24. fejezet: Szülinapi buli

Sziasztok! A mai részben leginkább Carrie gondolatairól lesz szó, hogy mit is érez azután, hogy megtudta, Harry nem akarta elhagyni!
Illetve annyit még elárulok, hogy a következő rész végre az a rész lesz, amiben párosunk megbeszéli a múltban történteket!
Jó olvasást! Várom a véleményeket!

Egész nap nem mozdultam ki a szobámból, csak a tévét bámultam, nyakig betakarózva. Fogalmam sincs, hogy mit néztem, mert csakis Dona mondatai jártak a fejemben. Egyfolytában Harry-re gondoltam, és elképzeltem, hogy mi lenne, ha kilenc éve az anyám beengedi hozzám, és kibékülünk. Totál más lenne az életem, és nem szenvedtem volna annyit. Talán még azt is megtudhattam volna, hogy milyen boldognak lenni.

A csütörtök, és a péntek ugyan olyan gyorsan elrepült, mint a szerda. Annie minden nap felhívott, hogy mi van velem, és órákat beszélgettünk. Próbált mindenféléről beszélni, csak hogy elterelje a gondolataimat. 

Aztán elérkezett a szombat, és azzal együtt az a nap, amit annyira gyűlöltem. 

- Boldog szülinapoooot! – jött az ujjongás a szobám ajtajából valamikor délután. 

- Annie! – néztem rá álmosan – Mi a francot keresel te itt? 

- Hát jöttem, hogy megköszöntselek! – ugrott rá az ágyamra. 

- Honnan tudod, hogy mikor van a szülinapom? 

- Hahóóóó! – hadonászott előttem a kezeivel – Közösségi oldalak. 

- Ja…Tényleg! – bólintottam – Mindig elfelejtem levenni. 

- Miért?

- Annie, én kilenc éve nem hallottam a „Boldog szülinapot!” mondatot senki szájából. 

- Ezt most értenem kéne? 

- Igen. – bólintottam, és nagy szemekkel néztem rá.

- Óhhh. – végre leesett neki – Basszus. Bocsi, erre nem is gondoltam. 

- Semmi baj, elvégre nem tudhattad. Meg már olyan régen volt.

- Akkor a mai napon ünnepelni fogunk. 

- Neked nem kellene ma dolgoznod? 

- Nem. Szabadságot kaptam. Csak hétfőn kell mennem.

- Akkor meg már én is megyek. 

- Szuper. De biztos, hogy készen állsz rá? 

- Persze. Jobb lesz ott, mint az itthoni semmittevés. Tehát? Hova megyünk? 

- Elmehetünk valahova bulizni. 

- Mehetünk a Rose-ba is. 

- Biztos vagy benne? 

- Persze. Ott legalább vannak ismerősök. 

- Meg talán más is ott lesz, ugye? – halvány mosolyra húzódott a szája. 

- Más? 

- Harry. Mondjuk kedd óta nem járt ott. 

- Tényleg? 

- Tényleg. De hát ez téged nem érdekel, nem? 

- Persze, hogy nem. – vontam vállat, és elkezdtem játszani a takarómmal.

- Kezdj el készülni, mert hétre ott akarok lenni.

- Miért megyünk időpontra? 

- Nem megyünk, csak legyünk ott időben. 

- Hát jó. – néztem rá összehúzott szemmel, majd kikászálódtam az ágyból.

- Mi van? – nézett rám, mikor hirtelen megálltam.

- Mit vegyek fel?

- Basszus, majdnem elfelejtettem! – kiáltott fel, és felemelt egy táskát – Ez a tiéd!

- Mi ez? – nyitottam ki a nagy dobozt, és a látványtól elállt a lélegzetem – Ez csodaszép. 

- Boldog szülinapot!

- Vettél nekem egy ruhát? Elment az eszed? 

- Miért ment volna el? Szerintem pont illik rád. Legyen rajtad ez ma este.

- Háááát…jó. – kicsit elgondolkodtam azon, hogy nem lesz-e túl kihívó ez azok után, ami pár napja történt. 

A következő pár órában rendeltünk egy pizzát, amit én ebéd és vacsora gyanánt ettem meg, majd lassan elkezdtünk készülődni. Annie is elhozta az ő ruháját, hogy ne kelljen hazamennie átöltözni. Hajat mostam, aztán Annie beszárította, így a szög egyenes helyett egy kicsit most hullámosabb, és dúsabb lett. Kisminkeltük egymást, majd magamra vettem a vadonatúj ruhámat is. Csodaszép fehér anyagból volt, ujjatlan, és a nyakba akasztható része áttetsző volt. Talán ezért is nem néztem ki olyan pálcikának.

- Olyan szép vagy! – szólalt meg a barátnőm, mikor belebújtam az egyik fehér magassarkúmba.

- Ne túlozzunk. – intettem le – Te amúgy is jobban nézel ki. Nézd meg ezeket a csontokat, szinte zörgök. 

- Más örülne neki, ha így nézne ki. 

- Az más…Na mindegy is. Nem indulunk? – kaptam fel a kabátomat. 

- De! Menjünk! Nem baj, ha itt hagyom a kocsimat, és taxival megyünk? 

- Persze, hogy nem.

- Remek! Csak szeretnék koccintani veled, nem akarok egész este almalevet inni.

- Hát azt én se. Rámfér valami jó, ütős pia. – nevettem rá, majd elindultunk kifelé.

- Hova mentek? – szólt ki apám a nappaliból. 

- Apa! Szülinapom van, ezért Annie-vel elmegyünk egy kicsit bulizni. 

- Biztos vagy te benne, hogy jót fog tenni? 

- Nem akarok a keddi miatt megint lelkileg összeomlani. Egyszer már bőven elég volt belőle. Ki akarok kicsit kapcsolódni. 

- Rendben! Vigyázzatok egymásra, és egy percre se hagyjátok egyedül a másikat, rendben? 

- Rendben, apa! – mosolyogtam rá, majd végre kiszabadultunk a házból. A taxi, amit nem olyan régen hívtunk, már a ház előtt állt. Beszálltunk, és a Rose felé vettük az irányt. 

- Ez zárva van. Mondtam, hogy még nem lesz itt senki. Tudod, hogy nyolc után szoktak jönni a vendégek. Miért vagyunk itt ilyen korán? – néztem rá Annie-re, mikor bementünk a klubba. Ő csak sejtelmesen mosolygott, majd pár pillanat múlva rájöttem, hogy miért. Felkapcsolódtak a fények, és ott állt Kate, és az összes többi munkatársam. Még Miranda is ott volt, de ő persze csak pofákat vágott. 

- Boldog szülinapoooooot! – kiáltott fel mindenki. 

- Te jó ég! – ámuldoztam – Mi ez az egész? 

- Megérdemelsz egy szuper jó szülinapot! – felelte Kate, és a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt. 

- Főleg, hogy ma dolgoznia kéne. – szólalt meg a háttérben Miranda, majd sarkon fordult, és otthagyott mindenkit. 

- Ne foglalkozz vele, csak érezd magad jól. – legyintett Kate, és továbbvitte a pezsgős tálcát. 

Lassan elkezdtek szállingózni a vendégek is, és én csodák csodájára nagyon jól éreztem magam. Kár volt az ajtóval szembe ülnöm, mert akár hányszor bejött valaki, és egyből odakaptam a tekintetemet.

- Köszönöm ezt az estét! – szólaltam meg egy idő után, mert láttam, hogy Annie észrevette, hogy az ajtót lesem. 

- Ne nekem köszönd! – vont vállat Annie – Kit vársz? – mosolyodott el. 

- Senkit. – vontam meg a vállamat, majd szinte húzóra megittam a koktélomat. 

- Persze. Biztos megjelenik ma. 

- Egész héten nem volt itt, miért pont ma jönne? 

- Ahaaa. Nem vársz senkit, mi? 

- Kuss! – nevettem rá. 

- Ne aggódj, itt lesz.

- Elhívtad? – néztem rá ijedten. 

- Dehogy. Mondtam, hogy ne nekem köszönd a bulit. 

- Ezt most értenem kellene? 

- Ő csinálta.

- Tessék? 

- Harry kért meg, hogy szervezzek neked valami bulit, hogy felejtsd el egy kicsit azt, ami történt, és érezd jól magad. 

- Miért akarná ezt? 

- Mert törődik veled. 

- Persze. – nevettem gúnyosan – Na jó, én hozok még valamit inni. 

- Oké. 

Felpattantam az asztalunktól, és a pulthoz siettem. 

- Hercegnő? – nézett rám Gale a pult mögül – Mit adhatok? 

- Még egy ilyet. – mosolyogtam rá.

- Nagyon szép vagy, tudod? 

- Köszönöm. Öhm…felírnád nekem? Aztán majd később fizetek. 

- Nem. 

- Nem? 

- Nem, mert ezt én fizetem. – kacsintott rám, mikor letette az italt. 

- Inkább én fizetem, oké? – hallottam meg a hangot magam mellett – Te bízd a vendégekre a fizetést.

- Kösz, de tudom a dolgomat magamtól is. – Gale idegesen pillantott a nemrég érkezőre.

- Nem úgy vettem észre. – a mellettem álló fiú felemelte a kezét, és hessegető mozdulatokat tett Gale felé, aki csak, hogy lecsillapítsa magát, odébb állt. 

- Miért vagy ilyen bunkó vele? – fordultam a fiú felé, akinek egy kendővel voltak hátrakötve szerteágazó, göndör fürtjei.

- Csak mondtam, hogy végezze a dolgát. Nem az a munkája, hogy a vendégekkel dumáljon. 

- Tényleg? – húztam fel a szemöldökömet – Akkor ezentúl én sem beszélgetek majd veled. 

- Hát nem mintha olyan szívesen tennéd. – hajtotta le a fejét. 

- Ezt te csináltad? – gyorsan eltereltem a szót.

- Mit? – pillantott rám. 

- A meglepetés bulit.

- Ki mondta ezt? – nevetett zavartan.

- Annie. – mutattam a barátnőm felé a fejemmel. 

- Azt akartam, hogy jól érezd magad ezen a napon. 

- Eszedbe jutott, hogy ma van? 

- El sem felejtettem. – húzta mosolyra a száját.

- Köszönöm. Ez nagyon kedves tőled. – felemeltem a kezemet, de aztán le is eresztettem. Nem tudom magam sem, hogy mit akartam csinálni, de hozzá akartam érni. – Figyel csak! Nem megyünk egy kicsit csendesebb helyre?

22. fejezet: A rendőrségen

Sziasztok! Meghoztam a mai részt, amiben megtudjátok, hogy mi lesz Harry-vel és Carrie-vel a rendőrség után. Köszönöm az eddigi véleményeket, és pipákat. Úgy látom, hogy megéri minden nap hozni részt!

- A barátnője, és a támadója alig négy éve, de már bent vannak a rendőrségi nyilvántartásban.
- Tessék?
- A vádlott vérében egyértelműen találtunk tudatmódosító szereket, így öntől is vért fogunk venni. – nézett rám megint a szigorú tekintetű férfi.
- Miért? – Harry-ből csak özönlöttek a kérdések.
- Azért, mert ezelőtt ugyan ezért, Caroline Peterson által került be hozzánk Samuel Hale. – becsuktam a szememet, és azt kívántam, bárcsak ne lennék most itt, és bárcsak ne lenne mindez igaz. Tudtam, hogy innen nincs visszaút.
- Már máskor is meg akart erőszakolni? – fordult felém Harry.
- Még otthon, Holmes Chapel-ben. – hajtottam le a fejemet, és éreztem, hogy megtelnek a szemeim könnyel – Akkor elég sokat lógtam vele, mert nehéz időszakom volt.
- Annyira, hogy a kisasszonynak volt annyi esze, hogy feljelentse a támadóját, holott elég erősen drogok hatása alatt állt.
- Drogoztál? – a mellettem ülő fiú elképedve nézett rám.
- Igen! Drogoztam, de az már régen volt. Elvonóra jártam, és tiszta vagyok. Pár napja jött el hozzám Sam, azóta követett, és fenyegetett.
- Miért? – tette fel a kérdést a rendőr.
- Mert van egy kis…öhm…
- Igen?
- Elég sok pénzzel tartozok neki. Négy éve még fiatal voltam, nem volt munkám, így nem tudtam neki fizetni a drogokért. Mivel úgymond én voltam a barátnője, ezért adott hitelt. De mikor feljelentettem, azt akarta, hogy fizessek neki.
- És ezt akarta visszakapni ma este?
- Igen. Szombatig adott haladékot, de ma este a munkahelyemen, miközben cigiztem, rám támadt. Azt mondta, hogy nem muszáj fizetnem, de akkor le kell vele feküdnöm. Amikor nemet mondtam, elkapott, leszabta a ruhámat, és…ha nem jött volna Harry, akkor… - nem tudtam kimondani, mert a teljes testemet rázta a sírás.
- Rendben. – bólintott a rendőr – Hiszek magának, de muszáj vért vennünk.
- Jó. – bólintottam. Ő felkelt a székéből, majd kiszólt a folyosóra. Pár pillanat múlva egy egyenruhás nővel jött be. – A kolleganőm elkíséri önt a vérvételre, addig kihallgatom a fiatalembert is.
- Rendben. – Harry-re néztem, aki azóta, hogy megtudta rólam az igazat, meg sem szólalt, és rám sem nézett.

Tudtam, hogy csalódott bennem, és rettentően fájt. Kimentem a nővel, aki egy külön szobában lecsapolta a véremet, majd kimentem a folyosóra, és leültem egy székre. Elég régóta vártam már. Talán Harry itthagyott? Amint feltettem magamban a kérdést, ő megjelent a folyosó végén.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Nem tudom, nem kellene megvárnom az eredményt?
- A pasi odabent azt mondta, hogy mehetünk. – mutatott maga mögé – Majd hívni fognak.
- Oké. – bólintottam, majd felpattantam a székről, és az ajtó felé vettem az irányt. Kint akartam lenni, minél előbb. – Köszönöm még egyszer azt, amit ma tettél. – az utcára kiért felé fordultam, erőltettem az arcomra egy mosolyt, majd elindultam.
- Mégis hova mész?
- Fogok egy taxit. Hazamegyek.
- Taxival? – nevette el magát – Ülj be a kocsiba, elviszlek.
Követtem az utasítását, és beszálltam mellé, de egészen hazáig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem.
- Megállok pár házzal arrébb, és megvárom, amíg beérsz. Oké? – fordult felém, mikor befordult az utcánkba, majd lelassított két házzal odébb.
- Rendben, és köszönöm még egyszer.
- Nem kell megköszönnöd.
- Azt hittem, hogy azok után, amit megtudtál rólam, nem akarsz majd beszélni sem.
- Miért ne akarnék? – nézett rám mosolyogva – Hibáztál, de ki nem? Szerinted nekem nincs olyan dolgom, amit nem bántam meg?
- Akkor nem tartasz gyengének? – néztem rá, ő pedig felém fordult, közelebb hajolt hozzám, és az arcomat a két kezébe vette.
- Tudod, csak eléggé sokkolt, hogy mi mindenen keresztülmentél már, és rájöttem, hogy te vagy a legerősebb ember, akivel valaha is találkoztam. De azért néha elkel egy kis védelem is, és örülök, hogy ma én lehettem az. – mosolygott rám. A szavai boldogsággal töltöttek el, az érintésébe pedig beleborzongtam. Pedig undorodnom kellett volna tőle, de egyszerűen nem ment. Elkezdett közeledni felém, de én elhajoltam.
- Sajnálom. Nem kellett volna, pont most, ezek után. – tekerte meg a fejét, és elhúzódott.
- Nem arról van szó, Harry.
- Nem?
- Persze, hogy nem.
- Nem értelek. – húzta össze a szemöldökét.
- Tényleg nem érted? Sam, és te ugyan olyanok vagytok számomra. Soha nem tudom megköszönni, hogy ma ott voltál, de ez nem jelenti azt, hogy megbocsátom, amit kilenc éve tettél velem. Miattad, és miatta jutottam el az önsanyargatásig, az öngyilkossági kísérletekig, és a drogig.
- Miattam? – az arca kétségbeesett volt.
- Igen! Miattad nem ünnepelem kilenc éve a szülinapomat, mert az a nap emlékeztet rá, mikor otthagytál, és rám küldted Sam barátodat. Miattad bántott, és szégyenített meg. Miattad mentem tönkre idegileg, és miattad hagyott el az anyám.
- Carrie, te meg… - kezdte hitetlenkedő arccal, de félbeszakítottam.
- Ne! Nem akarom hallani a magyarázkodásodat. Köszönöm, hogy hazahoztál, és vigyáztál rám. Szia. – kiszálltam a kocsiból, mondjuk ezt már megszokhatta szerintem, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy faképnél hagytam. Egészen a házunk bejárati ajtajáig futottam.
Szerencsére apáék már aludtak, hiszen majdnem akkor értem haza, mintha dolgoztam volna. Azt hiszem, hogy egyből sikerült elaludnom.
Másnap, dél körül ébredtem fel, és egyből a zuhany alá álltam, ugyanis le akartam mosni magamról az éjszaka mocskát.

Majdnem fél órát álltam a zuhany alatt, és szinte a bőrömet is lesikáltam, de úgy éreztem, hogy még most sem vagyok tiszta. Vörös karokkal mentem ki a fürdőből.
- Édesem! – hallottam apu hangját a nappaliból – Idejönnél egy kicsit?
- Mi az? – kérdeztem belépve az ajtón, de egyből rájöttem, hogy mit akar – Szia!
- Szia, szívem! Jól vagy? – Kate ült apámmal, és Dona-val szemben a kanapén.
- Miért ne lennék? – kérdeztem, mintha nem tudnám, miért akarja tudni.
- Caroline! – szólalt meg apám idegesen, de mégis aggódva – Miért nem mondtad el?
- Nem fontos, oké? Meg amúgy is, aludtatok, mikor megjöttem. – vontam vállat.
- Nem fontos? Már hogyne lenne az. Meg akartak erőszakolni, és nekünk mástól kell megtudnunk?
- Apa! Nem történt semmi komoly dolog.
- Örülök, hogy ezt így fogod fel. Bajod is eshetett volna.
- De nem esett.
- De azt sem magadnak köszönheted. – szólalt meg Kate is, mire én rákaptam a pillantásomat.
- Tudom. – hajtottam le a fejemet.
- Elmesélnéd? – kérte Dona, sokkal halkabb hangnemben, mint apám.
- Én szerintem nem is zavarok. – állt fel Kate – Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e, és megmondani, hogy a héten maradj itthon. Rendben? – mosolygott rám, majd átölelt – Sajnálom! – súgta a fülembe, célozva ezzel arra, hogy nem akarta, hogy apáék tőle tudják meg. Én csak rámosolyogtam, majd kikísértem az ajtóig. Visszacammogtam a nappaliba, ahol apám, és Dona is kíváncsian várták a beszámolómat.
- Tehát?
- Kimentem a klub hátsó részébe, az udvarra, hogy szívjak egy kis friss levegőt…
- Vagyis, hogy rágyújts, gondolom. – mondta szúrós tekintettel apám.
- Szóval, kint voltam, és akkor megjelent ez a pasi. Egyből letámadott, és hát ennyi volt. Letartóztatták, aztán kihallgattak minket…engem, és hazajöttem.
- Hülyének nézel?
- Nem. – tekertem meg a fejem. Azt hittem, hogy ennyivel megúszom.
- Akkor mondd el, hogy hogyan jutottál el a rendőrségig, és miért nem sikerült bántania téged annak az alaknak.
- Édesem… - szólt közbe Dona – …nem gondolod, hogy nem akar beszélni róla?
- De én az apja vagyok, és tudni akarom, hogy mi történt. Várj csak! Azért nem mondod el, mert ő volt az, ugye?
- Ki?
- Hát Styles.
- Tessék? – nevettem el magam – Dehogy ő volt.
- Akkor ki?
- Sam, Sam Hale. Utánam jött, mert tartoztam neki, még abból az időből. Napok óta követett, és tegnap este felajánlotta, hogy fizessek neki más módon, de én nemet mondtam, és akkor meg akart... – nem tudtam befejezni a mondatot, csak lehajtottam a fejemet. Dona mellém ült, és megölelt.
- Már megint ez a gyerek? – apám idegesen járkált előttünk – Már akkor be kellett volna zárni, mikor először próbálkozott.
- Be is zárták, csak a szülei kihozták, és van egy olyan érzésem, hogy már most sincs bent.
- Mégis mit kell csinálni ahhoz, hogy a tettes megbűnhődjön? Na és hogyan szabadultál meg tőle? Hogyan jöttek a rendőrök?
- Jött egy srác, és ő segített.
- Szerencséd volt, kicsim. – fordult felém az apám, már kicsit megenyhülve – Ki volt az? Meg szeretném köszönni neki.
- Azt nem hinném. – húztam el a számat.
- Miért? Ki az?
- Harry Styles. – a név hallatára apám még sápadtabb lett, és visszaült a kanapéra.
- Ó! – csodálkozva mondta, majd újra felvette a kemény arcát – De ettől még nem lehet elfelejteni, hogy mit tett.
- Tudom, és nem is fogom. – biztosítottam – Visszamegyek a szobámba.
Sem apa, sem Dona nem szóltak semmit, csupán bólintottak.
Pont, mikor beléptem a szobámba, megszólalt a telefonomon az üzenetjelző hang. A kezembe vettem, de mikor megláttam, hogy ki írt, még rosszabb kedvem lett, mint eddig volt. 

21. fejezet: A legfontosabb

Sziasztok! Gondolom már vártátok ezt a részt, hiszen tegnap elég izgalmas helyen hagytam abba. Na, ez a maira is igaz, ugyanis megint érdekes lett a vége! ;)

- Gyere, vedd fel ezt, és ülj le ide! – Harry levette a kabátját, és rám terítette, majd lenyomott a hátsó ajtó előtti lépcsőre, és elindult visszafelé.

- Hova mész? – kérdeztem ijedten. Nem akartam egyedül maradni, szükségem volt valakire, és úgy éreztem, hogy most Harry az én emberem.

- Visszamegyek érte, amíg ideérnek a zsaruk, nehogy lelépjen.

- Zsaruk? Kihívtad a rendőröket? 

- Persze, hogy kihívtam. Majdnem megerőszakolt. 

- Ne, nem kellenek!

- Mi van? – nézett rám zavartan. 

- Nem kell ide zsaru. 

- Dehogynem, össze vagy zavarodva. – guggolt le elém, és végigsimított a karomon. – Maradj itt, rendben?

Meg sem várta a válaszomat, és elindult vissza a földön fekvő Sam felé. Nem néztem oda, de a hangok alapján tudtam, hogy miután felrántotta a földről, adott még neki egy-két öklöst. Alig tíz perc múlva meg is érkezett a szirénázó rendőrautó, és kiszállt belőle két nagydarab egyenruhás.

- Minden rendben, kisasszony? – jött oda hozzám az egyik, míg a másik Harry-hez ment, aki elmesélte, hogy mi történt. 

- Igen. – bólintottam, de közben végig a cipőmet bámultam. 

- Figyeljen, be kellene jönnie a rendőrkapitányságra, hogy megtegye a feljelentést. Nem kell most, de legkésőbb holnap délelőtt muszáj lesz. 

- Bemegyek most. – túl akartam lenni ezen az egészen, és legalább olyan gyorsan elfelejteni, mint az utóbbit. 

- Be tud jönni? Mert ha gondolja, akkor hívunk még egy járőrautót. 

- Majd én beviszem. – lépett mellém Harry – A kollegája szerint nekem is be kell mennem. 

- Maga hívott minket? 

- Igen. Láttam, hogy mi történt.

- Maga ütötte ki ezt a szerencsétlent? – mutatott rá Sam-re, akit most tett be a másik rendőr a kocsiba.

- Én. 

- Elég szépen néz ki. – húzta el a száját.

- Most még én leszek a hibás? – láttam, hogy Harry-t megint elönti a düh - Meg akarta erőszakolni a barátnőmet. 

Az utolsó szónál nem akartam hinni a fülemnek, ezért rákaptam a fejemet, ő pedig rám sem nézett, csak közelebb húzott magához. 

- Maga az ő barátja? – húzta fel a szemöldökét a férfi. Nem hiszem, hogy elhitte, hogy a híres Harry Styles-nak egy pincérnő a barátnője. 

- Igen. – húzta ki magát Harry – Mi a probléma vele? 

- Semmi. – vonta meg a vállát – Akkor mi elindulunk, maguk pedig jöjjenek utánunk. A hölgy nyugodtan szedje rendbe magát.

Beültek az autóba, és elhajtottak. 

- Gyere! – Harry magához ölelt, és az öltözőbe mentünk – Öltözz át, addig kimegyek. 

- Ne! – kaptam el a kezét, és visszarántottam – Ne hagyj itt…egyedül. 

- Itt leszek az ajtó előtt, amíg átöltözöl. 

- Ne menj ki. Kérlek! 

- Akkor elfordulok addig. – bólintott. 

- Oké. – magamhoz vettem a ruháimat, és vetkőzni kezdtem.

- Mi a franc? – hallottam meg az ismerős női hangot az ajtó felől – Mit keresel ezzel a ribanccal? 

- Miranda…én nem… - kezdtem a magyarázkodást. 

- Kussolj, és rohadt gyorsan öltözz fel. – kiáltott rám. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat. 

- Mi ez az ordítozás? – jelent meg Kate is az ajtóban, a nyomában Annie-vel. 

- Az, hogy a pasim összezárkózott ezzel a kis ribanccal, aki mellesleg félmeztelen volt, mikor bejöttem. 

Láttam, hogy Annie arcán megjelent egy mosoly, Kate pedig a szemeit forgatta. 

- Mit kerestek itt a rendőrök? – kérdezett tovább, nem foglalkozva Miranda hisztijével – Pár vendég azt mondta, hogy itt voltak a hátsó kijáratnál. 

- Én hívtam őket, mert… - kezdte Harry, és rám nézett. Nem akarta elmondani helyettem, nem volt benne biztos, hogy azt akarom, hogy más is tudjon róla. 

- Megtámadtak odakint. – fejeztem be helyette, és mindenki rám nézett.

- Tessék? – kérdezte egyszerre Annie, és Kate. 

- Nem történt semmi, mert Harry közbelépett. – nyugtattam meg őket – Most pedig be kell mennem a rendőrségre. 

- És én beviszem. 

Harry szavára Miranda megint ideges lett, és felém fordult:

- Na ide figyelj! Ne gondold azt, hogy most megsajnáltalak. Jobb lesz, ha leszállsz a pasimról. Miért is nem tudtak a támadóid valami maradandót okozni?

- Na most te figyelj rám! – Harry elkapta a csuklóját, és az arcába kiabált – Ha meghallom, hogy még egyszer így beszélsz vele, nem állok jót magamért. Nem bántottam még nőt, de te most nagyon közel állsz hozzá. 

- Harry! – nyavalygott Miranda az arcába – Hogy beszélhetsz így velem?

- Úgy, hogy elegem van belőled. 

- Fontosabb ez a kislány, mint én? 

- Mindig is ő volt a legfontosabb, és az is lesz. 

- De én a barátnőd vagyok. 

- Nem! Nem vagy az. Most pedig ha megbocsátasz, nekünk el kell mennünk. Gyere! – fogta meg a kezemet, és magával húzott. Annyira jó érzés volt megint a kezét fogni. Vajon komolyan gondolta, amit Miranda-nak mondott? Tényleg én vagyok a legfontosabb neki? Biztos nem, csak le akarta rázni valamivel.

- Jól vagy? – kérdezte meg, mikor már úton voltunk a rendőrségre. 

- Igen. – bólintottam, de nem néztem rá – Köszönöm. 

- Mit? 

- Amit ma tettél értem. 

- Ezt nem kell megköszönnöd. Ha fegyver lett volna nála, akkor is közétek álltam volna.

- Hmmm.

- Mi az?

- Semmi, csak nem gondoltam, hogy megtennéd ezt egy idegenért. 

- Idegenért? – kérdezte csodálkozva – Legjobb barátok voltunk, természetes, hogy megtenném. Most meg főleg, hogy…én…

- Te? – kérdeztem rá, mert nem akaródzott neki befejezni a mondatot.

- Ja…Nem t’om. – mondta zavartan, és elfordította a fejét. 

- Köszönöm, tényleg. 

- Utálom ezt a gyereket, mindig is utáltam. A falra tudtam volna mászni tőle kiskorunkban is, most meg ne is beszéljünk róla, hogy mit csináltam volna vele legszívesebben. Főleg, mikor téged bántott, akkor aztán rendesen eldurrant az agyam.

- Mindig is ilyen volt. 

- Miért nem szóltál? 

- Most komolyan? Fussak hozzád segítségért, mikor nem is beszéltünk kilenc éve? Hálás vagyok a maiért, de nem vagy nekem senkim se. Elmegyünk a rendőrségre, elmondjuk, hogy mi volt, aztán kész. 

- Kész? 

- Úgy értem, hogy minden folytatódik úgy, mint azelőtt, hogy újra találkoztunk volna. 

- Azt felejtsd el! 

- Hogy mondod? – néztem rá most először.

- Nem tehetsz úgy, mintha nem ismernénk egymást.

- De, ugyanis ha ennek a napnak vége lesz, akkor te folytatod a kamerákkal, fényképezőgépekkel, koncertekkel, és rajongókkal teli életedet, és meg folytatom az én kis megszokott hétköznapjaimat. 

- Én is hétköznapi vagyok.

- Hát persze. Kíváncsi vagyok, hogy holnap ez az eset hány újság címlapján lesz majd. 

- Oké. Hagyjuk ezt, rendben? – komorrá vált az arca.

- Szerintem is. – bólintottam, és összefontam magma előtt a kezeimet. 

A rendőrségig meg sem szólaltunk. Mikor kiszálltunk a kocsiból, Harry úgy lépkedett mellettem, mintha valami halálos beteget kísért volna, és attól félne, hogy bármelyik pillanatban szilánkokra törhetek. Alig, hogy beléptünk, megláttuk a rendőrt, aki behozta Sam-et. 

- Erre jöjjenek! – intett felénk, mi pedig követtük egy üres terembe – Üljenek le! – mutatott a két székre egymás mellett, ő pedig az asztal másik oldalán foglalt helyet, velünk szemben. – Minden rendben? – fordult felém.

- Persze. Köszönöm. – bólintottam. 

- Megtaláltuk a támadójának az adatait… - fektetett le pár lapot az asztalra – És az önét is. Nem szeretne valamit elmondani?

- Miről beszél? – Harry értetlenül nézett rá, majd rám.

18. fejezet: Carrie nem oda való

Sziasztok! Itt van a mai fejezet, ami biztos, hogy tetszeni fog, ugyanis meglátjátok, hogy Harry mit szól az ötlethez, hogy Carrie félmeztelenül táncoljon mindenki előtt.

- Kate! – hallottam meg Harry hangját, miközben magamra húztam az apró kis ruhát, amiből szinte mindenem kilátszott – Biztos vagyok benne, hogy Miranda mindjárt itt lesz. Felhívom, oké? 

- Köszi, de én egész este próbáltam, és nem veszi fel.

- Akkor meg miért nem hívsz valakit a többiek közül? Nem hinném, hogy Carrie-nek kellene felállni oda. 

- Hallottad a barátját. Állítólag profi. Majd meglátjuk. 

- Ő nem a barátom. – léptem elő az öltözőből. Harry végigmért, amitől még idegesebb lett. 

- Ne már. Nem hiszem, hogy az embereknek ő kellene. Mi van, ha nem is jó? 

- Jó vagyok! – szólaltam meg hangosan, magam sem tudom, hogy miért, hiszen nem akartam ott fent lenni. 

- Harry! – Kate zavartan nézett rá – Ne mondd, hogy te nem néznéd őt szívesen, hiszen nézz rá. Gyönyörű.

- Igen. Gyönyörű. Szebb, mint bárki más. – nézett a szemembe, de én megpróbáltam kerülni a pillantását – Éppen azért nem kéne mindenki elé kitenni. Oké, hogy csak egy eset, de gondolj bele, hogy mi lesz, ha legközelebb is őt akarják, és a részeg alakok nem hagyják majd békén a pultba sem. Elhiszem, hogy jó, és biztos is vagyok benne, de Carrie nem oda való. Nem valami olcsó szajha, aki szívesen mutogatja magát. 

- A barátnődet minősíted. – szólt neki Kate.

- Miért? Mondd, hogy ő nem egy olcsó szajha. – horkant fel gúnyosan, én pedig elmosolyodtam, amit remélem, hogy nem vett észre – Ne engedd fel őt oda, rendben? Várd meg, amíg ideér Miranda. Ő való oda, és nem Carrie.

- Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hinném, hogy félted őt. – mosolygott rá Kate, és bólintott – Öltözz vissza, rendben? 

- Nem! Kimegyek, és táncolok. – mondtam, miközben Harry szemébe néztem. Nehogy már neki legyen igaza. Alig, hogy kiléptem a folyosóra, megjelent Miranda, amitől egy kissé meg is könnyebbültem.

- Mit keresel az én ruhámban? – ordította el magát. 

- Azt, hogy te késtél majdnem három órát. – szólt rá Kate. 

- Sajnálom. – váltott egyből hangnemet – Defektet kaptam. Hívtalak téged is, de nem vetted fel. – fordult Harry felé.

- Tényleg? – forgatta meg a szemeit a megszólított. 

- Vesd le a ruhámat, rendben? – nézett ismét rám a lány. 

- Szívesen! – mondtam, majd visszamentem az öltözőbe, és kibújtam a falatnyi kis anyagból, kifelé menet pedig hozzávágtam. – Ha már itt vagyunk, akkor kimegyek rágyújtani. – mondtam Kate-nek, aki csak bólintott.

Kimentem a hátsó ajtón, a szokásos helyemre, és rágyújtottam. Alig pár másodperce voltam kint, mikor kivágódott az ajtó, és megjelent Harry.

- Most komolyan! – néztem rá – Te követsz engem? 

- Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e. – mosolygott rám. 

- Mi közöd van hozzá? És egyáltalán miért érdekel? 

- Nem tudom, csak…

- Hagyjál már békén, oké? 

- Carrie, én sajnálom…

- Mit sajnálsz? Mit? – kezdtem ideges lenni – Azt, hogy ugyan az a seggfej vagy, mint kilenc éve? 

- Te beszélsz? 

- Mi? 

- Azt sem tudom, hogy mi bajod van velem. 

- Annyira szánalmas vagy. – tekertem meg a fejemet. 

- Amióta tudom, hogy ki vagy, csak rád gondolok. Arra, hogy nem lehet ekkora szerencsém, hogy újra találkoztunk. Együtt vagyunk, mint régen.

- Jó neked, hogy így gondolod. Én sajnálom, hogy újra találkoznom kellett veled. Mindent megtennék érte, ha ezt az utóbbi két hetet elfelejthetném. 

- Miért vagy ilyen? 

- Miért? Te tényleg nem tudod? – a kérdésemre csak megtekerte a fejét, és szomorúan nézett rám – Gyűlöllek! Jobban, mint egész eddigi életemben. – küldtem felé egy lesajnáló nézést, majd miután elnyomtam a cigit, magára hagytam.

Visszamentem a pultba, ahol még mindig ott ült Sam. 

- Hol van a szexi, táncos ruha? – nézett rám. 

- A helyén. – mutattam a fejemmel Miranda felé. 

- Hát pedig rajtad jobban mutatna. Emlékszem még, mikor négy éve fele ennyi ruhában kaptam műsort tőled. – nézett rám megint a perverz tekintetével. 

- Fogd be a szádat, oké? 

- Miért? Félsz, hogy Styles meghallja? Láttam ám, hogy hogyan nézett rád, mikor a kettőnk kapcsolatáról volt szó.

- Nekünk nem volt, és nem is lesz kapcsolatunk. Megértetted? 

- Jóóóóó! Nyugalom. Megadod a tartozásodat, és hagylak titeket boldogságban élni. 

- Megadom, de addig nem szeretnélek itt látni. 

- Kérésed számomra parancs. – felkelt a bárszékről, és végre lelépett. 

- Milyen tartozásról beszélt? – lépett mellém Annie.

- Semmi. Lényegtelen.

- Ha pénz kell, szívesen adok kölcsön. 

- Köszönöm, de megoldom. – mosolyogtam rá bíztatóan. 

- Tudod, hogy rám számíthatsz. Nem tetszik nekem ez a pasi. 

- Hidd el, hogy nekem sem. 

- Miért beszél midig arról, hogy mi volt régen? Együtt voltatok? 

- Te jó ég, dehogy! Még csak az kellett volna.

- Akkor? 

- Ez elég hosszú történet, amit inkább el szeretnék felejteni. Megkapja a tartozását, és kiszáll végre az életemből. 

- Rendben. Rendesen rád jár a rúd mostanában, ugye tudod? 

- Tudom. – nevettem rá, pedig valójában elsírtam volna magam. 

- Harry? 

- Nem tudom. Miért?

- Hát mert utánatok rohant, mikor Kate-tel kimentetek. Tényleg, mit akart Kate? 

- Azt, hogy táncoljak.

- Táncolj? 

- Aha. Mert ez az idióta Sam megmondta, hogy táncolni tanultam, ami elég jól is ment. Kate-nek persze egyből eszébe jutott, hogy lépjek fel Miranda helyett, amíg ide nem ér, de szerencsére az utolsó pillanatban betoppant. Harry meg azért jött utánunk, hogy lebeszélje Kate-et arról, hogy táncoljak. 

- Tényleg? 

- Ja. Nem tudom mi ütött belé, de szinte könyörgött, hogy ne engedjen fel abba a ruhába a színpadra. 

- Nem tudod mi ütött belé? – mosolygott rám szemöldökét felhúzva – Nem akarta, hogy mindenki rád csorgassa a nyálát. 

- És mégis miért foglalkozna azzal, hogy mi van rajtam? A barátnője is ugyan abban a ruhában rázza magát odafent.

- De az nem zavarja, mert Miranda totál hidegen hagyja őt. Te meg nem. 

- Jaj, Annie! Ezt inkább el se kezdjük. – legyintettem felé, és elkezdtem koktélokat gyártani egy vendég számára. 

A lánybúcsúsok elég korán távoztak, és alig maradt pár ember. Már kettő után be tudtunk zárni, ami még soha nem fordult elő. 

Mikor hazafelé indultam, úgy állt le mellém egy kocsi, hogy majdnem elgázolt.

- Szállj be! – mondta a sofőr a lehúzott ablakból. 

- Eszem ágában sincs. 

- Nem hiszem, hogy hajnali fél háromkor van busz hazáig. És nem kéne a sötét utcákon mászkálnod.

- Miért nem hagysz békén? Van taxi is. 

- Csak haza akarlak vinni. Esküszöm, hogy egy szót sem szólok hozzád, csak gyere, és szállj be. 

- Na jó. De csak azért, mert tényleg nincs buszom.

- Oké. – mosolyogott rám, de én csak megforgattam a szememet, miközben beültem mellé. 

- És a barátnőd? Miért nem őt viszed haza? – szólaltam meg egy idő után.

- Azt hitted, hogy nem akarsz beszélgetni. – fordult felém, és megint mosolygott.

- Csak kérdeztem. 

- Kocsival jött. Szerencsére. 

- Nahát! Unod a cicababát? 

- Bánt, hogy vele vagyok? 

- Persze. Összetörted a szívemet. – mondtam gúnyosan, de persze mélyen belül tudtam, hogy ez igaz volt.

- Tényleg táncoltál volna? 

- Persze. Kate miatt. 

- Csak miatta? Vagy Sam miatt is? 

- Ne is hozd őt elő, oké? Amikor megtudtam, hogy itt van, az rosszabb volt még…

- Nálam is. – fejezte be kissé szomorúan a mondatomat. 

- Igen. 

- Miért? Mit csinált? 

- Szerintem te tudod a legjobban…de azon kívül még volt pár dolog, mondjuk, az nem tartozik rád. Megtennéd, hogy az utcánk végén állsz meg? Apám nem örülne neked.

- Persze. – bólintott. 

Pár perc múlva meg is állt a kért helyen, majd felém fordult. 

- Remélem, hogy egyszer majd minden olyan lesz, mint régen.

- Semmi nem lesz már olyan. – tekertem meg a fejemet, és magára hagytam a kocsiban.

17. fejezet: A pokol ördöge

Sziasztok! Ebben a részben végre kiderül, hogy ki az a titokzatos idegen, aki felbukkant Carrie életében. Remélem, hogy tetszenek a bonyodalmak. Várom a véleményeket! ;)

Több mint két hete dolgozok már, és ilyenkor általában mindenkinek több pihenésre van szüksége. De én a normális emberekkel ellentétben, alig aludtam valamit az elmúlt napokban. Fenekestül felfordult az életem, köszönhetően a volt legjobb barátomnak, az anyámnak, és még egy embernek, aki rosszabb a pokol ördögénél is. 

Vasárnap van, én pedig elég későn keltem fel. 

Már délután volt, mikor kimentem a szobámból a nappaliba. Természetesen apámat, és Dona-t is ott találtam, összebújva a kanapén. Mikor megláttak, egyből levették a szemüket a tévéről, és rám figyeltek. 

- Kialudtad magad? – kérdezte Dona.

- Nem éppen. 

- Akkor miért nem maradsz itthon? 

- Két hete dolgozok a Rose-ban. Nem hinném, hogy rögtön beteget kellene jelentenem. 

- Akkor fel kellene mondanod! – szólalt meg apám is.

- Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek. Dona nagy nehezen beszervezett egy ilyen nagyhírű, és népszerű bárba, ahova nem jut be akárki, én meg dobjam el az egyetlen pénzforrásomat?

- Szerintem, az lenne a legjobb megoldás, ha otthagynád az a helyet. Majd találunk együtt valami nyugisabb munkát. Dona rengeteg embert ismer, és már én is elég jól mozgok ezekben a körökben. 

- Nem fogok felmondani!

- Kicsim, kérlek! Én csak neked akarok jót. 

- Apa! Ne aggódj már annyit. Rendben? Kézben tartom a dolgokat. 

- De ha minden második nap látod, attól még rosszabb lesz. 

- Tudom, hogy meg akarsz védeni tőle…pontosabban attól, amit ő hoz ki belőlem. De hidd el, hogy nem érint már olyan érzékenyen a dolog, mint régen. Azért mégiscsak kicsit másabb a helyzet, mint tizenegy éves koromban. Felnőttem, és el tudom intézni a dolgaimat. 

- Én csak…

- Tudom, apa. Tudom, hogy féltesz, de nem kell. Megbirkózok vele. Nem fogom megint miatta feladni az életemet. Szeretem a munkámat, és ott van nekem Annie is. 

- Rendben. De ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy megint azt tegye veled, és nem keveredsz olyan dolgokba, mint négy éve. 

- Megígérem! – mosolyogtam rá, habár a szívem majdnem kiugrott, hiszen tegnap már elég rendesen belekeveredtem abba a szörnyű dologba – Most megyek, mert lassan indulnom kell!

- Azt akarta, hogy mondj fel? – Annie kétségbeesetten nézett rám, mikor nyitás előtt poharakat törölgetve, elmeséltem neki, hogy mi minden történt ebben az alig két napban – De ugye nem?

- Nem! Dehogy is! Eszem ágában sincs felmondani. Egyes zavaró tényezőket leszámítva szeretek itt dolgozni.

- Akkor jó. – sóhajtott egy nagyot. Úgy látszik, hogy ő sem szívesen válna meg tőlem. 

- Lányok! – érkezett meg Kate a pultba – Ma ti ketten lesztek a pultban, mert a hátsó teremben lánybúcsú lesz, és a fiúk lesznek a pincérek. Itt kint pedig felváltva mentek majd a sorok között, ha szükségesnek látjátok. De ma úgysem lesznek sokan. Rendben?

- Persze. Oké. – bólintottunk, és egymásra mosolyogtunk. Nem tudom, hogy melyikünk örült jobban, hogy végre együtt dolgozhatunk. Elismerem, hogy Gale sem rossz partner, hiszen mindig bókol, és nagyon kedves velem, talán túl kedves is, de Annie-vel azért mégiscsak jobb lesz. 

- Nem tudom, hogy hol van Miranda, de már itt kellene lennie. Az öltözőben nem volt?

- Nem. 

- Biztos az új pasija lefoglalja. Hihetetlen, hogy mennyire nem törődön lett, amióta ezzel az énekes gyerekkel van. Péntek este is mit műveltek itt? Beszélni fogok ezzel a lánnyal, elvégre ez egy munkahely, nem pedig hálószoba, hogy itt essenek egymásnak. – háborgott Kate, de inkább csak magának mondta, hiszen tovább is állt, hogy kinyissa a klubot. Észrevettem, hogy Annie rám néz, hogy mit reagálok, ezért én megpróbáltam közömbös arcot vágni, de nem hiszem, hogy sikerült.

- Ne is törődj vele. Tudod, hogy csak azért csinálta, hogy féltékeny legyél. – kezdett bele a monológjába – Elvégre akkor nem ment volna utánad, meg nem ment volna el hozzátok sem. 

- Hagyjuk, oké? Csak remélem, hogy ma nem jelenik meg.

Az első vendégek a lányok voltak, akik a lánybúcsúra érkeztek. Ők egyből elfoglalták a hátsó termet, de szép lassan megtelt a mi részünk is. Szerencsére nem volt sok ember, így bírtuk az iramot, meg közben a fiúk is besegítettek. Annie-vel rengeteget beszéltünk, ami elterelte a figyelmemet a gondjaimról.

- Micsoda hely! – szólalt meg egy hang a pult túloldalán – Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyen kötsz ki. Azt hittem, hogy majd valami olcsó, útszéli lebujban rázod magad. Pincérnő? Nem éppen a te világod.

- Mit keresel itt? – elöntött a düh, mikor megláttam a tegnapi, utcai támadómat – Bárhogy számolsz, akkor sem telt le az egy hét. 

- Nyugalom, édes! Csak bulizni jöttem. Adj valami piát, amit persze te állsz. – kacsintott rám.

- Nem gondolod komolyan? 

- Nyugi, majd levonom a tartozásodból. 

- Kicsit csendesebben, ha megkérhetlek! – néztem körbe zavartan.

- Tudooood…még szexibb vagy, mint mikor utoljára láttalak. Akkor sem voltál kutya, sőt ruha sem sok volt rajtad, de így…

- Ha itt akarsz maradni, akkor legalább a pulttól tűnj el, hogy ne legyen egész éjjel hányingerem tőled. – mosolyogtam rá gúnyosan. 

- Eszem ágában sincs. Nem gondolod, hogy kihagyom ezt a látványt? 

- Akkor csak ne szólj hozzám! – mondtam, majd levágtam elé a poharat, és a pult másik végébe mentem, ahol Annie is állt.

- Ki ez a pasi? Elég jól néz ki.

- Az ördög, a természeti katasztrófák, és a világ összes betegségének a keveréke. – válaszoltam neki elfojtott hangon.

- Ismered? Honnan?

- Otthonról…mármint Holmes Chapel-ből. 

- Ó! 

- Ne állj vele szóba, ne is nézz rá, mert tényleg rosszabb mindennél, amit el tudsz képzelni. 

- Oké. Nyugalom, de idejön. 

- Akkor menj. – löktem a pultnak annak a vége felé, ahol eddig én voltam. 

- Bemutatsz a barátnődnek? – hallottam meg ismét a hangját. 

- Nem! – válaszoltam a kelleténél kicsit hangosabban. 

- Valami gond van? – szólt közbe az újonnan érkező. 

- Már csak te hiányoztál! Mit keresel itt? 

- Ez a törzshelyem. – válaszolta egyszerűen a göndör fiú – De…valami gond van a gyerekkel? – kérdezett ismét, és a mellette álló zaklatómra mutatott. 

- Nem hinném, hogy bármi közöd lenne hozzá. – mosolyogtam rá. 

- Harry Styles! – szólalt meg a szőke is – Hát meg sem ismersz? 

- Styles elfelejtette az otthoniakat. – néztem Harry szemébe szemrehányóan. 

- Sam? – nézett rá a fiúra – Sam Hale? 

- Igen, haver! Azt hittem, hogy meg sem ismersz. – a szőke magához rántotta Harry-t, és átölelte. A látványtól fel akart fordulni a gyomrom, hiszen felidézte bennem a kilenc éve történt esetet. Azt, mikor csurom vizesen ültem a biciklimen, és hazafelé tekertem, és azt, amikor Sam nevetve mesélte Harry-nek, hogy mit tett velem a pataknál. Igen. Itt állt velem szemben a két fiú, akik miatt annyit szenvedtem. De a történetem Sam-mel még messze sem ért véget azon a napon.

- Harry! – Kate szakította őket félbe, engem pedig el a gondolataimtól – Hol van Miranda? 

- Honnan tudjam? 

- Te vagy a pasija, vagy mi…Azt hittem, hogy veled van. Itt kellene lennie. Nincsen táncoslányom. Mégis mit csináljak most?

- Majd Carrie beáll! – szólalt meg Sam, amitől a vér is megfagyott az ereimben. 

- Tessék? – tette fel a kérdést egyszerre Kate és Harry. 

- Hiszen profi. Nem is mondta? Pár éve otthon táncot tanult. 

- Az nem éppen ilyen tánc volt. – próbáltam elterelni a témát, mielőtt még valami butaság jut Kate eszébe. 

- A keringőtől a rúdtáncig minden megy neki. Én tudom a legjobban. – kacsintott rám, amitől még jobban felfordult a gyomrom. Harry összehúzott szemöldökkel nézett rá, majd rám. 

- Caroline! – Kate elkapta a kezemet – Kérlek! Csak addig, amíg Miranda ideér. Addig majd én beállok a helyedre. Kérlek!

Ha most felállok a színpadra, akkor vége lesz. Megint vissza fog térni a szétcsúszott, megszégyenített, négy évvel ezelőtti Carrie.

- Oké! – egyeztem bele Kate kétségbeesett arcát látva, ami egyből felragyogott a válaszomra. Miért van nekem ilyen jó szívem? Sam gúnyosan, és meg mernék rá esküdni, hogy perverz gondolatokkal a fejében, mosolygott rám, míg Harry kétségbeesetten figyelt, és kapkodta a tekintetét. 

- Gyere! Öltözz át, és kezdhetsz is! – Kate magával rántott, otthagyva a többieket, de hallottam, hogy kivágódik a pult ajtaja, és valaki szapora léptekkel követni kezd minket.

1. fejezet: Első munkanap

Sziasztok! Szerda van, tehát itt is van az első fejezet. Új szereplőket ismerhettek meg benne. és a vége tartogat egy kis izgalmat is. Várom a véleményeket a történetről. Kinek hogy tetszik?

Te jó ég! Miféle elit hely ez? Azt tudtam, hogy London egyik, ha nem a leghíresebb night klubja ez, de azért ilyen extravagánsra mégsem számítottam. 

- Szia! Biztos te vagy Caroline! – közeledett felém egy fiatal nő, szerintem harmincnál nem lehetett idősebb – A nevem Kate Mitchell, és én vagyok az üzletvezető. Én mindig itt leszek, ha valami kell, vagy ha valamiben segítségre lenne szükséged.

- Caroline Peterson. – ráztam vele kezet.

- Gyere, körbevezetlek. – hívott maga után, és a bár összes részét bemutatta – Már dolgoztál ilyen helyen?

- Hát nem egészen ilyen volt az a hely, csupán egy kisebb bár a régi lakhelyemen, ahová a helyi piások jártak. 

- Ééééértem! – nevette el magát – Dona szerint nagyon ügyes vagy, és napokon belül bele fogsz rázódni a dologba.

- Tényleg? – csúszott ki a számon a kérdés. Dona tényleg azt mondta, hogy ügyes vagyok? Ugyan már… Biztos csak az apámnál akar bevágódni azzal, hogy szerez nekem melót. 

- Baj van? – nézett rám Kate összehúzott szemmel.

- Nem. Dehogy. Csak próbálom megjegyezni, amit mondasz. 

- Remek! – Kate bevezetett a bár belső termébe, ahol az asztalok voltak, amelyek inkább hasonlítanak egy luxus nappalihoz, ugyanis mindegyik piros, bőr kanapéval, és fotellel volt körülvéve. A háttérben levő fal csupa tükör volt, amitől még nagyobbnak látszott az amúgy is hatalmas helység. 

A tükör előtt volt a bárpult, azzal szemben, a terem másik felén pedig a DJ-pult. Ez előtt volt a nagy tánctérnek kialakított rész. – Rengeteg híresség megfordul nálunk, mind vendégként, vagy fellépőként is. Sok rendezvényt, szülinapot, legénybúcsút szoktunk vállalni, mert ugye vannak táncoslányaink is.

- Ezt nem is tudtam! – néztem rá csodálkozva.

- Na ne azt gondold, hogy itt levetkőznek, és egy szál semmiben mutogatják magukat. Csak kapnak egy szexi ruhát, és táncolna. Vetkőzés nincs. 

- Értem. – mosolyogtam rá. 

- Van egy éterem részünk is, ezt csak így hozzáteszem, mert neked majd itt lesz munkád. Összesen négyen fogtok dolgozni egy éjszaka, két lány, és két fiú. Ha sok az ember, ami általában mindig úgy van, akkor egy ember közületek, plusz én leszünk a pultban, a többiek pedig az asztalok között. Kapni fogsz munkaruhát is, ami egy piros szoknya lesz, nem túl hosszú, és nem túl rövid. Erről jut eszembe… Ha valamelyik ittas, vagy csupán perverz vendég tapogatni kezd, szólsz a biztonsági őröknek. Sok lesz belőlük, és mindig figyelnek majd. Szerintem ennyi lenne. Kérdésed van?

- Akkor ezek szerint enyém az állás.

- Hát persze. Pont egy olyan lányt keresünk, mint te. Csinos, kedves, okos, és barna hajú.

- Az ennyire számít?

- A főnöknek, igen. A másik lány vörös, én meg ugye szőke vagyok. Az volt a parancs, hogy barna, vagy fekete jöhet.

- Ohhh. És mikor kezdek? 

- Ma! Jó lesz?

- Tökéletes.

- Remek. – Kate előszeretettel használja a ”remek” szót – Hamarosan megérkeznek a többiek is, és megismerkedhetsz velük. Nagyon rendes mindenki, számíthatsz rájuk bármiben. 

Kate bevezetett az öltözőbe, mi szintén egy luxus lakosztály volt, kanapéval, asztallal, tévével. – Itt is lenne a ruhád, akár bele is bújhatsz. 

Megtettem, amire kért. Bementem egy kisebb kabinba, ahol átöltözhettem nyugodtan. Nem is volt annyira vészes, se nem túl rövid, se nem túl hosszú, és nem is volt annyira kivágott…annyira.

- Nagyon csinos vagy! – kiáltott fel Kate, de már nem voltunk egyedül.

- Szia! Annabell Cross vagyok. – nyújtott kezet a vörös, göndör hajú lány – De csak Annie! 

- Carloine Peterson. Ezek szerint veled fogok dolgozni?

- Igen. Örülök, hogy megismerhetlek. – mosolyogott kedvesen, és elkezdett átöltözni.

- Akkor én magatokra is hagylak titeket, nekem még van egy kis dolgom nyitás előtt. – szólt közbe Kate – Annie majd segít, ha nem tudsz valamit. – kacsintott rám, és kiment a szobából.

- Régóta dolgozol itt? 

- Nem. Csak pár hónapja, de könnyen bele lehet jönni. – ült le mellém a másik fotelba – Londonban élsz?

- Most már igen, de eddig Holmes Chapel-ban laktam. Anyám lelépett, valahol Amerikában van az új pasijával, én meg apámmal maradtam. Ő megismert egy nőt, és miatta költöztünk ide.

- Úgy látom nem vagy oda érte. 

- Hát nem nagyon. – nevettem el magam. 

Annie is mesélt magáról, elmondta, hogy ő Londonban is született, és a nagyszülei nevelték fel, mert a szülei meghaltak egy autóbalesetben. Ő is egyke gyerek, akárcsak én, és ő is, hozzám hasonlóan húsz éves. A beszélgetésünknek négy, kikent-kifent szőke cicababa vetett véget, és lenézően néztek ránk, ahogy bevonultak a szobába. Ledobták magukat a sminkasztalok elé, és csacsorászva folytatták az arcuk dekorálását. 

- Ők a táncosok! – suttogta oda Annie – Levegőnek kell őket nézni, és akkor nem kötnek beléd.

- Nem kötnek belém? – kerekedett el a szemem.

- Azt hiszik, hogy ők itt a királynők.

- Nahát! – szólalt meg mellettem a legszőkébb, és legmagasabb lány – Kaptunk egy újabb kislányt. 

- Caroline Peterson. – tettetett mosollyal felálltam, és felé nyújtottam a kezemet. A lány rám nézett, és nevetni kezdett, a másik három pedig csatlakozott hozzá. Sarkon fordult, és otthagyott. 

- Gyere! Menjünk ki, megkeressük a fiúkat. – javasolta Annie, és én örömmel követtem. 

- Te jó ég! Hogy bírod ki ezekkel egy légtérben?

- Szerencsére csak műszak elején, és végén vannak a közelembe. Egész éjszaka rázzák magukat a részeg pasiknak, meg azon kívül ki tudja, még mit csinálnak. Aki odajött, az Miranda Wood volt, ő köztük az úgynevezett főnök. Van, hogy minden nap mással megy haza.

- Az igen. – köpni-nyelni nem tudtam, pedig az nálam nagy szó.

- Itt is vannak! – mutatott a kísérőm két felettébb helyes, kidolgozott testű fiúra, akik a pultban álltak – Fiúk, ő itt Caroline Peterson, az új munkatársunk. Caroline, ő itt Toby Carter, – mutatott a szőke, barna szemű fiúra – ő pedig Gale Morris. – mutatta be a barna hajú, kék szemű fiút is.

- Szia! – csókolt kezet Gale, és jól láthatóan végigmért. 

- Mondom, munkatárs, Gale! – szólt rá szúrós nézéssel Annie, és kikapta a kezemet a fiúéból.

- Felkészültetek a menetre? – futott be Kate, és nyomában már jöttek az első vendégek. Mindannyian bólintottunk.

- Te jó ég! – kiált fel Annie – Nem mutattam meg, hogy hogyan készülnek a koktélok.

- Nyugalom! Tanulmányoztam az interneten a hivatalos oldalt, és a koktélokat. Megy minden. – nyugtattam meg a vörös lányt. 

- Remek! – mondta Kate, aki hallotta a beszélgetést – Caroline, te kezdd a könnyebbel, és maradj a pult mögött. Gale, te maradsz vele, mert ezelőtt te tálcáztál.

- Rendben! – bólintottunk egyszerre a Gale nevű sráccal. 

Megszólalt a dübörgő zene, és egyre több ember lett a helységben. Ahhoz képest, hogy most csinálom először, meg vagyok elégedve magammal. 

- Nagyon ügyes vagy! – szólít meg Gale, miközben kiszolgáltam egy csapat lányt. 

- Köszi. Tudom! – mondom büszkén, mire ő csak egy elismerő pillantást küld felém. 

- Szia, új lány! Ezek szerint nem csinálsz ki? – szólít meg egy ismeretlen hang a pult másik feléről, Mikor rá nézek, egyből beugrik, hogy honnan ismerem. – Kérhetek egy jó erős koktélt?

- Csak, ha nem autóval száguldozol most is, mert akkor nem kapsz. Nehogy tényleg elüss valakit. – vágtam neki vissza, mire ő meglepetten mosolygott.

- Nem kocsival vagyok. – mondta, én pedig letettem elé egy nagy pohár, ütős koktélt, amit elkészítettem a ”beszélgetésünk” közbe. Elvette az italt, majd felkelt a bárszékről. – Még jövök! 

- Na látod? Ezért jó itt dolgozni. Mert találkozhatsz hasonló emberekkel. – suttogta oda Annie a fülembe, miközben lepakolta az üres poharakat a tálcájáról. 

- Miért? Ki volt ez? Valami híres ember?

- Most komolyan kérdezed?

- Nem ismerem én a hírességeket. Főleg nem így, hogy félhomályban állnak, és kendő van a fejükre kötve. Azt tudom, hogy mikor jöttem idefelé, majdnem elütött.

- Ne már! Nem nézel tévét, meg újságot se olvasol? 

- Nem nagyon. – vonom meg a vállamat, miközben kiszolgálok egy már erősen ittas állapotban lévő férfit. 

- A One Direction tagja, Harry Styles.

- Tessék? – néztem rá ijedten, a szívem felugrott a torkomba, és levert a víz. Az nem lehet. Csak felismertem volna, hiszen azért a híres, és X-Factor-mentes élete nem volt olyan régen. Igaz, hogy azóta egyetlen újságcikket sem olvastam el róla, és a bandájáról, de csak megismerném. Elvégre együtt nőttünk fel.