Sziasztok! Elérkeztünk ide is sajnos! Mikor elkezdtem írni a történet első évadát, nem gondoltam, hogy ilyen sikeres lesz, és hogy eddig eljutunk. Nagyon örülök annak, hogy ennyien itt voltatok, és vagytok mindig, és hogy kitartottatok a húzósabb napokban is mellettem. Nem is húzom tovább a szót, itt az utolsó fejezet, amiben elrendeződik minden, de még egy Epilógus hátra van, amit holnap olvashattok!
Angelina Graham
- Igen! – mondtam ki nagy nehezen, és esküszöm, hogy beleszédültem a saját szavaimba. Hát ennyi volt, mostantól már nincs visszaút.
- Chad Adams, elfogadod-e feleségedül ezt a nőt, ígéred-e, hogy mostantól kezdve mindig szeretni és tisztelni fogod, hűséges és szerető férje leszel, gondoskodsz róla Isten rendelése szerint a házasság szent kötelékében? – tette fel a kérdést Chad-nek a pap.
- Nem! – hangzott a válasz, én pedig nem akartam hinni a fülemnek.
- Tessék? – szólaltam meg hitetlenkedve, és velem együtt hördült fel a násznép is.
- Nem vehetlek el. – mondta, és megfogta a kezemet.
- De…de miért nem? – kérdeztem idegesen. Talán rájött valamire?
- Nem vehetlek el, Angie, mert nem lennél boldog velem. Nem szeretsz engem úgy, ahogy én szeretlen téged, és soha nem is szerettél. Éppen ezért nem engedhetem meg azt, hogy hozzám gyere feleségül. Neked nem én vagyok az igazi, és ezt a hülye is látja.
- De hát igent mondtam, Chad. – mondta elfúlt hangon – Hozzád akarok menni.
- Nem, nem akarsz hozzám jönni. – mondta mosolyogva, mégis szomorú arccal – Hidd el, hogy én lennék a legboldogabb ember, ha a feleségem lennél, és szeretnél engem. Ha úgy szeretnél, ahogy Harry-t szereted.
- De… - bele akartam vágni a szavába, de nem engedte.
- Angie! Nem kell letagadnod, és ne is érezd magad rosszul ezért. A szívének senki nem parancsolhat. Még te sem, pedig már évek óta azzal próbálkozol. Tudod, már az hülyeség volt, mikor megkértem a kezedet. Félre ne értsd, nem bántam meg, és bármikor megtenném újra, de én nem Harry vagyok, így esélyem sincs, hogy boldoggá tegyelek. Mikor újra megjelent, egyből észrevettem rajtatok, hogy odavagytok egymásért, és titeket úgymond egymásnak teremtettek. Bármennyi gondotok volt, akkor is ugyan úgy néztek egymásra, és tudom, hogy bármit megoldanátok, és meg is fogtok oldani. Szeretném, ha boldog lennél, mert akkor én is az leszek. Maradj itt, és nem azt mondom, hogy kezdjétek egyből újra, de adj neki még egy esélyt. Adj esélyt a boldogságotoknak. Én elköltözök, és valószínűleg többet nem találkozunk, de tudom, hogy jól meglesztek. Harry jó ember, és nem hiszem, hogy újra hibázna egy akkorát, mint három éve. Vigyázni fog rátok, talán még jobban, mint ahogy én tenném.
- Chad… - suttogtam sírva, és csak a fejemet tekertem. Nem hiszem el, hogy ezt megtette értem. Annyira szeret, hogy képes a saját boldogságát feláldozni azért, hogy nekem jó legyen.
- Szeretlek, édes! – mondta, és magához szorított. Majd Darcy-hoz fordult, és leguggol elé. – Szia, szépségem! Vigyázz anyura, meg apura, oké? Ti összetartoztok. – mondta, és megölelte őt is, majd a násznép felé fordult – Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttetek, főleg az én ismerőseimnek, de azt hiszem, hogy rossz vőlegény állt az oltár előtt. – nevetett, majd mielőtt kivonult az ajtón, még egyszer visszamosolygott rám. Én csal álltam ott könnyes szemekkel, majd arra lettem figyelmes, hogy Darcy rángatni kezdi a ruhámat.
- Akkor most itt maradunk? – kérdezte mosolyogva.
- Igen. – feleltem boldogan. Rettentő érzés volt, hogy Chad-nek fájdalmat okoztam, de valamiért mégis jól éreztem magam. A násznép elkezdett kiszállingózni a templomból, Abbie, Eleanor és a srácok viszont körém gyűltek. Ránéztem Lou-ra, aki egyből tudta, hogy Harry-t keresem.
- Mikor igent mondtál, eltűnt. – mondta idegesen – Az előbb kerestem odakint, de nem találtam, pedig a kocsija is itt van. – fejezte be sajnálkozó tekintettel, nekem pedig beugrott valami.
- Azt hiszem, hogy tudom, hol van. – kiáltottam el magam.
- Én is mehetek? – kérdezte Darcy, mikor elindultam kifelé.
- Öhm… - kezdtem, de a nővérem a segítségemre sietett.
- Édesem, azt hiszem, hogy anya és apa most szeretne kettesben lenni. Rendben?
- Hát jó! – mondta szomorúan, majd felém fordult – De aztán ne hagyjatok ám itt!
- A világ összes kincséért sem. – nevettem rá, majd sietős léptekkel indultam meg a hátsó kijárat felé, át az udvaron. Egészen a temető ajtajáig futottam, ott kicsit megnyugodva lassítottam a lépteimen. Tudtam, hogy itt lesz. Halkan közelebb mentem, és még hallottam, ahogy a sírkőhöz beszél.
- Már évek óta nem jártam itt! – szólaltam meg, mikor teljesen mögé értem. Tényleg nem voltam kint a kis Holly sírjánál már azóta, hogy Harry elhagyott. Egyszerűen képtelen voltam eljönni, ugyanis ő is csak Harry-re emlékeztetett, elvégre miatta jöttünk össze annak idején a Hospice házban.
- Te…te mit keresel itt? – állt fel hirtelen Harry, mikor megpillantott. Az arca csupa könny volt, ugyanis megint sírt. A szívem meg akart szakadni, hogy így látom.
- Vége az esküvőnek. – rántottam meg a vállamat.
- Akkor miért nem vagy a férjeddel? – kérdezte undok hangnemben, és lehajtotta a fejét.
- Vele vagyok, legalábbis remélem, hogy egyszer majd az lesz. – mondtam mosolyogva.
- Tessék? – nézett rám reménykedve.
- Chad nemet mondott. Szerinte vele nem lennék olyan boldog, mint veled.
- De te igent mondtál neki, hallottam.
- Mert féltem az érzéseimtől. A biztosat akartam választani, és az ő lett volna.
- Na, és ha ő is igent mond? Akkor most boldogan élnétek?
- Harry! Tényleg arról akarsz beszélni, hogy mi lett volna, ha? – tettem csípőre a kezeimet.
- Nem, persze, hogy nem. – mondta idegesen, és a hajába túrt. Alig mert rám nézni, tudtam nagyon jól, hogy zavarban van.
- Öhm… A násznép hazament, már csak Abbie-ék meg a banda van itt. – mutattam a hátam mögé – Vissza kéne mennem, csak meg akartalak keresni. Azt akartam, tudd, hogy nem mentem hozzá Chad-hez. – mondtam, és elindultam visszafele, azonban pár pillanat múlva az történt, amire számítottam. Megéreztem gyenge érintését a csuklómon, és óvatosan visszahúzott magához.
- Nem gondolod, hogy csak úgy elengedlek, ugye? – mondta mosolyogva, miközben végigsimított a hajamon, és az arcomon – Soha többé nem engedlek el. Érted? Soha.
- Ígéred? – szinte suttogva beszéltem az arcába – Megígéred, hogy nem bántasz meg többet? Nem fogsz elhagyni, és nem gondolod meg magad többet?
- Az utóbbi hetekben úgy vetted észre, hogy ezeket megtenném veled?
- Nem.
- Persze, hogy nem. Te, és Darcy vagytok a mindeneim, és ezt, ha kell, minden nap elmondom, minden órába, akár minden egyes percben. – győzködött akkora beleéléssel, amekkorát már régen láttam rajta – Elmondom mindenkinek, akár az egész világnak. Mert azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy te az enyém vagy. Csak az enyém, és senki másé. Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek.
- Én is szeretlek! – mondtam ki végre azt, amit már olyan hosszú ideje magamban tartottam. Ahogy a mondat elhagyta a számat, megéreztem édes ajkait az enyémeken, és én élvezettel csókoltam vissza. Végre mindenestül odaadhattam magam neki, nem volt semmi kötöttség más felé. Csak az övé voltam.
- El sem hiszem, hogy ez megtörténik. – nézett rám csillogó szemekkel. Régen láttam már ilyennek. Tényleg boldog volt, és ez miattam történt meg.
Magamat ismerve meglepődtem azon, hogy mekkora biztonságban éreztem magam a karjaiban. Nem is akartam arra gondolni, hogy mi történt régen, valamiért újra megbíztam benne.
- Visszamenjünk? – suttogta bele a hajamba, mikor már percek óta csak ölelkeztünk. Én ez alatt a mellkasán nyugtattam a fejemet, és hallgattam a szíve dobogását.
- Öhm… Menj előre, nekem még van egy kis dolgom itt. – mosolyogtam rá, és a sírkőre néztem.
- Rendben. – bólintott, és megcsókolt. Lassan indult el a kijárat felé, de közben többször is hátranézett, és rám mosolygott. Szerintem még most sem hitte el, hogy mindez megtörtént, és hogy újra mellette vagyok.
- Szia, kislány! – guggoltam le a sír mellé, és letettem rá a menyasszonyi csokromat, ami még mindig a kezemben volt – Nagyon sajnálom, hogy nem jöttem el hozzád egy ideje, de tudom, hogy te nem haragszol rám ezért. Megérted, hogy nehéz lett volna itt lennem, mert csak ő jutott volna eszemben. Nagyon hiányzol, és ha minden jól megy, most nem foglak elhanyagolni, és mindig kijövök hozzád. Tudod, te tényleg még mindig vigyázol rám…vagyis ránk. Mindig te hozol minket össze, és ezt még soha nem köszöntem meg neked. Remélhetőleg ezentúl minden rendben lesz. Most már csak a haverodon múlik minden. – mosolyogtam, és a temető kijárata felé néztem, ahol ott állt Harry, és a karjaiban ott fogta Darcy-t. Felkeltem Holly sírja mellől, és elindultam feléjük. A kislányunk szaladni kezdett felém, és akkora hévvel ölelt át, hogy majdnem összeestem.
- Most már örökre együtt maradunk? Csak mi hárman? – kérdezte nagy szemekkel.
- Igen. – bólintottam.
- Hát, a számon azért változtathatunk, nem? – kérdezte Harry, mikor mellénk ért, és szorosan átölelt minket.
A szavai melegséggel töltöttek meg, és végre boldog voltam, olyan hosszú idő után. Végre újra életem szerelmével lehettem, akivel mindig is lenni akartam.
