21. fejezet: A legfontosabb

Sziasztok! Gondolom már vártátok ezt a részt, hiszen tegnap elég izgalmas helyen hagytam abba. Na, ez a maira is igaz, ugyanis megint érdekes lett a vége! ;)

- Gyere, vedd fel ezt, és ülj le ide! – Harry levette a kabátját, és rám terítette, majd lenyomott a hátsó ajtó előtti lépcsőre, és elindult visszafelé.

- Hova mész? – kérdeztem ijedten. Nem akartam egyedül maradni, szükségem volt valakire, és úgy éreztem, hogy most Harry az én emberem.

- Visszamegyek érte, amíg ideérnek a zsaruk, nehogy lelépjen.

- Zsaruk? Kihívtad a rendőröket? 

- Persze, hogy kihívtam. Majdnem megerőszakolt. 

- Ne, nem kellenek!

- Mi van? – nézett rám zavartan. 

- Nem kell ide zsaru. 

- Dehogynem, össze vagy zavarodva. – guggolt le elém, és végigsimított a karomon. – Maradj itt, rendben?

Meg sem várta a válaszomat, és elindult vissza a földön fekvő Sam felé. Nem néztem oda, de a hangok alapján tudtam, hogy miután felrántotta a földről, adott még neki egy-két öklöst. Alig tíz perc múlva meg is érkezett a szirénázó rendőrautó, és kiszállt belőle két nagydarab egyenruhás.

- Minden rendben, kisasszony? – jött oda hozzám az egyik, míg a másik Harry-hez ment, aki elmesélte, hogy mi történt. 

- Igen. – bólintottam, de közben végig a cipőmet bámultam. 

- Figyeljen, be kellene jönnie a rendőrkapitányságra, hogy megtegye a feljelentést. Nem kell most, de legkésőbb holnap délelőtt muszáj lesz. 

- Bemegyek most. – túl akartam lenni ezen az egészen, és legalább olyan gyorsan elfelejteni, mint az utóbbit. 

- Be tud jönni? Mert ha gondolja, akkor hívunk még egy járőrautót. 

- Majd én beviszem. – lépett mellém Harry – A kollegája szerint nekem is be kell mennem. 

- Maga hívott minket? 

- Igen. Láttam, hogy mi történt.

- Maga ütötte ki ezt a szerencsétlent? – mutatott rá Sam-re, akit most tett be a másik rendőr a kocsiba.

- Én. 

- Elég szépen néz ki. – húzta el a száját.

- Most még én leszek a hibás? – láttam, hogy Harry-t megint elönti a düh - Meg akarta erőszakolni a barátnőmet. 

Az utolsó szónál nem akartam hinni a fülemnek, ezért rákaptam a fejemet, ő pedig rám sem nézett, csak közelebb húzott magához. 

- Maga az ő barátja? – húzta fel a szemöldökét a férfi. Nem hiszem, hogy elhitte, hogy a híres Harry Styles-nak egy pincérnő a barátnője. 

- Igen. – húzta ki magát Harry – Mi a probléma vele? 

- Semmi. – vonta meg a vállát – Akkor mi elindulunk, maguk pedig jöjjenek utánunk. A hölgy nyugodtan szedje rendbe magát.

Beültek az autóba, és elhajtottak. 

- Gyere! – Harry magához ölelt, és az öltözőbe mentünk – Öltözz át, addig kimegyek. 

- Ne! – kaptam el a kezét, és visszarántottam – Ne hagyj itt…egyedül. 

- Itt leszek az ajtó előtt, amíg átöltözöl. 

- Ne menj ki. Kérlek! 

- Akkor elfordulok addig. – bólintott. 

- Oké. – magamhoz vettem a ruháimat, és vetkőzni kezdtem.

- Mi a franc? – hallottam meg az ismerős női hangot az ajtó felől – Mit keresel ezzel a ribanccal? 

- Miranda…én nem… - kezdtem a magyarázkodást. 

- Kussolj, és rohadt gyorsan öltözz fel. – kiáltott rám. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat. 

- Mi ez az ordítozás? – jelent meg Kate is az ajtóban, a nyomában Annie-vel. 

- Az, hogy a pasim összezárkózott ezzel a kis ribanccal, aki mellesleg félmeztelen volt, mikor bejöttem. 

Láttam, hogy Annie arcán megjelent egy mosoly, Kate pedig a szemeit forgatta. 

- Mit kerestek itt a rendőrök? – kérdezett tovább, nem foglalkozva Miranda hisztijével – Pár vendég azt mondta, hogy itt voltak a hátsó kijáratnál. 

- Én hívtam őket, mert… - kezdte Harry, és rám nézett. Nem akarta elmondani helyettem, nem volt benne biztos, hogy azt akarom, hogy más is tudjon róla. 

- Megtámadtak odakint. – fejeztem be helyette, és mindenki rám nézett.

- Tessék? – kérdezte egyszerre Annie, és Kate. 

- Nem történt semmi, mert Harry közbelépett. – nyugtattam meg őket – Most pedig be kell mennem a rendőrségre. 

- És én beviszem. 

Harry szavára Miranda megint ideges lett, és felém fordult:

- Na ide figyelj! Ne gondold azt, hogy most megsajnáltalak. Jobb lesz, ha leszállsz a pasimról. Miért is nem tudtak a támadóid valami maradandót okozni?

- Na most te figyelj rám! – Harry elkapta a csuklóját, és az arcába kiabált – Ha meghallom, hogy még egyszer így beszélsz vele, nem állok jót magamért. Nem bántottam még nőt, de te most nagyon közel állsz hozzá. 

- Harry! – nyavalygott Miranda az arcába – Hogy beszélhetsz így velem?

- Úgy, hogy elegem van belőled. 

- Fontosabb ez a kislány, mint én? 

- Mindig is ő volt a legfontosabb, és az is lesz. 

- De én a barátnőd vagyok. 

- Nem! Nem vagy az. Most pedig ha megbocsátasz, nekünk el kell mennünk. Gyere! – fogta meg a kezemet, és magával húzott. Annyira jó érzés volt megint a kezét fogni. Vajon komolyan gondolta, amit Miranda-nak mondott? Tényleg én vagyok a legfontosabb neki? Biztos nem, csak le akarta rázni valamivel.

- Jól vagy? – kérdezte meg, mikor már úton voltunk a rendőrségre. 

- Igen. – bólintottam, de nem néztem rá – Köszönöm. 

- Mit? 

- Amit ma tettél értem. 

- Ezt nem kell megköszönnöd. Ha fegyver lett volna nála, akkor is közétek álltam volna.

- Hmmm.

- Mi az?

- Semmi, csak nem gondoltam, hogy megtennéd ezt egy idegenért. 

- Idegenért? – kérdezte csodálkozva – Legjobb barátok voltunk, természetes, hogy megtenném. Most meg főleg, hogy…én…

- Te? – kérdeztem rá, mert nem akaródzott neki befejezni a mondatot.

- Ja…Nem t’om. – mondta zavartan, és elfordította a fejét. 

- Köszönöm, tényleg. 

- Utálom ezt a gyereket, mindig is utáltam. A falra tudtam volna mászni tőle kiskorunkban is, most meg ne is beszéljünk róla, hogy mit csináltam volna vele legszívesebben. Főleg, mikor téged bántott, akkor aztán rendesen eldurrant az agyam.

- Mindig is ilyen volt. 

- Miért nem szóltál? 

- Most komolyan? Fussak hozzád segítségért, mikor nem is beszéltünk kilenc éve? Hálás vagyok a maiért, de nem vagy nekem senkim se. Elmegyünk a rendőrségre, elmondjuk, hogy mi volt, aztán kész. 

- Kész? 

- Úgy értem, hogy minden folytatódik úgy, mint azelőtt, hogy újra találkoztunk volna. 

- Azt felejtsd el! 

- Hogy mondod? – néztem rá most először.

- Nem tehetsz úgy, mintha nem ismernénk egymást.

- De, ugyanis ha ennek a napnak vége lesz, akkor te folytatod a kamerákkal, fényképezőgépekkel, koncertekkel, és rajongókkal teli életedet, és meg folytatom az én kis megszokott hétköznapjaimat. 

- Én is hétköznapi vagyok.

- Hát persze. Kíváncsi vagyok, hogy holnap ez az eset hány újság címlapján lesz majd. 

- Oké. Hagyjuk ezt, rendben? – komorrá vált az arca.

- Szerintem is. – bólintottam, és összefontam magma előtt a kezeimet. 

A rendőrségig meg sem szólaltunk. Mikor kiszálltunk a kocsiból, Harry úgy lépkedett mellettem, mintha valami halálos beteget kísért volna, és attól félne, hogy bármelyik pillanatban szilánkokra törhetek. Alig, hogy beléptünk, megláttuk a rendőrt, aki behozta Sam-et. 

- Erre jöjjenek! – intett felénk, mi pedig követtük egy üres terembe – Üljenek le! – mutatott a két székre egymás mellett, ő pedig az asztal másik oldalán foglalt helyet, velünk szemben. – Minden rendben? – fordult felém.

- Persze. Köszönöm. – bólintottam. 

- Megtaláltuk a támadójának az adatait… - fektetett le pár lapot az asztalra – És az önét is. Nem szeretne valamit elmondani?

- Miről beszél? – Harry értetlenül nézett rá, majd rám.

20. fejezet: Úgyis erősebb

Sziasztok! A mai részhez annyit fűznék hozzá, hogy nagyon utálni fogtok, hogy itt hagytam abba. :D

Este elég későn értem haza, mert még bementem egyet sétálni a belvárosba. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, és gondolkoznom kellett. Dona, és apa már aludtak, mikor hazaértem, így szerencsére nem vették észre rajtam, hogy eléggé kikészültem. Meglehetősen gyorsan el is aludtam, hiszen az előző éjszakám sem volt valami kellemes. 

Kedden jóval ebéd után ébredtem fel, és szerencsére senki sem volt otthon, így nyugodtan készülődhettem a munkába. Alig, hogy el akartam indulni, csengettek. 

- Szia! – köszöntem meglepetten az érkezőnek – Mit keresel itt?

- Érted jöttem. – lobogtatta meg a kezében a slusszkulcsot. 

- Megvan a kocsid? 

- Igeeeen! – ugrált örömében Annie – Legalább mindig el tudlak vinni dolgozni, és mehetünk bárhová.

- Szuper! Hozom a cuccomat, és mehetünk. – beszaladtam a szobámba, felkaptam a táskámat, és már mentem is vissza Annie-hez – Induljunk!

Imádtam az új kocsi illatát, így mélyeket szippogattam a levegőbe, mikor már barátnőm mellett ültem. Évek óta gyűjtött egy kocsira, és most végre meg tudta venni.

- Tegnap elmentem az anyjához! – bukott ki belőlem a mondat. Valakinek, muszáj volt elmondanom. Dona-val nem beszélhettem erről, mert bármennyire is megkedveltem, és megbízok benne, tudom, hogy első dolga lenne elmondani apámnak. 

- Kinek az anyjához?

- Harry-éhez. 

- Tessék? – meglepettségében félrerántotta a kormányt, és majdnem belement a szemben jövő kocsiba. 

- Figyelj már oda!

- Jól van, na! Nem vezetés közben kellene sokkolnod! És mi volt?

- Semmi különös. – vontam vállat.

- Hát persze…Akkor fel sem hoztad volna a témát.

- Na jó… - mély levegőt vettem, és belevágtam a történetbe. Elmeséltem neki mindent, egészen az anyámig. 

- És anyukád be is ismerte? – csodálkozott. 

- Igen! Tudta, hogy tudom az igazat, és nem tagadhatja le.

- Ez gááááz! – húzta el a száját. 

- Az. Ezzel minden megváltozott, érted? 

- Mi minden? 

- Eljött hozzám, Annie! Beszélnünk kellett volna. Gondolj bele, lehet, hogy ha akkor anyám engedi, hogy találkozzunk, nem megyek át azon a sok szenvedésen. 

- Caroline…lehet, hogy elment hozzád, de akkor is bántott, vagyis bántatott…már ha létezik ilyen szó. Ez mégsem olyan megbocsátható dolog.

- Tudom, de te is tudod, hogy azért törtem össze, mert elhagyott, és azt hittem, hogy nem kíváncsi rám. 

- Egy így oké, de…

- Tudom, hogy mire gondolsz. 

- Nem. Nem tudod. Mert te észre sem veszed magadon. 

- Mit?

- Azt, hogy bármi áron meg akarsz neki bocsátani. 

- Mi? Dehogy!

- De igen! – szólt rám erőteljes hanggal – Most is mindent bebeszélsz magadnak, csak hogy jobb színben tüntesd fel magad előtt. 

- Ez…ez nem igaz. 

- Dehogynem! – mondta, majd leállította a kocsit a Rose parkolójába, és kiszállt, én pedig követtem – A hülye is látja rajtad, hogy nem is utálod. 

- Oké, ezt inkább hagyjuk itt, mert a falnak is füle van ebben a kócerájban. – suttogtam neki, mikor bementünk az öltözőbe, és átöltöztünk a munkaruhánkba. 

Két órával később már megérkeztek az első vendégek, én pedig a pultban álltam Gale-el. 

- Na, hercegnő? Ma sem táncolsz? – lépett mellém.

- Nem. – nevettem rá – De te honnan tudod? 

- Miranda órákig dühöngött vasárnap, mert te akartál fellépni helyette. Mondjuk nem is csodálom, én is szívesebben néznélek téged, mint őt. 

- Hááááát…jobban is csinálnám nála. – kacsintottam rá.

- Abban biztos vagyok. – mért végig, és még közelebb lépett. 

- Enyelegni vagytok itt? – szólalt meg egy hang a pult másik oldaláról. Mindketten ránéztünk, és Miranda állt ott a kedves barátja társaságában. 

- És te? – kérdeztem vissza szúrósan. 

- Adj valamit inni. – mondta még lekezelőbben a szőke lány.

- Mosogatószerem van, azzal kimoshatod a szádat. – nevettem rá, és láttam, hogy Harry is elmosolyodik. 

- Ne húzd ki a gyufát, kislány!

- Te meg ne legyél ilyen féltékeny. – kelt a védelmemre Gale. 

- Én? Mire? A piszkafa lábaira? Mitől vagy ilyen csontos, édesem? Drog, vagy önsanyargatás? Mert ez nem egészséges, az egyszer biztos. 

Amint kimondta ezeket a szavakat, az arcomat elöntötte a pír, és szédülni kezdtem. Mintha a gondolataimban olvasna, vagy talán Harry beszélt neki arról, hogy mit tettem régen magammal? Biztos. Magától hogy találna ki ilyet?

- Ki kell mennem. – súgtam oda Gale-nek, és a hátsó ajtó felé vettem az irányt. Kirohantam, és az arcomat egyből megcsapta a hűvös, éjszakai levegő. Rágyújtottam egy szál cigire, majd miután elszívtam, még egyre is. 

- Régen nem ezt szívtad. – hallottam meg a sötétből a hangot. 

- Mit keresel itt? Miért jársz folyton utánam?

- Megmondtam, hogy amíg nem fizetsz, rajtad tartom a szemem.

- Én meg megmondtam, hogy megadom a tartozást. Csak ne kövess! – szívtam bele idegesen megint a cigibe. 

- Van nálam valami más. – húzott elő a zsebéből egy kis zacskót, tele apró kis tablettával – Régen imádtál, ha megláttad nálam ezeket. 

- Az már régen volt, és akkor is gyűlöltelek. 

- Kérsz egyet? Úgy látom, hogy rádfér.

- Hagyj békén. 

- Na, vedd el! Ajándékba adom, nem számolom hozzá a többihez. – mondta, és közelebb lépett hozzám, majd belenyomta a kezembe a kis pirulát. 

Én csak bámultam azt, és eszembe jutott a régi időszak, minden, ami négy évvel ezelőtt történt. Sam, és a haverjai Chapel Holmes egy elhagyatott házában buliztak mindig, ami messze volt mindentől, így senkit sem zavartak. Mindenki tudta, hogy zűrös ügyei vannak, de volt nála valami, amire szükségem volt. Valami búfelejtő, amitől jobban érezhettem magam, és nem fájt az összetört szívem. Drogra volt szükségem, és kaptam is. Megvolt az ára, de kaptam, és rá is szoktam. Hónapokig lógtam Sam-mel, és mindenki azt hitte, hogy a barátnője vagyok, de soha nem adtam meg magam neki. Engedtem, hogy csókolgasson, pedig undorodtam tőle, de egyszerűen nem tudtam elképzelni az életemet a drog nélkül, ahhoz pedig vele kellett lennem. Aztán egy nap valami olyat akart megtenni, amibe én nem mentem bele. Rendőrségi ügy lett belőle, de a gazdag szülei kihúzták a csávából. Nekem pedig az volt az utolsó nap, hogy drogoztam. 

- Tehát? – zökkentett ki a hangja a visszaemlékezésből.

- Nem kell! – dobtam le a földre a kezemben lévő pirulát. 

- Akkor ezt is felszámítom. – mondta dühösen – És ne feledd, már csak pár napod van! Remélem, hogy megkapom a pénzemet. 

- Megmondtam, hogy megpróbálom összeszedni. – sziszegtem az arcába undorodva.

- Ha esetleg nem menne, akkor fizethetsz máshogy is. Egyszerűbb lenne, hidd el. – elkezdett közelíteni, és a nedves falhoz nyomott – Régen nem kaptam meg azt, amit akartam, de most itt a lehetőséged, hogy önszántadból odaadd magad. Jó ajánlat, nem? Pénz helyett, egy gyors menet. Mindketten jól járunk. 

- Hozzám ne merj érni, érted? 

- Odabent dübörög a zene, itt úgysem hall senki. – mondta, miután a kezeimet összefogta, és egy kézzel a falnak nyomta, majd elkezdett csókolgatni. A szabad kezével benyúlt a lábaim közé, én pedig sírni, és ordítani kezdtem. A szájával próbálta befogni a számat, de nem nagyon ment neki. Sikerült kiszabadulnom a szorításából, de a ruhámnál fogva rántott vissza, azt leszabva rólam.

- Ne ellenkezz, és gyorsabban megleszünk. – dünnyögte a fülembe – Úgyis erősebb vagyok.

- De nálam biztos, hogy nem! – hallottam meg egy ismerős hangot, és csak azt vettem észre, hogy valaki lerántja rólam Sam-et, aki pár másodperc múlva ájultan terült el a földön. A könnyeim között néztem fel a göndör hajú megmentőmre, és ugrottam a nyakába.

- Harry! – zokogtam bele a vállába.

- Nincs semmi baj! – suttogta a hajamba – Itt vagyok, és nem engedem, hogy bárki bántson.

18. fejezet: Carrie nem oda való

Sziasztok! Itt van a mai fejezet, ami biztos, hogy tetszeni fog, ugyanis meglátjátok, hogy Harry mit szól az ötlethez, hogy Carrie félmeztelenül táncoljon mindenki előtt.

- Kate! – hallottam meg Harry hangját, miközben magamra húztam az apró kis ruhát, amiből szinte mindenem kilátszott – Biztos vagyok benne, hogy Miranda mindjárt itt lesz. Felhívom, oké? 

- Köszi, de én egész este próbáltam, és nem veszi fel.

- Akkor meg miért nem hívsz valakit a többiek közül? Nem hinném, hogy Carrie-nek kellene felállni oda. 

- Hallottad a barátját. Állítólag profi. Majd meglátjuk. 

- Ő nem a barátom. – léptem elő az öltözőből. Harry végigmért, amitől még idegesebb lett. 

- Ne már. Nem hiszem, hogy az embereknek ő kellene. Mi van, ha nem is jó? 

- Jó vagyok! – szólaltam meg hangosan, magam sem tudom, hogy miért, hiszen nem akartam ott fent lenni. 

- Harry! – Kate zavartan nézett rá – Ne mondd, hogy te nem néznéd őt szívesen, hiszen nézz rá. Gyönyörű.

- Igen. Gyönyörű. Szebb, mint bárki más. – nézett a szemembe, de én megpróbáltam kerülni a pillantását – Éppen azért nem kéne mindenki elé kitenni. Oké, hogy csak egy eset, de gondolj bele, hogy mi lesz, ha legközelebb is őt akarják, és a részeg alakok nem hagyják majd békén a pultba sem. Elhiszem, hogy jó, és biztos is vagyok benne, de Carrie nem oda való. Nem valami olcsó szajha, aki szívesen mutogatja magát. 

- A barátnődet minősíted. – szólt neki Kate.

- Miért? Mondd, hogy ő nem egy olcsó szajha. – horkant fel gúnyosan, én pedig elmosolyodtam, amit remélem, hogy nem vett észre – Ne engedd fel őt oda, rendben? Várd meg, amíg ideér Miranda. Ő való oda, és nem Carrie.

- Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hinném, hogy félted őt. – mosolygott rá Kate, és bólintott – Öltözz vissza, rendben? 

- Nem! Kimegyek, és táncolok. – mondtam, miközben Harry szemébe néztem. Nehogy már neki legyen igaza. Alig, hogy kiléptem a folyosóra, megjelent Miranda, amitől egy kissé meg is könnyebbültem.

- Mit keresel az én ruhámban? – ordította el magát. 

- Azt, hogy te késtél majdnem három órát. – szólt rá Kate. 

- Sajnálom. – váltott egyből hangnemet – Defektet kaptam. Hívtalak téged is, de nem vetted fel. – fordult Harry felé.

- Tényleg? – forgatta meg a szemeit a megszólított. 

- Vesd le a ruhámat, rendben? – nézett ismét rám a lány. 

- Szívesen! – mondtam, majd visszamentem az öltözőbe, és kibújtam a falatnyi kis anyagból, kifelé menet pedig hozzávágtam. – Ha már itt vagyunk, akkor kimegyek rágyújtani. – mondtam Kate-nek, aki csak bólintott.

Kimentem a hátsó ajtón, a szokásos helyemre, és rágyújtottam. Alig pár másodperce voltam kint, mikor kivágódott az ajtó, és megjelent Harry.

- Most komolyan! – néztem rá – Te követsz engem? 

- Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e. – mosolygott rám. 

- Mi közöd van hozzá? És egyáltalán miért érdekel? 

- Nem tudom, csak…

- Hagyjál már békén, oké? 

- Carrie, én sajnálom…

- Mit sajnálsz? Mit? – kezdtem ideges lenni – Azt, hogy ugyan az a seggfej vagy, mint kilenc éve? 

- Te beszélsz? 

- Mi? 

- Azt sem tudom, hogy mi bajod van velem. 

- Annyira szánalmas vagy. – tekertem meg a fejemet. 

- Amióta tudom, hogy ki vagy, csak rád gondolok. Arra, hogy nem lehet ekkora szerencsém, hogy újra találkoztunk. Együtt vagyunk, mint régen.

- Jó neked, hogy így gondolod. Én sajnálom, hogy újra találkoznom kellett veled. Mindent megtennék érte, ha ezt az utóbbi két hetet elfelejthetném. 

- Miért vagy ilyen? 

- Miért? Te tényleg nem tudod? – a kérdésemre csak megtekerte a fejét, és szomorúan nézett rám – Gyűlöllek! Jobban, mint egész eddigi életemben. – küldtem felé egy lesajnáló nézést, majd miután elnyomtam a cigit, magára hagytam.

Visszamentem a pultba, ahol még mindig ott ült Sam. 

- Hol van a szexi, táncos ruha? – nézett rám. 

- A helyén. – mutattam a fejemmel Miranda felé. 

- Hát pedig rajtad jobban mutatna. Emlékszem még, mikor négy éve fele ennyi ruhában kaptam műsort tőled. – nézett rám megint a perverz tekintetével. 

- Fogd be a szádat, oké? 

- Miért? Félsz, hogy Styles meghallja? Láttam ám, hogy hogyan nézett rád, mikor a kettőnk kapcsolatáról volt szó.

- Nekünk nem volt, és nem is lesz kapcsolatunk. Megértetted? 

- Jóóóóó! Nyugalom. Megadod a tartozásodat, és hagylak titeket boldogságban élni. 

- Megadom, de addig nem szeretnélek itt látni. 

- Kérésed számomra parancs. – felkelt a bárszékről, és végre lelépett. 

- Milyen tartozásról beszélt? – lépett mellém Annie.

- Semmi. Lényegtelen.

- Ha pénz kell, szívesen adok kölcsön. 

- Köszönöm, de megoldom. – mosolyogtam rá bíztatóan. 

- Tudod, hogy rám számíthatsz. Nem tetszik nekem ez a pasi. 

- Hidd el, hogy nekem sem. 

- Miért beszél midig arról, hogy mi volt régen? Együtt voltatok? 

- Te jó ég, dehogy! Még csak az kellett volna.

- Akkor? 

- Ez elég hosszú történet, amit inkább el szeretnék felejteni. Megkapja a tartozását, és kiszáll végre az életemből. 

- Rendben. Rendesen rád jár a rúd mostanában, ugye tudod? 

- Tudom. – nevettem rá, pedig valójában elsírtam volna magam. 

- Harry? 

- Nem tudom. Miért?

- Hát mert utánatok rohant, mikor Kate-tel kimentetek. Tényleg, mit akart Kate? 

- Azt, hogy táncoljak.

- Táncolj? 

- Aha. Mert ez az idióta Sam megmondta, hogy táncolni tanultam, ami elég jól is ment. Kate-nek persze egyből eszébe jutott, hogy lépjek fel Miranda helyett, amíg ide nem ér, de szerencsére az utolsó pillanatban betoppant. Harry meg azért jött utánunk, hogy lebeszélje Kate-et arról, hogy táncoljak. 

- Tényleg? 

- Ja. Nem tudom mi ütött belé, de szinte könyörgött, hogy ne engedjen fel abba a ruhába a színpadra. 

- Nem tudod mi ütött belé? – mosolygott rám szemöldökét felhúzva – Nem akarta, hogy mindenki rád csorgassa a nyálát. 

- És mégis miért foglalkozna azzal, hogy mi van rajtam? A barátnője is ugyan abban a ruhában rázza magát odafent.

- De az nem zavarja, mert Miranda totál hidegen hagyja őt. Te meg nem. 

- Jaj, Annie! Ezt inkább el se kezdjük. – legyintettem felé, és elkezdtem koktélokat gyártani egy vendég számára. 

A lánybúcsúsok elég korán távoztak, és alig maradt pár ember. Már kettő után be tudtunk zárni, ami még soha nem fordult elő. 

Mikor hazafelé indultam, úgy állt le mellém egy kocsi, hogy majdnem elgázolt.

- Szállj be! – mondta a sofőr a lehúzott ablakból. 

- Eszem ágában sincs. 

- Nem hiszem, hogy hajnali fél háromkor van busz hazáig. És nem kéne a sötét utcákon mászkálnod.

- Miért nem hagysz békén? Van taxi is. 

- Csak haza akarlak vinni. Esküszöm, hogy egy szót sem szólok hozzád, csak gyere, és szállj be. 

- Na jó. De csak azért, mert tényleg nincs buszom.

- Oké. – mosolyogott rám, de én csak megforgattam a szememet, miközben beültem mellé. 

- És a barátnőd? Miért nem őt viszed haza? – szólaltam meg egy idő után.

- Azt hitted, hogy nem akarsz beszélgetni. – fordult felém, és megint mosolygott.

- Csak kérdeztem. 

- Kocsival jött. Szerencsére. 

- Nahát! Unod a cicababát? 

- Bánt, hogy vele vagyok? 

- Persze. Összetörted a szívemet. – mondtam gúnyosan, de persze mélyen belül tudtam, hogy ez igaz volt.

- Tényleg táncoltál volna? 

- Persze. Kate miatt. 

- Csak miatta? Vagy Sam miatt is? 

- Ne is hozd őt elő, oké? Amikor megtudtam, hogy itt van, az rosszabb volt még…

- Nálam is. – fejezte be kissé szomorúan a mondatomat. 

- Igen. 

- Miért? Mit csinált? 

- Szerintem te tudod a legjobban…de azon kívül még volt pár dolog, mondjuk, az nem tartozik rád. Megtennéd, hogy az utcánk végén állsz meg? Apám nem örülne neked.

- Persze. – bólintott. 

Pár perc múlva meg is állt a kért helyen, majd felém fordult. 

- Remélem, hogy egyszer majd minden olyan lesz, mint régen.

- Semmi nem lesz már olyan. – tekertem meg a fejemet, és magára hagytam a kocsiban.

17. fejezet: A pokol ördöge

Sziasztok! Ebben a részben végre kiderül, hogy ki az a titokzatos idegen, aki felbukkant Carrie életében. Remélem, hogy tetszenek a bonyodalmak. Várom a véleményeket! ;)

Több mint két hete dolgozok már, és ilyenkor általában mindenkinek több pihenésre van szüksége. De én a normális emberekkel ellentétben, alig aludtam valamit az elmúlt napokban. Fenekestül felfordult az életem, köszönhetően a volt legjobb barátomnak, az anyámnak, és még egy embernek, aki rosszabb a pokol ördögénél is. 

Vasárnap van, én pedig elég későn keltem fel. 

Már délután volt, mikor kimentem a szobámból a nappaliba. Természetesen apámat, és Dona-t is ott találtam, összebújva a kanapén. Mikor megláttak, egyből levették a szemüket a tévéről, és rám figyeltek. 

- Kialudtad magad? – kérdezte Dona.

- Nem éppen. 

- Akkor miért nem maradsz itthon? 

- Két hete dolgozok a Rose-ban. Nem hinném, hogy rögtön beteget kellene jelentenem. 

- Akkor fel kellene mondanod! – szólalt meg apám is.

- Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek. Dona nagy nehezen beszervezett egy ilyen nagyhírű, és népszerű bárba, ahova nem jut be akárki, én meg dobjam el az egyetlen pénzforrásomat?

- Szerintem, az lenne a legjobb megoldás, ha otthagynád az a helyet. Majd találunk együtt valami nyugisabb munkát. Dona rengeteg embert ismer, és már én is elég jól mozgok ezekben a körökben. 

- Nem fogok felmondani!

- Kicsim, kérlek! Én csak neked akarok jót. 

- Apa! Ne aggódj már annyit. Rendben? Kézben tartom a dolgokat. 

- De ha minden második nap látod, attól még rosszabb lesz. 

- Tudom, hogy meg akarsz védeni tőle…pontosabban attól, amit ő hoz ki belőlem. De hidd el, hogy nem érint már olyan érzékenyen a dolog, mint régen. Azért mégiscsak kicsit másabb a helyzet, mint tizenegy éves koromban. Felnőttem, és el tudom intézni a dolgaimat. 

- Én csak…

- Tudom, apa. Tudom, hogy féltesz, de nem kell. Megbirkózok vele. Nem fogom megint miatta feladni az életemet. Szeretem a munkámat, és ott van nekem Annie is. 

- Rendben. De ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy megint azt tegye veled, és nem keveredsz olyan dolgokba, mint négy éve. 

- Megígérem! – mosolyogtam rá, habár a szívem majdnem kiugrott, hiszen tegnap már elég rendesen belekeveredtem abba a szörnyű dologba – Most megyek, mert lassan indulnom kell!

- Azt akarta, hogy mondj fel? – Annie kétségbeesetten nézett rám, mikor nyitás előtt poharakat törölgetve, elmeséltem neki, hogy mi minden történt ebben az alig két napban – De ugye nem?

- Nem! Dehogy is! Eszem ágában sincs felmondani. Egyes zavaró tényezőket leszámítva szeretek itt dolgozni.

- Akkor jó. – sóhajtott egy nagyot. Úgy látszik, hogy ő sem szívesen válna meg tőlem. 

- Lányok! – érkezett meg Kate a pultba – Ma ti ketten lesztek a pultban, mert a hátsó teremben lánybúcsú lesz, és a fiúk lesznek a pincérek. Itt kint pedig felváltva mentek majd a sorok között, ha szükségesnek látjátok. De ma úgysem lesznek sokan. Rendben?

- Persze. Oké. – bólintottunk, és egymásra mosolyogtunk. Nem tudom, hogy melyikünk örült jobban, hogy végre együtt dolgozhatunk. Elismerem, hogy Gale sem rossz partner, hiszen mindig bókol, és nagyon kedves velem, talán túl kedves is, de Annie-vel azért mégiscsak jobb lesz. 

- Nem tudom, hogy hol van Miranda, de már itt kellene lennie. Az öltözőben nem volt?

- Nem. 

- Biztos az új pasija lefoglalja. Hihetetlen, hogy mennyire nem törődön lett, amióta ezzel az énekes gyerekkel van. Péntek este is mit műveltek itt? Beszélni fogok ezzel a lánnyal, elvégre ez egy munkahely, nem pedig hálószoba, hogy itt essenek egymásnak. – háborgott Kate, de inkább csak magának mondta, hiszen tovább is állt, hogy kinyissa a klubot. Észrevettem, hogy Annie rám néz, hogy mit reagálok, ezért én megpróbáltam közömbös arcot vágni, de nem hiszem, hogy sikerült.

- Ne is törődj vele. Tudod, hogy csak azért csinálta, hogy féltékeny legyél. – kezdett bele a monológjába – Elvégre akkor nem ment volna utánad, meg nem ment volna el hozzátok sem. 

- Hagyjuk, oké? Csak remélem, hogy ma nem jelenik meg.

Az első vendégek a lányok voltak, akik a lánybúcsúra érkeztek. Ők egyből elfoglalták a hátsó termet, de szép lassan megtelt a mi részünk is. Szerencsére nem volt sok ember, így bírtuk az iramot, meg közben a fiúk is besegítettek. Annie-vel rengeteget beszéltünk, ami elterelte a figyelmemet a gondjaimról.

- Micsoda hely! – szólalt meg egy hang a pult túloldalán – Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyen kötsz ki. Azt hittem, hogy majd valami olcsó, útszéli lebujban rázod magad. Pincérnő? Nem éppen a te világod.

- Mit keresel itt? – elöntött a düh, mikor megláttam a tegnapi, utcai támadómat – Bárhogy számolsz, akkor sem telt le az egy hét. 

- Nyugalom, édes! Csak bulizni jöttem. Adj valami piát, amit persze te állsz. – kacsintott rám.

- Nem gondolod komolyan? 

- Nyugi, majd levonom a tartozásodból. 

- Kicsit csendesebben, ha megkérhetlek! – néztem körbe zavartan.

- Tudooood…még szexibb vagy, mint mikor utoljára láttalak. Akkor sem voltál kutya, sőt ruha sem sok volt rajtad, de így…

- Ha itt akarsz maradni, akkor legalább a pulttól tűnj el, hogy ne legyen egész éjjel hányingerem tőled. – mosolyogtam rá gúnyosan. 

- Eszem ágában sincs. Nem gondolod, hogy kihagyom ezt a látványt? 

- Akkor csak ne szólj hozzám! – mondtam, majd levágtam elé a poharat, és a pult másik végébe mentem, ahol Annie is állt.

- Ki ez a pasi? Elég jól néz ki.

- Az ördög, a természeti katasztrófák, és a világ összes betegségének a keveréke. – válaszoltam neki elfojtott hangon.

- Ismered? Honnan?

- Otthonról…mármint Holmes Chapel-ből. 

- Ó! 

- Ne állj vele szóba, ne is nézz rá, mert tényleg rosszabb mindennél, amit el tudsz képzelni. 

- Oké. Nyugalom, de idejön. 

- Akkor menj. – löktem a pultnak annak a vége felé, ahol eddig én voltam. 

- Bemutatsz a barátnődnek? – hallottam meg ismét a hangját. 

- Nem! – válaszoltam a kelleténél kicsit hangosabban. 

- Valami gond van? – szólt közbe az újonnan érkező. 

- Már csak te hiányoztál! Mit keresel itt? 

- Ez a törzshelyem. – válaszolta egyszerűen a göndör fiú – De…valami gond van a gyerekkel? – kérdezett ismét, és a mellette álló zaklatómra mutatott. 

- Nem hinném, hogy bármi közöd lenne hozzá. – mosolyogtam rá. 

- Harry Styles! – szólalt meg a szőke is – Hát meg sem ismersz? 

- Styles elfelejtette az otthoniakat. – néztem Harry szemébe szemrehányóan. 

- Sam? – nézett rá a fiúra – Sam Hale? 

- Igen, haver! Azt hittem, hogy meg sem ismersz. – a szőke magához rántotta Harry-t, és átölelte. A látványtól fel akart fordulni a gyomrom, hiszen felidézte bennem a kilenc éve történt esetet. Azt, mikor csurom vizesen ültem a biciklimen, és hazafelé tekertem, és azt, amikor Sam nevetve mesélte Harry-nek, hogy mit tett velem a pataknál. Igen. Itt állt velem szemben a két fiú, akik miatt annyit szenvedtem. De a történetem Sam-mel még messze sem ért véget azon a napon.

- Harry! – Kate szakította őket félbe, engem pedig el a gondolataimtól – Hol van Miranda? 

- Honnan tudjam? 

- Te vagy a pasija, vagy mi…Azt hittem, hogy veled van. Itt kellene lennie. Nincsen táncoslányom. Mégis mit csináljak most?

- Majd Carrie beáll! – szólalt meg Sam, amitől a vér is megfagyott az ereimben. 

- Tessék? – tette fel a kérdést egyszerre Kate és Harry. 

- Hiszen profi. Nem is mondta? Pár éve otthon táncot tanult. 

- Az nem éppen ilyen tánc volt. – próbáltam elterelni a témát, mielőtt még valami butaság jut Kate eszébe. 

- A keringőtől a rúdtáncig minden megy neki. Én tudom a legjobban. – kacsintott rám, amitől még jobban felfordult a gyomrom. Harry összehúzott szemöldökkel nézett rá, majd rám. 

- Caroline! – Kate elkapta a kezemet – Kérlek! Csak addig, amíg Miranda ideér. Addig majd én beállok a helyedre. Kérlek!

Ha most felállok a színpadra, akkor vége lesz. Megint vissza fog térni a szétcsúszott, megszégyenített, négy évvel ezelőtti Carrie.

- Oké! – egyeztem bele Kate kétségbeesett arcát látva, ami egyből felragyogott a válaszomra. Miért van nekem ilyen jó szívem? Sam gúnyosan, és meg mernék rá esküdni, hogy perverz gondolatokkal a fejében, mosolygott rám, míg Harry kétségbeesetten figyelt, és kapkodta a tekintetét. 

- Gyere! Öltözz át, és kezdhetsz is! – Kate magával rántott, otthagyva a többieket, de hallottam, hogy kivágódik a pult ajtaja, és valaki szapora léptekkel követni kezd minket.