20. fejezet: Családi ebéd

Sziasztok! Meghoztam a mai részt, ami valamivel izgalmasabb lett, mint az előző. Ebben Harry találkozik Olivia anyjával, és másik húgával is. Illetve végre kicsit közelebb kerülnek egymáshoz.

Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és ha így lesz, akkor szeretnék pár pipát, és kommentet kapni. Aki pedig még nem tette, az iratkozzon fel!

 - Megjöttünk! – kiáltotta el magát Bella, amint beléptünk az ajtón. Még mindig Harry kezét fogta, szinte egy pillanatra sem engedte el, és csak húzta maga után szegény fiút. 

- Ideje volt! Kihűl az ebéd. – szólt anyu szigorúan a konyhából, majd mikor meglátta a vendégünket, egyszerre hangnemet váltott – Sziasztok!

- Jó napot! – Harry illedelmesen kezet nyújtott anyunak, aki mosolyogva, és kissé megilletődve viszonozta azt – Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Wilson.

- Én is örülök…Harry, ugye?

- Igen. Harry Styles!

- Gyere! Megmutatom a kedvenc babámat. – Bella nem bírta sokáig, így magával húzta Harry-t. Úgy tűnt, hogy teljesen kisajátította magának. 

- Még szerencse, hogy Erin nincs itt. Szegénynek vége lenne. – szóltam oda anyunak, mikor Bella már a kiselőadását tartotta.

- Látod ezt? A húgodnak mekkora szája van? 

- Ja. Már szinte az első pillanattól odavolt érte. – mondtam, miközben mind a ketten a játszadozó Harry-t bámultuk. 

- Csak Bella van oda érte? – éreztem, hogy anyu engem méreget a kérdése közben. 

- Tessék? 

- Nagyon helyes fiú, és kedves is…

- Anyu! Ne kezdd, kérlek! – szóltam rá suttogva – Hol van Tracy? – tereltem el a szót.

- A fürdőben. Azt mondta, hogy lefürdik még ebéd előtt. 

- Oké. Megterítek. – nem akartam, hogy anyu tovább bonyolítsa a dolgot, ezért inkább előszedtem a tányérokat, és megterítettem a hatalmas étkezőasztalt. A kezem dolgozott, de a szemeim mégis folyton Harry, és a húgom irányába vándoroltak. Közben már Tracy is kijött a fürdőből, és üdvözölte a játszadozókat. Éppen asztalhoz akartunk ülni, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a nyakig felpakolt Vic, és Erin.

- Mennyi mindent vettetek? Erin, remélem, hogy nem könyörögtél ki semmit sem Vic-től. – szólt rá anya. A húgom most ért abba a korba, mikor elérte a vásárlási láz. Bármit megvenne, de a szüleim nem tudnak mindent kifizetni neki. Láttam anyán, hogy szégyelli magát.

- Ugyan! Ezek ajándékok! Hagyd csak, Ashley. – legyintett Vic – Ó! Szia Harry! 

- Haaa…Harry! – suttogta Erin, és minden táska kiesett a kezéből, mikor észrevette, hogy vendégünk van.

- Szia! – mutatkozott be neki – Harry Styles vagyok. 

- Eee…Erin. – nyögte ki nagy nehezen. 

- Liv már sokat mesélt rólad. – kedveskedett tovább Harry, de láttam rajta, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát. 

- Liv? – szólalt meg anyu, miközben az asztalra tette a levest – Nahát! Senki sem hívja így.

- Tudom! – mondta Harry, miközben helyet foglalt velem szemben az asztalnál. Természetesen a két húgom ült le mellé. – De azt mondta, hogy őt nem zavarja. – nézett rám kérdőn, mire csak mosolyogva megráztam a fejemet. 

Megettük a levest, közben Vic, és Erin, miután magához tért a sokkból, elmesélték a délelőttjüket. Igazából semmire nem emlékszek az egészből, ugyanis folyton azon járt a fejem, hogy Harry itt ül velem szemben. Ahogy észrevettem, ő se nagyon figyelte, hogy miről beszélnek a lányok, mert akár hányszor ránéztem, engem nézett, és mindig küldött egy széles mosolyt. 

- Itt van a második! – hozta ki anyu a sültcsirkét – Esetleg egy kis kukoricasalátát, valaki?

- Úhhhh. Imádom a kukoricát! – szólalt meg Harry lelkesen. 

- Akkor egyél csak bőven, Harry! – tolta elé mosolyogva a tálat. Mosolyogva figyeltem, ahogy két pofára tömött, és elgondolkoztam azon, hogy mikor ehetett utoljára rendes, hazai ételt. 

Mondjuk, amit az anyukája készített. Biztos hiányozhat neki a családja, hiszen itt él egyedül abban a nagy villában. 

- Köszönöm az ebédet, Mrs. Wilson! – szakított ki Harry hangja az elmélkedésemből – Isteni volt.

- Ugyan, Harry! Szólíts csak Ashley-nek. Annyira nem vagyok öreg. – felhúzott szemöldökkel néztem anyura. Micsoda közvetlen vele. Remélem, hogy nem boronált össze minket a fejében. 

- Leszedem az asztalt. – szólaltam meg én is, most először, mióta leültünk enni. 

- Segítek! – pattant fel a velem szemben ülő fiú is. Összeszedtük az üres tányérokat, és a konyhába egyensúlyoztunk velük. 

- Köszi. 

- Nincs mit! Én köszönöm a meghívást. De lassan mennem is kell, van egy kis dolgom, nektek meg úgyis próba lesz. 

- Igen. Akkor majd találkozunk. – mondtam neki, de inkább hallatszott kérdésnek. 

- Igen. Ha előbb nem, akkor a főpróbán. 

- Tényleg! Ti is felléptek! – jutott eszembe, és ettől hirtelen elfogott a rosszullét. Nem elég, hogy ez lesz a finálé, még ő is ott lesz, hogy még jobban izguljak. 

- Ezt úgy mondtad, mintha nem örülnél neki.

- Dehogynem. Csak ha te ott vagy, akkor még idegesebb leszek. – vallottam be neki, magam sem tudom, hogy miért.

- Tényleg? – nézett rám csodálkozva. 

- Elvégre te is amolyan tanárom vagy, vagy micsoda. – magyarázkodtam zavartan. 

- Értem! – mosolyogott rám – Na, de most már megyek.

- Oké. – bólintottam, és mindketten egyszerre indultunk meg a másik felé. Szinte szemtől szembe álltunk, annyira közel, hogy megéreztem az illatát is, azt a fantasztikus illatot, ami már napok óta az orromban van. Közel voltunk egymáshoz, és csak bámultuk a másik arcát. A szívem a torkomban vert, és éreztem, hogy Harry is szaggatottan veszi a levegőt. 

- Harry! – az éles hangra úgy ugrottunk szét, mintha rajtakaptak volna minket valamin. 

- Igen, hercegnő? – fordult a megszólított a húgom felé. 

- Játszol még velem? 

- Nem lehet! Most mennem kell. De még találkozunk, jó? – letérdelt Bella elé, és úgy beszélt hozzá.

- Hát jó. – felelte csalódottan a kislány. 

- Ne szomorkodj! Megígérem, hogy találkozunk! – mondta neki, aztán a fülébe súgott valamit – De ez a mi titkunk! – kacsintott, majd felkelt, de mielőtt kisétált a konyhából, még küldött egy mosolyt felém.

- Mit súgott neked? – kérdeztem gyanakodva Bella-t. 

- Az a mi titkunk! – válaszolta felhúzott orral, és nagyképűen kiment a konyhából.

Alig, hogy lepihentünk az ebéd után, csengettek. Tracy, aki éppen akkor jött ki a fürdőből, ajtót nyitott.

- Szia! – köszönt lelkesen az érkezőnek – Rögtön készen vagyunk, addig gyere be.

- Siessetek, mert késésbe vagyunk! – hallottam meg a mély hangot.

- Hééé! Mi készen vagyunk, te késtél! – feleltem az érkezőnek, aki már fel sem vette az ilyen beszólásaimat. 

- Örömmel látom, hogy jobban vagy.

- Jobban? – néztem rá értetlenül.

- Mostanában nem vagy a toppon. 

- De hát most voltunk a legjobbak. – szólt közbe Vic.

- Nem az előadásotokra céloztam, de mindegy. Siessünk!

- Simon! – kiáltott fel anya kilépve a konyhából.

- Ashley! Hogy vagy? Örülök, hogy látlak. – szólt vissza nagy mosollyal a mentorunk. 

- Nagyon jól. Jöttünk meglátogatni a lányokat. 

- Tom is itt van?

- Nincs, de szombatra ideér.

- Remek! Akkor mi most megyünk, majd hozom a lányokat. – mondta Simon, és elindultunk a kocsijával az énekórára.