13. fejezet: A nem randi

Sziasztok! El sem hiszem, hogy már négyen feliratkoztatok, több, mint ezer oldalmegjelenítés volt, és a tegnapi fejezethez öt hozzászólás is érkezett. Lehet, hogy nem tűnik soknak, de nekem mindennél többet jelent, és remélem, hogy ezentúl majd egyre többen írtok. Ezért is hoztam ma megint egy újabb részt. Ha pedig belehúztok a kommentelésbe, akkor ezentúl hétvégenként szombaton, és vasárnap is lesz rész. Meg persze hétköznap is, két naponta.
Írjatok, pipáljatok, és iratkozzatok fel! ;)

- Hova megyünk? – kérdeztem, mikor már percek óta úton voltunk. 

- Hát vacsorázni. – felelte nevetve.

- Azt gondoltam, nagyokos. De pontosan hova? – kíváncsi voltam, és izgultam is. 

- Egy étterembe. 

- Louis! Ne már! – böktem meg a karját kacagva. Hihetetlen ez a pasi, direkt húzza az agyamat. 

- Hééé! Ne zavard a sofőrt!

- Bocsi! Ki is szállhatok, ha szeretnéd. – néztem felé ártatlan tekintettel.

- Oké. – bólintott komolyan, majd pár másodperc múlva leparkolt az út szélére. 

- Tessék? – néztem rá kikerekedett szemekkel. 

- Ki is nyitom neked az ajtót. – kiugrott a kocsiból, és alig pár másodperc múlva már nyújtotta felém a kezét, hogy szálljak ki. Eleget tettem neki.

- Most tényleg itt hagysz? – kissé megijedtem tőle. Valóban ennyire őrült lenne? 

- Azt mondtad, hogy kiszállsz. – komoly arccal nézett rám, majd kis idő múlva elnevette magát – Elhitted, ugye? 

- Mi… most mi van? – ráztam meg a fejemet. 

- Itt vagyunk. – mutatott maga mögé, ahol a város egyik leghíresebb étterme állt – Azt hitted, hogy itt hagynálak? 

- Hát… - lehajtottam a fejemet, mire ő közelebb lépett hozzám, és megfogta mindkét kezemet. 

- Eszem ágába sincs téged magadra hagyni. – olyan szépen nézett rám, hogy a szívem rögtön a torkomba ugrott – Pláne nem ilyen szerelésbe. – kaján vigyorral, a szájába harapva megint végigmért, mire én is elnevettem magamat, és kicsit távolabb álltunk egymástól. Az egyik kezemet még mindig fogta, így húzott magával az étterem ajtaja felé. 

- Ez zárva van. – állapítottam meg hangosan, pedig csak magamnak szántam a megjegyzést. 

- Úhhh. Tényelg! – előkotorta a telefonját, és pittyegett rajta valamit, majd zsebre tette, és rám mosolygott. Összehúzott szemmel néztem rá, de ő továbbra is csak sejtelmesen mosolygott. 

- Most itt fogunk állni? – kérdeztem végül. 

- Bemegyünk. – válaszolta egyszerűen, majd benézett az üvegajtón, és mosolygott. Mikor én is arra néztem, láttam, hogy egy kopaszodó, pocakos, bajszos férfi siet felénk mosolyogva, és nyit nekünk ajtót.

- Gyertek beljebb! – állt félre az útból.

- Jó estét! – köszöntem mosolyogva, mikor beléptem. Besétáltam az étterembe, ahol senki nem volt rajtunk kívül. Halk zene szólt, és a nagy teremben mindenhol gyertyák égtek. 

- Köszönöm, Eddie! – hallottam Louis hangját a háttérből, majd az idő férfi magunkra hagyott minket. Louis felé fordultam, és kérdőn néztem rá.

- Hogy csináltad ezt? 

- Tetszik? 

- Tökéletes! De mégis, hogyan tudtad elintézni, hogy kinyissák nekünk London legnevesebb éttermét?

- Igazából nem kinyitották, hanem bezárták.

- Tessék?

- Ma nyitva lenne. De a kedvemért bezárták, hogy kettesben lehessünk. Még a fogadásunk napján lerendeztem. Nem akartam, hogy mindenki minket bámuljon, és zaklasson. 

- Azta… - nem tudtam mást mondani. Eszméletlen gyönyörű volt az étterem, soha nem jártam még ennyire előkelő helyen. Nem akartam elhinni, hogy ezt értem tette. 

- Olivia! 

- Tessék?

- Szeretném, ha tudnál valamit. – a hangja komollyá vált, és mintha kicsit nehezére esne beszélni.

- Mondd! – bíztattam.

- Nehogy azt hidd, hogy a pénzemmel akarlak lenyűgözni. – mélyen a szemembe nézett, és őszintének tűnt. 

- Ez eszembe se jutott. – tekertem meg a fejemet, és ez így is volt. Nem ismerem őt, de tudtam, hogy nem olyan ember, aki bárkit is meg akarna vásárolni.

- Csak nem tudtam, hogy mivel lephetnélek meg. Nem is fizettem semmit sem, a tulaj a családunk nagyon jó barátja, és szívességet tett. 

- Louis… - szakítottam félbe, és mélyen a szemébe néztem, próbáltam meggyőző lenni – Hiszek neked! Miért nem ülünk le inkább?

- Oké. – mondta, és láttam rajta, hogy kissé megnyugodott. Te jó ég! Mennyire édes, ahogy azért izgul, hogy mit gondolok róla. – Mit innál?

- Nem is tudom…

- Pezsgő?

- Nem. Te sem ihatsz, mert vezetsz, én sem akarok. – tekertem meg a fejemet, pedig igazság szerint jól esett volna egy kis pezsgő, hogy feloldódjak egy kicsit. Lehet, hogy nem látszott rajtam, de rettentően izgultam, hiszem mégiscsak a világ leghíresebb zenekarának egyik tagjával randizok. Randi? Igen, azt hiszem ez nem nevezhető rendhagyó vacsorának. 

- Nyugodtan igyál, ha szeretnél.

- Héééé. A végén még azt hiszem, hogy le akarsz itatni. – néztem rá gyanakvóan, de persze csak vicceltem. 

- Nem kell, hogy leitassalak ahhoz, hogy el tudjalak csábítani. – húzta fel a szemöldökét. 

- Most komolyan… Ez be szokott jönni? – tekertem mosolyogva a fejemet. 

- Nálad bejött. 

- Tessék? – nevettem el magamat. Hihetetlen, tényleg hihetetlen ez a pasi. Nem válaszolt, csak nevetett rám. Hosszasan néztük egymást mosolyogva, a gyertyafény felett. 

- Hozhatok valamit inni? – szólalt meg az idős férfi, aki ajtót nyitott nekünk. 

- Két mentes vizet. – válaszolt Louis, és közbe rám nézett, hogy megfelel-e a választása, én bólintottam egyet. Alig fél percen belül már bele is kortyoltam az italomba, végre elmúlt a szárazság a számból.

Negyed órán belül már a gőzölgő étel is az asztalon volt. Mind a ketten roston sült halat rendeltünk. Miközben ettünk, szinte semmit sem szóltam, nem is tudtam volna, hiszen Louis szája be sem állt. Érdeklődve figyeltem minden egyes szavát, és igazán jó volt megismerni őt közelebbről is. 

- Mondd csak! Lenne kedved elmenni még valahová, vagy szeretnél hazamenni? – kérdezte meg, miután minden fogással végeztünk. 

- Szeretnék hazamenni. – mondtam óvatosan. 

- Oké.

- Nem azért, mert nem éreztem magam jól, csak rettentő fáradt vagyok. Teljesen kimerít a verseny, és…

- Jóóó! Nyugalom, tudom, hogy milyen ez az egész felhajtás. Semmi gond. – nyugtatott meg, és megfogta a kezemet az asztal felett. Igazán jó érzés volt, ahogy a meleg, és puha keze magába zárta az enyémet.  – Induljunk. – javasolta, és felkelt az asztaltól. Elköszöntünk Eddie-től, az idős úrtól, aki egész este a szolgálatunkra állt, majd beültünk Louis kocsijába, és hazafelé vettük az irányt. 

Mikor kiszálltunk a ház előtt, egészen a bejáratig kísért.

- Nagyon jól éreztem magam. – mondtam neki suttogva, mikor az ajtóhoz értünk, és felé fordultam. 

- Tudoooom. – mondta mosolyogva. 

- Nagyképű! – löktem meg a mellkasánál fogva.

- Esetleg lenne kedved megismételni? Holnap este lesz egy buli, elmehetnénk. Jöhet Victoria és Tracy is, a srácok is ott lesznek. – hadarta. A srácok is ott lesznek? Hirtelen bevillant Harry arca, és valamiért kezdtem rosszul érezni magam.

- Lehet. – egyeztem bele – De ha megyünk, akkor is csak egy kicsit, ugyanis nehéz hét előtt állunk. 

- Persze. – bólintott.

- Most már megyek. Jó éjt.

- Akkor holnap. – bólintott, és elkezdett közeledni felém. A szívem dobbant egy nagyot, amolyan figyelmeztetésképpen, és ez észhez térített. Elhajoltam tőle.

- Csók csak a randik után jár, és ez csak egy fogadásban nyert vacsi volt. – mosolyogtam rá, mire ő megtekerte a fejét.

- Kikészítesz. – nevetett rám, majd elindult a kocsija felé – Szia.

- Szia. – köszöntem el, majd halkan benyitottam a házba.

- Milyen korai vagy! – a hang halálra rémisztett, összerezzenve fordultam hátra, és a szívem kihagyott egy ütemet a látványra, Vic ugyanis nem egyedül ült a nappaliban, és nem is Tracy-vel.

- Szia. – köszönt a késő esti vendégünk. 

- Szia! – köszöntem vissza meglepetten.

- Hogyhogy ilyen korán megjöttél? Nem sikerült a randi? – kérdezte Vic.

- Nem volt randi, oké? – néztem rá idegesen, és próbáltam meggyőzni. De lehet, hogy inkább Harry-nek bizonygattam az igazamat, aki le sem vette rólam a szemét. Mégis mit keres itt vasárnap éjjel? – Éjfél lesz. Miért ne jöhettem volna meg?

- Én megyek is! Akkor holnap. – pattant fel Harry, és miközben elviharzott mellettem, odavetett egy ”Szia!’-t. 

- Holnap? – kérdeztem Vic-et, mikor a vendégünk becsukta maga mögött az ajtót.

- Aha. Valami buli lesz... 

- Jut eszembe, Louis elhívott engem, és mondta, hogy gyertek ti is. De akkor Harry már megelőzött? 

- Aha, már elhívott. – felelte egyszerűen, és ettől egy csomó nőtt a gyomromba.

- Tényleg? Randiztok? – kérdeztem óvatosan. 

- Lehet! Tök jó, nem? Te Louis-val, én meg Harry-vel. – mondta izgatottan. 

- Aha. – bólintottam mosolyogva, de legszívesebben ordítottam volna. 

- Te jó éééééég! Látnád az arcodat. 

- Mi van? – néztem rá értetlenül. 

- Ne parázz már. Nem csak engem hívott, hanem mindhármunkat. 

- De hát az előbb azt mondtad, hogy…

- Persze, mert kíváncsi voltam a reakciódra. – szakított félbe nevetve. 

- Akkor nem is randiztok? 

- Persze, hogy nem. Ne aggódj!

- Én nem is…

- Aha, gondolom. Különben is van egy olyan érzésem, hogy nem engem meg Tracy-t akar a buliban látni, hanem téged. 

- Ugyan már…

- Nekem ne akard bemagyarázni. Miért lettél fal fehér, mikor azt hitted, hogy velem randizik? Féltékeny vagy, és ezt te is nagyon jól tudod. – szinte már kiabált velem, majd hangos ajtócsapódással távozott a szobájába. 

Én még percek múlva is a kanapén ültem, és újra és újra Vic mondatait rágtam át magamban. Felvettem az egyik félredobott újságot, amiről Harry nézett vissza. Mosolyogva figyeltem az arcát, de valahol, mélyen belül mégis aggasztott valami.