttad nálam ezeket. 

- Az már régen volt, és akkor is gyűlöltelek. 

- Kérsz egyet? Úgy látom, hogy rádfér.

- Hagyj békén. 

- Na, vedd el! Ajándékba adom, nem számolom hozzá a többihez. – mondta, és közelebb lépett hozzám, majd belenyomta a kezembe a kis pirulát. 

Én csak bámultam azt, és eszembe jutott a régi időszak, minden, ami négy évvel ezelőtt történt. Sam, és a haverjai Chapel Holmes egy elhagyatott házában buliztak mindig, ami messze volt mindentől, így senkit sem zavartak. Mindenki tudta, hogy zűrös ügyei vannak, de volt nála valami, amire szükségem volt. Valami búfelejtő, amitől jobban érezhettem magam, és nem fájt az összetört szívem. Drogra volt szükségem, és kaptam is. Megvolt az ára, de kaptam, és rá is szoktam. Hónapokig lógtam Sam-mel, és mindenki azt hitte, hogy a barátnője vagyok, de soha nem adtam meg magam neki. Engedtem, hogy csókolgasson, pedig undorodtam tőle, de egyszerűen nem tudtam elképzelni az életemet a drog nélkül, ahhoz pedig vele kellett lennem. Aztán egy nap valami olyat akart megtenni, amibe én nem mentem bele. Rendőrségi ügy lett belőle, de a gazdag szülei kihúzták a csávából. Nekem pedig az volt az utolsó nap, hogy drogoztam. 

- Tehát? – zökkentett ki a hangja a visszaemlékezésből.

- Nem kell! – dobtam le a földre a kezemben lévő pirulát. 

- Akkor ezt is felszámítom. – mondta dühösen – És ne feledd, már csak pár napod van! Remélem, hogy megkapom a pénzemet. 

- Megmondtam, hogy megpróbálom összeszedni. – sziszegtem az arcába undorodva.

- Ha esetleg nem menne, akkor fizethetsz máshogy is. Egyszerűbb lenne, hidd el. – elkezdett közelíteni, és a nedves falhoz nyomott – Régen nem kaptam meg azt, amit akartam, de most itt a lehetőséged, hogy önszántadból odaadd magad. Jó ajánlat, nem? Pénz helyett, egy gyors menet. Mindketten jól járunk. 

- Hozzám ne merj érni, érted? 

- Odabent dübörög a zene, itt úgysem hall senki. – mondta, miután a kezeimet összefogta, és egy kézzel a falnak nyomta, majd elkezdett csókolgatni. A szabad kezével benyúlt a lábaim közé, én pedig sírni, és ordítani kezdtem. A szájával próbálta befogni a számat, de nem nagyon ment neki. Sikerült kiszabadulnom a szorításából, de a ruhámnál fogva rántott vissza, azt leszabva rólam.

- Ne ellenkezz, és gyorsabban megleszünk. – dünnyögte a fülembe – Úgyis erősebb vagyok.

- De nálam biztos, hogy nem! – hallottam meg egy ismerős hangot, és csak azt vettem észre, hogy valaki lerántja rólam Sam-et, aki pár másodperc múlva ájultan terült el a földön. A könnyeim között néztem fel a göndör hajú megmentőmre, és ugrottam a nyakába.

- Harry! – zokogtam bele a vállába.

- Nincs semmi baj! – suttogta a hajamba – Itt vagyok, és nem engedem, hogy bárki bántson.

8. fejezet: Mint aki nem mond igazat

Sziasztok! Először is, NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK minden kedves olvasómnak! Remélem, hogy jól telnek az ünnepek. Itt van a mai rész, olvassátok el! Annyit még elárulok, hogy a 10. fejezetben 12. fejezetben kiderül, hogy mit tett Harry kilenc éve. ;)

- Elment hozzád? – hüledezett Annie, mikor este elmeséltem neki, hogy Harry ma megjelent a házunknál.

- Aha! – bólintottam – Gondolj bele, hogy mi lett volna, ha az apám otthon van. Már a sitten ülne. 

- Az tuti. De mit akart?

- Visszahozta a cigimet, mert az kiesett a táskámból, és a kocsijában maradt. 

- És ma este nem tudta volna elhozni? Gondolom, úgyis jön. 

- Éppen ezt mondtam neki én is. Na mindegy. A lényeg az, hogy randira hívott. – újságoltam mosolyogva.

- És ennek te most miért is örülsz? Azt hittem, hogy utálod.

- Rengeteget gondolkodtam azon, hogy elmenjek-e vele, és arra jutottam, hogy adok egy esélyt.

- Tényleg? 

- Igen! Adok egy esélyt annak, hogy tönkretegyem.

- Már megint kezdi! – csóválta meg a fejét Annie, a mondatát pedig inkább magának szánta.

- Ne már! Gondolj bele abba, hogy milyen arcot vág majd, mikor elmondom, hogy ki vagyok.

- Mi lesz akkor, ha beléd szeret?

- Pffff… - nevettem el magamat – Ez, meg a szerelem? Fogalma sincs, hogy mit jelent. De ha mégis, akkor állok elébe, legalább még jobban fog neki fájni.

- Megkérdezem újra. Le akarsz süllyedni az ő szintjére?

- Ha ettől jobban érzem magam, akkor igen. – bólintottam magabiztosan. 

- Na és, ha te szeretsz bele?

- Tessék? 

- Mi lesz, ha elkezdesz iránta érezni?

- Na ez az, amitől nem félek, mert lehetetlen. Ne nevettess már!

- Hát jó. – Annie védekezésképpen felemelte a kezét – Menjünk, mielőtt megérkezik a sztriptíz királynője. Meg már amúgy is nyitva vagyunk.

Kimentünk az öltözőből. Egyenesen a pult mögé mentem, mert ma én dolgoztam ott. Gale már ott állt, és mosolyogva üdvözölt.

- Szia, szépség! – a derekamra tette a kezét – Hogy telt a pihenés? 

- Hát most nem aludtam át az egész napot, mint először. – nevettem rá.

- Szuper! Ne aggódj, gyorsan bele fogsz jönni. 

 - Remélem. 

- Khmmm…Bocsi szépfiú, de bájologni vagy itt, vagy hogy kiszolgáld az embereket? – szakított meg minket egy hang. Oldalra kaptuk a fejünket, és szembetaláltuk magunkat Harry-vel, aki szikrázó szemekkel nézett Gale-re. 

- Valami probléma van? – nézett rá a mellettem álló fiú.

- Igen. Szeretném megkapni az italomat, és nem azt nézni, ahogy próbálsz bevágódni a lánynál. – mutatott itt rám. 

- Majd én. – tettem a kezemet Gale izmos mellkasára, és rámosolyogtam, mert láttam, hogy ökölbe szorítja a kezeit. 

- Mi enne, ha kedvesebb lennél az emberekhez? – fordultam Harry-hez, és leraktam elé a szokásos italát. 

- Mit fogdoz ez téged? – nézett utálattal Gale után.

- Mit féltékenykedsz? Elvégre nem vele megyek randizni, hanem veled. 

- Tessék? Igen? Akkor eljössz velem? 

- Egy próbát megér. – vontam meg a vállamat, és tudtam, hogy nincs visszaút, a bosszú kezdetét vette. 

- Ez…ez fantasztikus! – örvendezett, majd elkiáltotta magát – Emberek!

- Mit csinálsz? – suttogtam felé.

- Mindenki a vendégem egy körre, mert a hölgy igent mondott a randira. – folytatta a hangoskodást. Nem volt még sok ember, de nagy részük tapsolni kezdett.

- Elment az eszed. – mosolyogtam rá, és megint elöntött az érzés, ami délután. Miért örülök én ennek, és miért múlik el egyre többször az utálatom?

- Te veszed el az eszemet. – nézett rám a zöld, csillogó szemeivel, a barna fürtjei alatt.

Nem szabadna ezt éreznem, mert ez a megbocsátás. Nem bocsáthatok meg neki, hiszen tönkretette az életemet. Utálnom kell őt teljes szívemből, és minden erőmmel a bosszúra kell koncentrálnom. Azt akarom, hogy szenvedjen…azt hiszem. 

- Na hagylak dolgozni. Visszamegyek a többiekhez. 

- Oké. – mosolyogtam rá. 

Néztem, ahogy csatlakozik a haverjaihoz, és pont úgy ült le, hogy rálásson a pultra, jobban mondva rám lásson. 

- Ebből semmi jó nem fog kisülni. – lépett a pulthoz Annie, és letette az üres poharakat a tálcájáról. 

- De igen. Nekem jó lesz, és ez a lényeg. 

- Őrült vagy! – nevetett rám, majd visszament az asztalok közé. 

- Mit mondtam neked? – idegesen csapott a pultra Miranda.

- Mi bajod? – néztem rá, miközben kiszolgáltam a mellette álló ijedt embereket. 

- Mit mondtam neked róla? Ő az enyém.

- Akkor ezt mondd meg neki is, mert ő engem hívott randira, és nem téged.

- Csak meg akar dugni. Mindig is én leszek neki az igazi.

- Tényleg? Nagyon jó neked. 

- Ne szórakozz velem, kislány.

- Miért nevetteted ki magad? Nem elég megalázó, hogy kétnaponta részeg pasik élvezkednek arra, hogy a félmeztelen seggedet rázod nekik?

- Ez művészet. – húzta fel büszkén az orrát.

- Hát persze. – bólintottam mosolyogva, és a pult másik végébe mentem.

Az órák lassan teltek, és alig volt ember egész éjjel, így szerencsére már négy óra után be tudtunk zárni. Csak egy ember volt, aki még mindig a pultnál ült, amíg mi rendet raktunk. 

- Nem mész még haza? – kérdeztem tőle.

- Miután hazavittelek. 

- Nem gondolod, hogy beülök a kocsidba, mikor ittál? És remélem te sem gondolod komolyan, hogy vezetni fogsz.

- Nem is ittam. 

- Én szolgáltalak ki. – néztem rá, miközben a székeket pakoltam fel az asztalra, és ő segített. 

- De én nem kértem, csak adtad. Nem ittam meg. És azért jöttem kocsival, hogy haza tudjalak vinni.

- Na ne mondd!

- De tényleg. Miért nem hiszel nekem soha?

- Mert pont úgy nézel ki, mint aki nem mond igazat.

- Ahhhh. – tette a kezét a szívére, és megjátszotta a nagy halált – Ez most fájt.

- Na menjünk. Én készen vagyok.

- Akkor hazavihetlek? – szökkent mellém vidáman.

- Ha megvársz kint, amíg átöltözök, akkor igen. – sarkon fordultam, és bementem az öltözőbe.

- Már most látom, hogy tönkre fogod tenni. – szólalt meg Annie, mikor utánam jött. 

- Remélem is. Már csak ki kell találnom, hogy hogyan álljak neki.

- Hogyan állj neki? Miért? Amit most csinálsz, az mi?

- Nem is csináltam még semmit. – néztem rá zavartan.

- Akkor meg megkedvelted, mert elég jól elvagytok. 

- Soha nem fogom őt kedvelni. 

- Nekem mindegy, én nem szólok bele. Ez a te dolgod. Elkísérlek a buszra.

- Nem kell, mert Harry hazavisz. 

- Nahát. És ez sem volt benne a tervben, mégis belementél?

- Igen. Majd alakul valahogy. – vontam meg a vállamat. 

- Na szia. Akkor holnap.

- Szia.

Összeszedtem a cuccaimat, és kimentem a klub parkolójába, ahol ott várt rám Harry.

- Hölgyem! – nyitotta ki az autója ajtaját, hogy beszállhassak.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá.

Átszaladt az autó másik felére, és bepattant mellém, közben pedig hatalmas vigyorra húzódott a szája. 

- Mit vigyorogsz? 

- Csak örülök. 

- Igen?

- Hát persze, hiszen pár órán belül randink lesz.

- Mi olyan jó abban? Mármint bárkivel randizhatnál, modellekkel, sztárokkal. 

- De nekem a különleges kell, és nem a megszokott. 

- Mert én annyira különleges vagyok? – nevettem rá gúnyosan. 

- Nem is akármennyire.

Csak mosolyra húztam a számat, és hazáig egy szót sem szóltam. Sem én, sem ő. Csak közbe-közbe rám nézett, és mosolyogni kezdett, de semmi több nem volt. 

- Kösz a fuvart. – szólaltam meg a házunk előtt, és már szálltam is volna ki, de Harry visszarántott – Mi van?

- Legalább a nevedet megmondanád? – reménykedve pislogott rám.

- Caroline. – mondtam ki végül, jól érthetően, és hangosan.

- Caroline. – ismételte meg szinte suttogva, de mosolyogva – Volt egy Caroline nevű csajom. Idősebb volt nálam. Na mindegy is, ez nem ide tartozik. Fél hatra jövök érted. – mondta, majd elengedett. 

Kiszálltam a kocsiból, és besétáltam a házba. Ezt nem akarom elhinni. Elmondtam neki, hogy hogy hívnak, de még csak a szeme sem rebbent a Caroline név hallatára. Csak az ex-csaja jutott róla eszébe. Biztos, hogy már elfelejtette a kislányt, akivel kilenc éve együtt töltötte minden napját, és elfelejtette azt is, hogy mit tett vele. Hiszen miért is foglalkozna az egoista, seggfej Harry Styles egy kisvárosi, tizenegy éves lány érzéseivel, főleg kilenc év után.

4. fejezet: Csak egy buli lesz

Sziasztok! Meghoztam a negyedik fejezetet is. Tudom, hogy nem lett valami izgalmas ez sem, de muszáj bevezetni valahogy a történetet. Ígérem, a következő fejezet már tartogat izgalmakat, és megkezdődnek a bonyodalmak is.
Várom a véleményeket!

El sem hiszem, hogy megint itt van. Miért kínoz? Miért kell emlékeztetnie arra, ami történt? Meg kellene mondanom neki, hogy ki vagyok, és akkor többet nem kellene látnom. Akkor soha többet nem jönne ide. De akarom én azt? Hiszen meg mernék rá esküdni, hogy valahol legbelül jól eső érzéssel tölt el, hogy legalább a tizedik koktélját rendeli, csak azért, hogy valamit hozzám szólhasson. Te jó ég! Miket gondolok? Nem vagyok normális.

- Caroline! – zökkentett ki egy mély hang – Ha akarsz, tarts nyugodtan szünetet. Nincs sok ember, bírjuk így is. – Gale állt mögöttem, és a csípőmre rakta a kezét, miközben hozzám beszélt. Valahogy nem zavart a közelsége, sőt…

- Akkor azt hiszem, kimegyek cigizni. – éltem a lehetőséggel. 

- Csak nyugodtan. – bólintott a fiú, majd széles mosollyal továbbállt. 

Bementem az öltözőbe, és előhalásztam a táskámból a cigimet, és az öngyújtómat. Kimentem a bár hátsó kijáratán, és rágyújtottam. Mélyen letüdőztem, ami rettentően jól esett. Nem tudom, de szerintem tényleg igaz, hogy a cigi jó hatással van az idegekre.

- Tudtad, hogy a dohányosok előbb meghalnak? – a hang majdnem halálra rémisztett.

- Most komolyan, te követsz engem? 

- Lebuktam. – emelte fel elismerően a kezeit. 

- Mi a francot akarsz tőlem? 

- Nem beszélgethetek a kedvenc pincérnőmmel? – mosolygott rám, és beletúrt göndör fürtjeibe.

- Harry, én … - kezdtem.

- Ez nem ér! Te tudod a nevemet, én meg nem tudom a tiédet!

 - A tiédet mindenki tudja. – forgattam meg a szemeimet. 

- Hogy hívnak? 

- Nem tök mindegy? Ha annyira fontos, miért nem kérdezed meg valamelyik munkatársamat?

- Az úgy nem ér! Addig nem akarom tudni a neved, amíg te magad meg nem mondod. – komolyan nézett rám. Nagyot hibázol vele, seggfej. Bárcsak megkérdezné valakitől, és akkor legalább szó nélkül eltűnne. Nem kellene többet találkoznom vele. 

- Arra várhatsz. – magam sem tudom, hogy miért ezt mondtam. Itt volt az esély, hogy megszabaduljak tőle, de nekem nem ment. Miért?

- Előbb-utóbb úgyis elmondod.

- Be kell mennem! 

- Várj még! – kapta el a kezemet. Az érintése villámcsapásként ért. Hozzámért, és én szinte sokkot kaptam. 

- Mi van már? – rántottam ki a karomat az ujjai közül. 

- Gyere el velem randizni.

- Pffff. – a nevetés kitört belőlem – Randizni? Te, meg én? 

- Igen. 

- Neked elment az eszed.

- Miért?

- Tudod mit? Keress valaki mást, akivel szórakozhatsz! – vágtam hozzá, majd visszamentem dolgozni. Vagyis csak mentem volna, ugyanis valaki elkapott az öltözőbe.

- Jobb lesz, ha leszállsz róla! – Miranda sziszegve közelített felém.

- Mi van? 

- Harry az enyém, érted?

- Nem úgy vettem észre, mintha annyira érdekelnéd. 

- Hát pedig hidd el, hogy…

- Csak, hogy megnyugtassalak,… – szakítottam félbe – …nekem nem kell tőle semmi. Ő inkább való hozzád, mint hozzám.

- Ezt jól látod! – mondta kissé megenyhülve. 

- Ja. Ő egy egoista seggfej, te meg egy elkényeztetett hisztérika vagy. – ezzel a mondatommal faképnél hagytam, és visszamentem a vendégek közé.

- Vele voltál kint, ugye? – Annie izgatott arccal nézett rám, mikor visszaértem – Toby! – fordult a mellette álló fiúhoz – Cserélnél helyet Caroline-nal egy picit? Meg akarunk beszélni valamit.

- Persze! – bólintott a fiú, és már ki is ment a pult mögül, egy tálcával a kezében. 

- Mi van? – néztem kérdőn.

- Amikor kimentél, kiment, és nem sokkal előtted ért vissza. 

- Ki?

- Harry.

- És akkor szerinted együtt voltunk kint?

- Miért nem?

- De! – adtam meg magam a faggatózásnak. 

- És mi volt? 

- Randira hívott.

- De jó! Mikor, és hova?

- Semmikor, és sehova. Nem gondolod, hogy elmegyek vele.

- De miért? Olyan jó pasi. 

- Aki egy seggfej.

- Nem is ismered.

- Igen. – mondtam leszegett fejjel – Igaz. 

Már hogy lenne igaz? Nagyon is jól tudom, hogy ki ő, és hogy milyen ember.

- Szia! Harry Styles! – arra lettem figyelmes, hogy a pulton átnyúló fiú bemutatkozik a mellettem álló Annie-nek.

- Annie Cross.

- Annie! Megkérdezed a barátnődet, hogy miért nem akar eljönni velem randizni? 

- Persze! – válaszolt boldogan a megszólított – C…

- Mert nincs kedvem. – vágtam gyorsan közbe, mielőtt Annie kimondta volna a nevemet. 

- Harry! Mi lenne, ha holnap csatlakoznál hozzánk? 

- Hova? – néztem rá zavartam a vörös lányra. Nem értettem, hogy mire céloz. 

- Hát tudoooood! – nézett rám nagy szemekkel – Holnap megyünk…öhm…izé…

- Hova? – kérdeztem újra. Már láttam, hogy mire megy ki a játék. 

- Tudjátok mit? – szólt közbe Harry, aki szerintem szintén átlátott Annie-n – Mi lenne, ha elvinnélek titeket egy szuper helyre. Ennél lehet, hogy nem jobb, mert ott nincsenek ilyen csinos pincérnők, de azért elmegy. 

- Megyünk! – kiáltott fel Annie.

- Menj csak, én kihagyom. 

- Ne mááár! Gyere! Naaaaa! Bulizzunk együtt végre!

- Jó! Legyen. – egyeztem bele. Végülis nem kettesben leszünk, így nem nevezhető randinak sem. Mindkettőnket hívott, tehát ez csak egy buli lesz. Arra meg amúgy is szükségem van, mert lassan úgy élem a napjaimat, mint egy nyugdíjas. Mondjuk nem pont azzal kéne szórakozni mennem, aki miatt ki vagyok készülve idegileg. 

- Nagyszerű! Akkor holnap értetek megyek. Kapok egy címet?

- Nem gondolod, hogy megadom a címemet. – förmedtem rá, amivel magamat is megleptem egy kicsit. 

- Szerinted be akarok törni hozzád?

- Itt az én címem! – Annie átnyújtott neki egy lapot - Gyere előbb értem, addig kiszedem belőle az övét is. 

- Szuper! – Harry elvette a papírt, és zsebre tette – Ötre legyetek készen! – mondta egy kacsintás mellett, majd megfordult, és elment. Még egy darabig iszogatott, majd fizetett Gale-nek, és lelépett a haverjaival együtt. Hogy miért tudom mindezt? Mert megint nem tudtam másra figyelni, csak rá.

- Akkor? Megadod a címed? – kérdezte Annie, mikor műszak végén átöltöztünk. 

- Meg. – fáradt voltam, és tudtam, akár mit csinálok, vagy mondok, úgysem hagy békén. 

- Annyira jó lesz. 

- Mi lesz benne jó?

- Hát egy világsztárral randizol.

- Nem lesz randi. Csak bulizni megyünk. 

- Hát peeeeersze!

- Menjünk inkább haza! Oké? – kérleltem, és elindultam ki a bárból. 

- Akkor délután találkozunk! – kiáltott Annie, és az utcán az ellenkező irányba indult.

Te jó ég! Hiszen már ma van! Ebbe az éjszakai műszakba belebolondulok. Haza kell érnem, és le kell feküdnöm. Alig lesz időm pihenni, hiszen mindjárt délután öt óra lesz, és mindjárt találkoznom kell vele.

1. fejezet: Első munkanap

Sziasztok! Szerda van, tehát itt is van az első fejezet. Új szereplőket ismerhettek meg benne. és a vége tartogat egy kis izgalmat is. Várom a véleményeket a történetről. Kinek hogy tetszik?

Te jó ég! Miféle elit hely ez? Azt tudtam, hogy London egyik, ha nem a leghíresebb night klubja ez, de azért ilyen extravagánsra mégsem számítottam. 

- Szia! Biztos te vagy Caroline! – közeledett felém egy fiatal nő, szerintem harmincnál nem lehetett idősebb – A nevem Kate Mitchell, és én vagyok az üzletvezető. Én mindig itt leszek, ha valami kell, vagy ha valamiben segítségre lenne szükséged.

- Caroline Peterson. – ráztam vele kezet.

- Gyere, körbevezetlek. – hívott maga után, és a bár összes részét bemutatta – Már dolgoztál ilyen helyen?

- Hát nem egészen ilyen volt az a hely, csupán egy kisebb bár a régi lakhelyemen, ahová a helyi piások jártak. 

- Ééééértem! – nevette el magát – Dona szerint nagyon ügyes vagy, és napokon belül bele fogsz rázódni a dologba.

- Tényleg? – csúszott ki a számon a kérdés. Dona tényleg azt mondta, hogy ügyes vagyok? Ugyan már… Biztos csak az apámnál akar bevágódni azzal, hogy szerez nekem melót. 

- Baj van? – nézett rám Kate összehúzott szemmel.

- Nem. Dehogy. Csak próbálom megjegyezni, amit mondasz. 

- Remek! – Kate bevezetett a bár belső termébe, ahol az asztalok voltak, amelyek inkább hasonlítanak egy luxus nappalihoz, ugyanis mindegyik piros, bőr kanapéval, és fotellel volt körülvéve. A háttérben levő fal csupa tükör volt, amitől még nagyobbnak látszott az amúgy is hatalmas helység. 

A tükör előtt volt a bárpult, azzal szemben, a terem másik felén pedig a DJ-pult. Ez előtt volt a nagy tánctérnek kialakított rész. – Rengeteg híresség megfordul nálunk, mind vendégként, vagy fellépőként is. Sok rendezvényt, szülinapot, legénybúcsút szoktunk vállalni, mert ugye vannak táncoslányaink is.

- Ezt nem is tudtam! – néztem rá csodálkozva.

- Na ne azt gondold, hogy itt levetkőznek, és egy szál semmiben mutogatják magukat. Csak kapnak egy szexi ruhát, és táncolna. Vetkőzés nincs. 

- Értem. – mosolyogtam rá. 

- Van egy éterem részünk is, ezt csak így hozzáteszem, mert neked majd itt lesz munkád. Összesen négyen fogtok dolgozni egy éjszaka, két lány, és két fiú. Ha sok az ember, ami általában mindig úgy van, akkor egy ember közületek, plusz én leszünk a pultban, a többiek pedig az asztalok között. Kapni fogsz munkaruhát is, ami egy piros szoknya lesz, nem túl hosszú, és nem túl rövid. Erről jut eszembe… Ha valamelyik ittas, vagy csupán perverz vendég tapogatni kezd, szólsz a biztonsági őröknek. Sok lesz belőlük, és mindig figyelnek majd. Szerintem ennyi lenne. Kérdésed van?

- Akkor ezek szerint enyém az állás.

- Hát persze. Pont egy olyan lányt keresünk, mint te. Csinos, kedves, okos, és barna hajú.

- Az ennyire számít?

- A főnöknek, igen. A másik lány vörös, én meg ugye szőke vagyok. Az volt a parancs, hogy barna, vagy fekete jöhet.

- Ohhh. És mikor kezdek? 

- Ma! Jó lesz?

- Tökéletes.

- Remek. – Kate előszeretettel használja a ”remek” szót – Hamarosan megérkeznek a többiek is, és megismerkedhetsz velük. Nagyon rendes mindenki, számíthatsz rájuk bármiben. 

Kate bevezetett az öltözőbe, mi szintén egy luxus lakosztály volt, kanapéval, asztallal, tévével. – Itt is lenne a ruhád, akár bele is bújhatsz. 

Megtettem, amire kért. Bementem egy kisebb kabinba, ahol átöltözhettem nyugodtan. Nem is volt annyira vészes, se nem túl rövid, se nem túl hosszú, és nem is volt annyira kivágott…annyira.

- Nagyon csinos vagy! – kiáltott fel Kate, de már nem voltunk egyedül.

- Szia! Annabell Cross vagyok. – nyújtott kezet a vörös, göndör hajú lány – De csak Annie! 

- Carloine Peterson. Ezek szerint veled fogok dolgozni?

- Igen. Örülök, hogy megismerhetlek. – mosolyogott kedvesen, és elkezdett átöltözni.

- Akkor én magatokra is hagylak titeket, nekem még van egy kis dolgom nyitás előtt. – szólt közbe Kate – Annie majd segít, ha nem tudsz valamit. – kacsintott rám, és kiment a szobából.

- Régóta dolgozol itt? 

- Nem. Csak pár hónapja, de könnyen bele lehet jönni. – ült le mellém a másik fotelba – Londonban élsz?

- Most már igen, de eddig Holmes Chapel-ban laktam. Anyám lelépett, valahol Amerikában van az új pasijával, én meg apámmal maradtam. Ő megismert egy nőt, és miatta költöztünk ide.

- Úgy látom nem vagy oda érte. 

- Hát nem nagyon. – nevettem el magam. 

Annie is mesélt magáról, elmondta, hogy ő Londonban is született, és a nagyszülei nevelték fel, mert a szülei meghaltak egy autóbalesetben. Ő is egyke gyerek, akárcsak én, és ő is, hozzám hasonlóan húsz éves. A beszélgetésünknek négy, kikent-kifent szőke cicababa vetett véget, és lenézően néztek ránk, ahogy bevonultak a szobába. Ledobták magukat a sminkasztalok elé, és csacsorászva folytatták az arcuk dekorálását. 

- Ők a táncosok! – suttogta oda Annie – Levegőnek kell őket nézni, és akkor nem kötnek beléd.

- Nem kötnek belém? – kerekedett el a szemem.

- Azt hiszik, hogy ők itt a királynők.

- Nahát! – szólalt meg mellettem a legszőkébb, és legmagasabb lány – Kaptunk egy újabb kislányt. 

- Caroline Peterson. – tettetett mosollyal felálltam, és felé nyújtottam a kezemet. A lány rám nézett, és nevetni kezdett, a másik három pedig csatlakozott hozzá. Sarkon fordult, és otthagyott. 

- Gyere! Menjünk ki, megkeressük a fiúkat. – javasolta Annie, és én örömmel követtem. 

- Te jó ég! Hogy bírod ki ezekkel egy légtérben?

- Szerencsére csak műszak elején, és végén vannak a közelembe. Egész éjszaka rázzák magukat a részeg pasiknak, meg azon kívül ki tudja, még mit csinálnak. Aki odajött, az Miranda Wood volt, ő köztük az úgynevezett főnök. Van, hogy minden nap mással megy haza.

- Az igen. – köpni-nyelni nem tudtam, pedig az nálam nagy szó.

- Itt is vannak! – mutatott a kísérőm két felettébb helyes, kidolgozott testű fiúra, akik a pultban álltak – Fiúk, ő itt Caroline Peterson, az új munkatársunk. Caroline, ő itt Toby Carter, – mutatott a szőke, barna szemű fiúra – ő pedig Gale Morris. – mutatta be a barna hajú, kék szemű fiút is.

- Szia! – csókolt kezet Gale, és jól láthatóan végigmért. 

- Mondom, munkatárs, Gale! – szólt rá szúrós nézéssel Annie, és kikapta a kezemet a fiúéból.

- Felkészültetek a menetre? – futott be Kate, és nyomában már jöttek az első vendégek. Mindannyian bólintottunk.

- Te jó ég! – kiált fel Annie – Nem mutattam meg, hogy hogyan készülnek a koktélok.

- Nyugalom! Tanulmányoztam az interneten a hivatalos oldalt, és a koktélokat. Megy minden. – nyugtattam meg a vörös lányt. 

- Remek! – mondta Kate, aki hallotta a beszélgetést – Caroline, te kezdd a könnyebbel, és maradj a pult mögött. Gale, te maradsz vele, mert ezelőtt te tálcáztál.

- Rendben! – bólintottunk egyszerre a Gale nevű sráccal. 

Megszólalt a dübörgő zene, és egyre több ember lett a helységben. Ahhoz képest, hogy most csinálom először, meg vagyok elégedve magammal. 

- Nagyon ügyes vagy! – szólít meg Gale, miközben kiszolgáltam egy csapat lányt. 

- Köszi. Tudom! – mondom büszkén, mire ő csak egy elismerő pillantást küld felém. 

- Szia, új lány! Ezek szerint nem csinálsz ki? – szólít meg egy ismeretlen hang a pult másik feléről, Mikor rá nézek, egyből beugrik, hogy honnan ismerem. – Kérhetek egy jó erős koktélt?

- Csak, ha nem autóval száguldozol most is, mert akkor nem kapsz. Nehogy tényleg elüss valakit. – vágtam neki vissza, mire ő meglepetten mosolygott.

- Nem kocsival vagyok. – mondta, én pedig letettem elé egy nagy pohár, ütős koktélt, amit elkészítettem a ”beszélgetésünk” közbe. Elvette az italt, majd felkelt a bárszékről. – Még jövök! 

- Na látod? Ezért jó itt dolgozni. Mert találkozhatsz hasonló emberekkel. – suttogta oda Annie a fülembe, miközben lepakolta az üres poharakat a tálcájáról. 

- Miért? Ki volt ez? Valami híres ember?

- Most komolyan kérdezed?

- Nem ismerem én a hírességeket. Főleg nem így, hogy félhomályban állnak, és kendő van a fejükre kötve. Azt tudom, hogy mikor jöttem idefelé, majdnem elütött.

- Ne már! Nem nézel tévét, meg újságot se olvasol? 

- Nem nagyon. – vonom meg a vállamat, miközben kiszolgálok egy már erősen ittas állapotban lévő férfit. 

- A One Direction tagja, Harry Styles.

- Tessék? – néztem rá ijedten, a szívem felugrott a torkomba, és levert a víz. Az nem lehet. Csak felismertem volna, hiszen azért a híres, és X-Factor-mentes élete nem volt olyan régen. Igaz, hogy azóta egyetlen újságcikket sem olvastam el róla, és a bandájáról, de csak megismerném. Elvégre együtt nőttünk fel.