45. fejezet: Igenek és nemek

Sziasztok! Elérkeztünk ide is sajnos! Mikor elkezdtem írni a történet első évadát, nem gondoltam, hogy ilyen sikeres lesz, és hogy eddig eljutunk. Nagyon örülök annak, hogy ennyien itt voltatok, és vagytok mindig, és hogy kitartottatok a húzósabb napokban is mellettem. Nem is húzom tovább a szót, itt az utolsó fejezet, amiben elrendeződik minden, de még egy Epilógus hátra van, amit holnap olvashattok!

Angelina Graham

- Igen! – mondtam ki nagy nehezen, és esküszöm, hogy beleszédültem a saját szavaimba. Hát ennyi volt, mostantól már nincs visszaút. 

- Chad Adams, elfogadod-e feleségedül ezt a nőt, ígéred-e, hogy mostantól kezdve mindig szeretni és tisztelni fogod, hűséges és szerető férje leszel, gondoskodsz róla Isten rendelése szerint a házasság szent kötelékében? – tette fel a kérdést Chad-nek a pap. 

- Nem! – hangzott a válasz, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. 

- Tessék? – szólaltam meg hitetlenkedve, és velem együtt hördült fel a násznép is. 

- Nem vehetlek el. – mondta, és megfogta a kezemet. 

- De…de miért nem? – kérdeztem idegesen. Talán rájött valamire? 

- Nem vehetlek el, Angie, mert nem lennél boldog velem. Nem szeretsz engem úgy, ahogy én szeretlen téged, és soha nem is szerettél. Éppen ezért nem engedhetem meg azt, hogy hozzám gyere feleségül. Neked nem én vagyok az igazi, és ezt a hülye is látja. 

- De hát igent mondtam, Chad. – mondta elfúlt hangon – Hozzád akarok menni. 

- Nem, nem akarsz hozzám jönni. – mondta mosolyogva, mégis szomorú arccal – Hidd el, hogy én lennék a legboldogabb ember, ha a feleségem lennél, és szeretnél engem. Ha úgy szeretnél, ahogy Harry-t szereted. 

- De… - bele akartam vágni a szavába, de nem engedte. 

- Angie! Nem kell letagadnod, és ne is érezd magad rosszul ezért. A szívének senki nem parancsolhat. Még te sem, pedig már évek óta azzal próbálkozol. Tudod, már az hülyeség volt, mikor megkértem a kezedet. Félre ne értsd, nem bántam meg, és bármikor megtenném újra, de én nem Harry vagyok, így esélyem sincs, hogy boldoggá tegyelek. Mikor újra megjelent, egyből észrevettem rajtatok, hogy odavagytok egymásért, és titeket úgymond egymásnak teremtettek. Bármennyi gondotok volt, akkor is ugyan úgy néztek egymásra, és tudom, hogy bármit megoldanátok, és meg is fogtok oldani. Szeretném, ha boldog lennél, mert akkor én is az leszek. Maradj itt, és nem azt mondom, hogy kezdjétek egyből újra, de adj neki még egy esélyt. Adj esélyt a boldogságotoknak. Én elköltözök, és valószínűleg többet nem találkozunk, de tudom, hogy jól meglesztek. Harry jó ember, és nem hiszem, hogy újra hibázna egy akkorát, mint három éve. Vigyázni fog rátok, talán még jobban, mint ahogy én tenném. 

- Chad… - suttogtam sírva, és csak a fejemet tekertem. Nem hiszem el, hogy ezt megtette értem. Annyira szeret, hogy képes a saját boldogságát feláldozni azért, hogy nekem jó legyen. 

- Szeretlek, édes! – mondta, és magához szorított. Majd Darcy-hoz fordult, és leguggol elé. – Szia, szépségem! Vigyázz anyura, meg apura, oké? Ti összetartoztok. – mondta, és megölelte őt is, majd a násznép felé fordult – Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttetek, főleg az én ismerőseimnek, de azt hiszem, hogy rossz vőlegény állt az oltár előtt. – nevetett, majd mielőtt kivonult az ajtón, még egyszer visszamosolygott rám. Én csal álltam ott könnyes szemekkel, majd arra lettem figyelmes, hogy Darcy rángatni kezdi a ruhámat.

- Akkor most itt maradunk? – kérdezte mosolyogva.

- Igen. – feleltem boldogan. Rettentő érzés volt, hogy Chad-nek fájdalmat okoztam, de valamiért mégis jól éreztem magam. A násznép elkezdett kiszállingózni a templomból, Abbie, Eleanor és a srácok viszont körém gyűltek. Ránéztem Lou-ra, aki egyből tudta, hogy Harry-t keresem. 

- Mikor igent mondtál, eltűnt. – mondta idegesen – Az előbb kerestem odakint, de nem találtam, pedig a kocsija is itt van. – fejezte be sajnálkozó tekintettel, nekem pedig beugrott valami. 

- Azt hiszem, hogy tudom, hol van. – kiáltottam el magam.

- Én is mehetek? – kérdezte Darcy, mikor elindultam kifelé.

- Öhm… - kezdtem, de a nővérem a segítségemre sietett. 

- Édesem, azt hiszem, hogy anya és apa most szeretne kettesben lenni. Rendben? 

- Hát jó! – mondta szomorúan, majd felém fordult – De aztán ne hagyjatok ám itt! 

- A világ összes kincséért sem. – nevettem rá, majd sietős léptekkel indultam meg a hátsó kijárat felé, át az udvaron. Egészen a temető ajtajáig futottam, ott kicsit megnyugodva lassítottam a lépteimen. Tudtam, hogy itt lesz. Halkan közelebb mentem, és még hallottam, ahogy a sírkőhöz beszél. 

- Már évek óta nem jártam itt! – szólaltam meg, mikor teljesen mögé értem. Tényleg nem voltam kint a kis Holly sírjánál már azóta, hogy Harry elhagyott. Egyszerűen képtelen voltam eljönni, ugyanis ő is csak Harry-re emlékeztetett, elvégre miatta jöttünk össze annak idején a Hospice házban. 

- Te…te mit keresel itt? – állt fel hirtelen Harry, mikor megpillantott. Az arca csupa könny volt, ugyanis megint sírt. A szívem meg akart szakadni, hogy így látom. 

- Vége az esküvőnek. – rántottam meg a vállamat. 

- Akkor miért nem vagy a férjeddel? – kérdezte undok hangnemben, és lehajtotta a fejét. 

- Vele vagyok, legalábbis remélem, hogy egyszer majd az lesz. – mondtam mosolyogva.

- Tessék? – nézett rám reménykedve. 

- Chad nemet mondott. Szerinte vele nem lennék olyan boldog, mint veled.

- De te igent mondtál neki, hallottam.

- Mert féltem az érzéseimtől. A biztosat akartam választani, és az ő lett volna. 

- Na, és ha ő is igent mond? Akkor most boldogan élnétek?

- Harry! Tényleg arról akarsz beszélni, hogy mi lett volna, ha? – tettem csípőre a kezeimet.

- Nem, persze, hogy nem. – mondta idegesen, és a hajába túrt. Alig mert rám nézni, tudtam nagyon jól, hogy zavarban van. 

- Öhm… A násznép hazament, már csak Abbie-ék meg a banda van itt. – mutattam a hátam mögé – Vissza kéne mennem, csak meg akartalak keresni. Azt akartam, tudd, hogy nem mentem hozzá Chad-hez. – mondtam, és elindultam visszafele, azonban pár pillanat múlva az történt, amire számítottam. Megéreztem gyenge érintését a csuklómon, és óvatosan visszahúzott magához. 

- Nem gondolod, hogy csak úgy elengedlek, ugye? – mondta mosolyogva, miközben végigsimított a hajamon, és az arcomon – Soha többé nem engedlek el. Érted? Soha.

- Ígéred? – szinte suttogva beszéltem az arcába – Megígéred, hogy nem bántasz meg többet? Nem fogsz elhagyni, és nem gondolod meg magad többet? 

- Az utóbbi hetekben úgy vetted észre, hogy ezeket megtenném veled? 

- Nem. 

- Persze, hogy nem. Te, és Darcy vagytok a mindeneim, és ezt, ha kell, minden nap elmondom, minden órába, akár minden egyes percben. – győzködött akkora beleéléssel, amekkorát már régen láttam rajta – Elmondom mindenkinek, akár az egész világnak. Mert azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy te az enyém vagy. Csak az enyém, és senki másé. Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek. 

- Én is szeretlek! – mondtam ki végre azt, amit már olyan hosszú ideje magamban tartottam. Ahogy a mondat elhagyta a számat, megéreztem édes ajkait az enyémeken, és én élvezettel csókoltam vissza. Végre mindenestül odaadhattam magam neki, nem volt semmi kötöttség más felé. Csak az övé voltam. 

- El sem hiszem, hogy ez megtörténik. – nézett rám csillogó szemekkel. Régen láttam már ilyennek. Tényleg boldog volt, és ez miattam történt meg.

Magamat ismerve meglepődtem azon, hogy mekkora biztonságban éreztem magam a karjaiban. Nem is akartam arra gondolni, hogy mi történt régen, valamiért újra megbíztam benne. 

- Visszamenjünk? – suttogta bele a hajamba, mikor már percek óta csak ölelkeztünk. Én ez alatt a mellkasán nyugtattam a fejemet, és hallgattam a szíve dobogását. 

- Öhm… Menj előre, nekem még van egy kis dolgom itt. – mosolyogtam rá, és a sírkőre néztem. 

- Rendben. – bólintott, és megcsókolt. Lassan indult el a kijárat felé, de közben többször is hátranézett, és rám mosolygott. Szerintem még most sem hitte el, hogy mindez megtörtént, és hogy újra mellette vagyok. 

- Szia, kislány! – guggoltam le a sír mellé, és letettem rá a menyasszonyi csokromat, ami még mindig a kezemben volt – Nagyon sajnálom, hogy nem jöttem el hozzád egy ideje, de tudom, hogy te nem haragszol rám ezért. Megérted, hogy nehéz lett volna itt lennem, mert csak ő jutott volna eszemben. Nagyon hiányzol, és ha minden jól megy, most nem foglak elhanyagolni, és mindig kijövök hozzád. Tudod, te tényleg még mindig vigyázol rám…vagyis ránk. Mindig te hozol minket össze, és ezt még soha nem köszöntem meg neked. Remélhetőleg ezentúl minden rendben lesz. Most már csak a haverodon múlik minden. – mosolyogtam, és a temető kijárata felé néztem, ahol ott állt Harry, és a karjaiban ott fogta Darcy-t. Felkeltem Holly sírja mellől, és elindultam feléjük. A kislányunk szaladni kezdett felém, és akkora hévvel ölelt át, hogy majdnem összeestem. 

- Most már örökre együtt maradunk? Csak mi hárman? – kérdezte nagy szemekkel. 

- Igen. – bólintottam.

- Hát, a számon azért változtathatunk, nem? – kérdezte Harry, mikor mellénk ért, és szorosan átölelt minket. 

A szavai melegséggel töltöttek meg, és végre boldog voltam, olyan hosszú idő után. Végre újra életem szerelmével lehettem, akivel mindig is lenni akartam.

17. fejezet: Holly temetése

Sziasztok! Biztos, hogy nagyon utáltok páran a tegnapi rész miatt, és most szerintem még jobban fogtok. Na mindegy is, ahogy mindig mondom, kell az izgalom! ;)

Angelina Graham

- Te jó ég! – csak ennyi jön ki a torkomon. Azt sem tudom, hogy mennyi idő után tértem magamhoz.

- Sajnálom, kicsim. – hallottam meg Josh hangját, és megéreztem az érintését a kezemen. 

- Magunkra hagynál? – szólalt meg Abbie is.

- Persze. Kint várok! – mondta a mellettem ülő fiú, majd pár másodperc múlva becsukódott az ajtó.

- Annyira sajnálom, hugi. – kezdte meg Abbie a beszédet – Az én hibám minden. Én beszéltelek rá, de hát annyira kedvesnek, meg őszintének tűnt. 

- Tudom. – bólintok – Mármint nem azt, hogy te vagy a hibás, mert nem te vagy az. Azt tudom, hogy kedves volt, és aranyos, és gyengéd, és…és…megbíztam benne. – sírtam el magamat újra. 

- Sajnálom. Többet nem kell vele találkoznod, rendben? 

- Oké. De holnap temetés, és úgyis ott lesz. 

- Nem baj. Majd később megyünk, és messze állunk tőle, rendben?

- Rendben. – bólintok egy nagy levegő kíséretében.

- Minden oké lesz. Újra látni fogsz, és új életet kezdhetsz. El fogod felejteni a régi dolgokat, és én segítek neked. 

- És Josh? – jutott hirtelen eszembe.

- Mi van vele? 

- Hát…hallottad te is, hogy miket mondott a hangfelvételen…

- Elhiszed neki?

- Nem is tudom…Talán. – vontam meg a vállamat. 

- Figyelj, egyszer már elhagyott. Mi garantálja, hogy nem teszi meg újra? 

- Tudod, hogy ő volt életem első szerelme, és senki iránt nem éreztem még úgy, mint iránta. 

- Akarsz adni neki egy második esélyt? – kérdezte félőn.

- Lehet, hogy nekem ő az igazi, elvégre Har… - nem akartam kimondani azt a bizonyos nevet. Nem akartam, és nem is tudtam. Fájt rá gondolnom, és fájt volna az is, ha hallom a nevét. 

- Te tudod. Nem akarok beleszólni, mert így is elég szarul érzem magam. De azt azért tudnod kell, hogy nem bíznék meg Josh-ban. Miért jött vissza hirtelen, és miért pont most? Miért nem hagyod a francba őt is, hiszen találhatnál magadnak mást. Valaki jobbat, aki nem olyan, mint ők.

- Persze, mert az olyan könnyen ment eddig is… - nyögtem fel gúnyosan. 

- De hamarosan látni fogsz, és teljes életet élhetsz. 

- Ugyan már, Abbie! – kiáltottam fel – Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? Mégis honnan lenne pénzünk rá?

- Majd veszek fel kölcsönt. 

- Egyetemre jársz. Miből fizetnénk vissza? – tekertem meg lemondón a fejemet. 

- Kitalálunk valamit, oké? De a műtét mindenképp meglesz. Ne vitatkozz velem! – zárta le a témát. Én nem is akartam visszaszólni neki, mert csak egy újabb veszekedés lett volna belőle. – Hazamegyek. Minden rendben lesz?

- Persze.

- Holnap fél kilencre érted jövök, és együtt megyünk a temetésre. 

- Oké. – bólintottam. 

- Öhm…Josh még mindig itt van. Elküldjem?

- Nem kell. – tekertem meg gyorsan a fejemet – Azt hiszem, hogy beszélgetek vele egy kicsit. 

- Hát jó. – sóhajtott egy nagyot, majd lenyomott egy puszit a fejemre – Ha gond van, hívj! Szia.

- Jól van. Szia. – erőltettem mosolyt az arcomra. Alig fél percet voltam magam a szobámban, mikor halkan kinyílt az ajtó. 

- Bejöhetek? – kérdezte Josh halkan, és félve. 

- Gyere. – válaszomra bejött az ajtón, majd éreztem, hogy mellém ült.

- Sajnálom, hogy az a majomarcú kihasznált. – kezdte a mondókáját – De örülök neki, hogy kiderült az igazság, és annak még jobban örülök, hogy én derítettem ki. Így talán egy kicsit visszanyertem a bizalmadból. 

- Ahhoz elég sokat kell még tenned. 

- Ez azt jelenti, hogy kapok még egy esélyt? – kérdezte reménykedve. 

- Azt. – válaszoltam gondolkodás nélkül, magam sem tudom, hogy miért. Vagy mégis? Talán azért, hogy elfelejtsem azt a seggfejet, aki kihasznált, és akibe totál belezúgtam. Igen. Mikor azt mondtam, hogy senki iránt nem éreztem még úgy, mint Josh iránt, akkor hazudtam. Mert igenis éreztem sokkal többet, és jobbat Harry iránt. Totál belezúgtam, minden pillanatban csak ő járt a fejemben, az ő illatát éreztem az orromban, és az ő csókjára vágytam. De kit áltatok? Még mindig ezt érzem, de ugyanakkor gyűlölöm is. 

- Ígérem, hogy soha többet nem hagylak el, és soha nem okozok csalódást, és fájdalmat neked. – fogta meg Josh az arcomat, és közelebb hajolt hozzám. Éreztem, hogy a szája hozzáér a számhoz, és vártam a villámlást, de nem jött semmi. Még csak a hasam sem vetett bukfencet, mikor hozzám ért, és nem is élveztem a csókját. 

Ezek után folyamatosan csak ő beszélt, elmesélt mindent, ami eddig történt vele, de arról, hogy velem mi volt, egy szó sem esett. Csak saját magával foglalkozott, arra, hogy velem mi történt, nagy ívből tett. Többször megcsókolt, és simogatott, magához húzott, de én nem tettem semmit sem. 

- Most mennem kell, mert záróra van, de holnap visszajövök, rendben? – kérdezte egy idő után, de nekem örökkévalóságnak tűnt az egész. 

- Holnap délelőtt temetésre megyek. 

- Temetésre? Kit temetnek?

- Holly-t, a kislányt, akiről az előbb meséltem. – tekertem meg a fejemet. Valamiért sejtettem, hogy nem emlékszik arra, amit mondtam neki, pedig tényleg csak egy-két mondatot tudtam elmondani neki. 

- Ó! Ja, igen. Már emlékszem. Elkísérlek!

- Nem muszáj! Abbie jön velem. 

- De! Ragaszkodom hozzá. Melletted akarok lenni. – mondta, majd ismét megcsókolt – Szia.

- Szia. – köszöntem el tőle, majd végre magamra hagyott.

Megkönnyebbülve terültem szét az ágyon, végre egyedül lehettem. Jó ötlet volt, hogy adtam Josh-nak egy újabb esélyt? Talán igen, csak az a baj, hogy jelen pillanatban nem érzem úgy. Biztosan Harry miatt van, és remélhetőleg előbb-utóbb meg fogok békélni Josh-al is, és úgy fogom szeretni, mint ahogy régen szerettem.

Harry Styles 

Másnap reggel nekem kellett összeszednem az összes barátomat. Mindannyian ott akartak lenni Holly temetésén. 

- Na és, mi van a barátnőddel? – érdeklődött mosolyogva Zayn, mikor már mind az öten bent ültünk a kocsiban. 

- Tegnap visszamehetett az otthonba. – újságoltam mosolyogva.

- Akkor nem esett nagyobb baja? – kérdezte Liam.

- Nem…még csak az kellett volna. Tuti, hogy felakasztottam volna magam, ha történik vele valami. 

- Valaki szerelmeeeeeeeeees. – dalolta a mellettem ülő Niall, aki kapott egy öklöst a vállába. 

- Fogd be! – mondtam elvörösödve, majd gyorsan témát váltottam – Képzeljétek, még az is kiderült, hogy talán meg lehet műteni a szemét.

- Akkor ez a kapcsolat nem fog sokáig tartani. – húzta el Louis a száját.

- Miért? – néztem magma elé értetlenül. 

- Gondolod, hogy veled marad, ha meglátja, hogy milyen fejed van? – mondta nevetve. 

- Nagyon vicces. – húztam össze a szemöldökömet – Megérkeztünk! – jelentettem ki, mikor leparkoltam a temető elé.

Nem voltak sokan, csupán Holly családja, egy-két ápoló az otthonból, és gondolom ismerősök. Egyből Holly szüleihez mentem, ugyebár ismertem őket. 

- Üdv Mr. és Mrs. Becker. – nyújtottam feléjük a kezemet – Őszinte részvétem. Anyám sajnos nem tudott eljönni, de ő is a részvétét küldi. 

- Köszönjük, Harry! – mosolygott aprót a nő, de láttam, hogy ezt csak udvariasságból teszi – Örülök, hogy itt vagy. Szerettem volna beszélni veled. Holly az utolsó óráiban mondott nekem valamit.

- Mi lenne az? – kérdeztem bátorítva, láttam, hogy nehéz neki a lányáról beszélni. 

- Szerette volna, ha te és Angie énekeltek a temetésén. Angie-vel már beszéltem, és nagy nehezen, de belement. 

- Ez csak természetes. Megtisztelő lenne. – mosolyogtam rá. 

- Köszönöm. A papi beszéd után kellene, mikor leeresztik a koporsóját. – magyarázta, miközben rendesen küszködött a könnyeivel. 

- Rendben. – bólintottam. 

Miután megbeszéltük a dolgokat, csatlakoztam a fiúkhoz, akik már beálltak az emberek közé. Körbenéztem, de Angie-éket sehol nem láttam, talán még nem értek ide.

- Ott ül elől, nem? – suttogta oda Louis, majd az első sorra néztem, ahol két ugyan olyannak tűnő barna hajkoronát láttam. Háttal ültek nekünk, de tudtam, hogy ő az. Nem mentem oda, azért az mégsem illik, az éneknél úgyis találkozunk. 

Az egész szertartás alatt Angie-t néztem. Még hátulról is felismertem, hogy melyikük ő. Nem is figyeltem a beszédre, csak akkor tértem magamhoz, mikor kimondták a nevünket, és hogy énekelni fogunk. Elindultam előre, éppen Angie felé, de ő nem mozdult.

- Gyere, segítek. – mondtam neki, mikor megálltam előtte. Eztán sem mozdult meg, csak hangosan sírni kezdett, én Abbie-re néztem, aki szinte gyűlölködve nézett rám. Eközben Angie a mellette ülő nő felé fordult. 

- Sajnálom, Mrs. Becker, de nekem ez nem fog menni. – mondta neki sírva. Holly anyja szorosan magához ölelte.

- Semmi baj, nincs semmi baj. – simogatta a hátát, majd intett a papnak, aki folytatta a beszédet.

- Édesem, jól vagy? – hajoltam le hozzá, és megfogtam az arcát, de ellökte a kezemet.

- El akarok menni innen. – mondta egy kicsit hangosabban a kelleténél.

- Gyere, kicsim. Segítek. – szólalt meg a széke mögött álló ember, akit csak most vettem észre, és most ismertem meg. Angie felkelt, és ölelkezve elsétált a volt pasijával, aki közben gúnyosan mosolygott rám.

8. fejezet: Búcsú?

Sziasztok! Ahogy ígértem, ez a mai rész nagyon izgalmas lesz. Remélem, hogy tetszeni fog mindenkinek. Ígérem, már nincs is olyan sok hátra az igazságig! ;)

Harry Stlyes

- Na, mi van a csajjal? – kérdezte Louis, mikor bementünk egy kis kávézóba, még aznap délután. 

- Hagyjuk. – vontam meg a vállamat. 

- Mi van? – nevette el magát – Totál odavoltál érte. 

- Még most is, de szerintem rohadtul utálhat. Vagy én nem tudom, hogy mi baja van. Mondjuk mióta énekeltünk, nem beszéltem vele, talán már más lenne a helyzet.

- Énekeltetek? – felhúzott szemöldökkel nézett rám. 

- Aha. Holly szerette volna, és basszus, mennyire örültem neki, hogy pont a You and I-t akarta. – mosolyogtam el magam, ahogy visszagondoltam rá. 

- Mi ez a mosoly, tesó? Te szerelmes vagy! – kiáltotta el magát hangosan a kávézóban, ahol hirtelen csend lett. Mondjuk, nem volt valami sok ember, de azok mind ránk néztek. 

- Fogd már be! – löktem meg – Még csak az kéne, hogy holnap minden ezzel legyen tele. 

- Miért baj az? 

- Szerintem te tudod a legjobban, hogy a rajongók mikre képesek azért, hogy ne legyen barátnőnk. 

- Ja. De engem nem igazán izgat. Amíg Eleanor-t nem zavarják a dolgok, addig engem sem. Aki igazi rajongó, az meg örül nekünk. Nem?

- Hát én nem nagyon tudom megérteni a rajongóinkat. – tekertem meg a fejemet – Van köztük egy-két olyan, akikre az őrült szó is enyhe kifejezés.

- Jó, tudom. De pont azért a mi rajongóink, nem? – nevette el magát. 

- Ez igaz. – hagytam rá a dolgot. Igazából nagyon jól tudtam, hogy Louis tisztában van vele, hogy nem ez a legnagyobb gondom. Elvégre nála jobban senki sem ismer. Tudja ő azt, hogy az izgat, hogy mit szólnának a rajongók ahhoz, ha barátnőm lenne. Mert simán elfordulhatnak tőlünk, és nem akarom, hogy az én hibám legyen az egész. Oké, ott van Zayn és Lou is, nekik is van barátnőjük, de engem úgy ismertek meg, mint a nagy csajozóst, és nőfalót. Pont ezért reméli azt mindenki, hogy soha nem lesz komolyabb kapcsolatom. De ez a lány más. Folyton csak rá gondolok, és folyton az illatát érzem az orromban. Vele szívesen megjelennék a címlapokon, és büszkén mutatnám meg mindenkinek. Megvédeném mindenkitől, és kiállnék mellette akár az összes rajongóval szemben. Sőt, ha esetleg azt mondaná, hogy lépjünk le, és menjünk világgá, esküszöm, hogy vele mennék.

- És miért nem mész el hozzá? – Lou hangjára egyből visszakapcsoltam a valóságba.

- Azt sem tudom, hogy hol lakik. 

- Akkor hogyan randiztatok? Nem mentél érte?

- Az otthonnál vettem fel. Holly-nál volt.

- És mikor szokott ott lenni? 

- Szerintem délelőttönként. Akkor nincsenek vizsgálatok, azt hiszem.

- Menj el holnap, hátha találkozol vele. 

- Lehet. Végülis, egy próbát megér. – vontam vállat.

- Hát érjen is meg, mert nem vagyok hajlandó tovább nézegetni a fancsali képedet. – mondta nevetve, amiért cserébe csak egy jól irányzott ütést kapott tőlem a vállába. 

Angelina Graham

Reggel kopogás ébresztett. 

- Tessék! – szóltam álmosan, és az ágyban felülve az ajtó felé fordultam.

- Szia. – hallottam meg Camile nővér hangját, amit három év után természetesen egyből felismertem. 

- Baj van? – kérdeztem aggódva.

- Öhm…Holly szeretne látni. – mondta halkan, és szomorúságot éreztem a hangjában. 

- Mi történt? – szálltam ki az ágyból, szinte fél másodperc alatt, és elkezdtem keresni a ruháimat, amiket tegnap este kiválogattam, pontosabban kitapogattam. 

- Segítek, rendben? – jött közelebb hozzám, és segített felöltözni. Soha nem hagytam volna, hogy bárki, bármiben is segítsen nekem, elvégre nem lehetek örök életre rászorulva másokra, de ez most más helyzet volt. Minél előbb Holly-nál akartam lenni. 

Szerencsére közel, ugyan azon a folyosón volt a szobája, mint az enyém. Camile nővér elkísért addig, de be már egyedül mentem. 

- Szia. – hallottam meg a vékonyka hangot az ágy felől. A bot segítségével, ami eddig összehajtva volt a kezemben, odasétáltam hozzá. Már messzebbről hallottam, hogy nehezen veszi a levegőt, és többször is halkan köhécsel.

- Szia. – ültem le mellé a székre – Mi a helyzet? Miért kaptam ébresztőt? – próbáltam laza lenni, de persze hogy is ment volna ez nekem.

- Beszélni szerettem volna veled. – alig tudott beszélni, és tényleg nehezére esett levegőt venni.

- Miről? – keresni kezdtem a kezét, de ő gyorsabb volt, és mikor feléje nyúltam, megéreztem az apró, csontos ujjait a kézfejemen. Ijesztő volt az érintése, teljesen eltűnt a meleg, puha bőre. 

- Arról, hogy mi lesz, ha én már nem leszek. 

- Holly…kérlek, ezt ne… - kezdtem, de közbevágott. 

- De, igen. Szeretném, ha nem sírnál utánam, legalábbis ne hetekig. Oké? – nevetni próbált, de nem nagyon ment neki – Meg néha látogass meg a temetőben, és énekelj majd nekem. Én ott leszek, és hallani fogom. Szeretném, ha boldog lennél, és nem zárnál ki mindenkit az életedből. Tudom, hogy csak én voltam itt neked, de most már van más is. 

- Más? 

- Harry. Annyira aranyosak vagytok együtt, és látnád, hogy hogyan néz rád. 

- Hogyan néz rám? – értetlenkedtem, vagyis inkább tagadni akartam a dolgokat – Holly, Harry és én nem illünk össze, szóval ne is kezdd el ezt.

- Dehogynem. Te annyira szép vagy, ő meg olyan cuki, és annyira szép pár lennétek.

- Ő világsztár, én meg egy senki, aki nem mellesleg vak is.

- És? Miért baj az. Őt sem zavarja. 

- Mert nem is tud róla. – hajtottam le a fejemet. 

- De hát már randitok is volt. 

- Abbie ment el helyettem. 

- De miééééért? 

- Mert megijedtem, hogy mit szól majd hozzá, ha kiderül, hogy vak vagyok.

- Szerintem Harry kedves, és jólelkű fiú, és nem hinném, hogy nagyon zavarná. – komolyan mondom, hogy úgy beszélt, mint egy felnőtt nő. Már megszoktam, hogy teljesen más, mint a többi tíz éves, de most még érettebbnek tűnt. 

- Persze. Szerinted majd rám vigyázna életem végéig? Ez lehetetlen lenne. 

- Csak ígérd meg nekem, hogy nem lököd el magadtól. Nem kell vele lenned, de legalább barátkozzatok össze. Oké? – kérlelt, egyre gyengébb hangon. 

- Hát jó. – nem tehettem mást, muszáj volt beleegyeznem. 

- Angelina! – kinyílt az ajtó, és Camile nővér lépett be – Ideje lenne, hogy Holly pihenjen. 

- Persze. Megyek. – bólintottam, de mielőtt elindulhattam volna, Holly közelebb húzott, és átölelt.

- Szeretlek! – suttogta.

- Én is nagyon szeretlek! – viszonoztam az ölelést, majd kimentem a szobából, és magára hagytam. 

Annyira rossz volt vele így beszélni, és most örültem, hogy vak vagyok, és nem kellett látnom az összetört, és meggyötört arcát. Habár soha nem láttam, de mindig megengedte, hogy megérintsem, és így el tudtam őt képzelni. Eldöntöttem, hogy kimegyek egyet az udvarra, a szokásos helyünkre, és egy kicsit élvezem a jó időt. Visszamentem a szobámba a napszemüvegemért, és a kijárat felé vettem az irányt. Elbotorkáltam a hátsó udvarra, és leültem a megszokott asztalhoz, a padra. Eszembe jutottak újra Holly szavai, és az, hogy megkért, énekeljek neki majd a temetőben. Éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel, és amit visszatartottam Holly előtt, az most mind kitört. 

- Szia! – hallottam meg a hang közeledő gazdáját, ezért gyorsan letöröltem a sós folyadékot, ami végigfolyt az arcomon. 

- Mit keresel itt? – lehajtottam a fejemet, és megigazítottam a napszemüvegemet. 

- Nahát…Ennyire örülsz nekem? – kérdezte, majd éreztem, hogy mellém ül, és az asztalra támaszkodik. 

- Sajnálom, csak elég rossz volt a reggelem. – tekertem meg a fejemet – Holly-hoz jöttél?

- Hát. Elvileg azzal az indokkal jöttem, hogy őt látogatom meg, de bíztam benne, hogy itt leszel.

- Tényleg? – igazából csodálkoztam a dolgon, hiszen azt hittem, hogy megunta a próbálkozást. 

- Aha. Öhm…Nem vennéd le a napszemüveget? Jó lenne látni a szemedet. 

- Nem szeretném. – csóváltam meg ijedten a fejemet. 

- De miért? 

- Mert…Mert sírtam. – hazudtam. Pontosabban nem is volt akkora hazugság, mivel tényleg az előbb fejeztem be a sírást. 

- Mi történt? – éreztem, ahogy megfogja mindkét kezemet, és nekem eszem ágában sem volt elhúzódni tőle, magam sem tudom, hogy miért.

- Holly-nál voltam. Elég rosszul van, és esküszöm, hogy olyan volt az egész beszélgetés, mintha elbúcsúzott volna.

- Sajnálom. – mondta szomorúan. 

- Úgy beszélt hozzám, mint egy felnőtt nő. Több esze van, mint bárki másnak. Miért kell pont neki elmennie? – éreztem, hogy megint folynak a könnyeim. 

- Gyere ide! – magához húzott, és átölelt. A szívem pedig majdnem átszabta a mellkasomat. Megéreztem a kezét a hátamon, majd az illatát az orromban. A kezeim maguktól indultak meg, és átölelték a testét, aminek hatására még jobban magához húzott. Nem mertem megmozdítani a kezeimet, de még így is éreztem az izmait, és a göndör fürtjeit az arcomon. Egy pár pillanat múlva kissé elhúzódtam tőle, de tényleg csak egy kicsit, annyira, hogy éreztem a leheletét az arcomon. A pulzosom is megemelkedett, mikor a bal kezét felemelte, és gyengéden az arcomra tette. Éreztem, hogy húzni kezdi a fejemet, és nem akartam ellenkezni. Az orra hozzáért az enyémhez, én pedig lecsuktam a szememet.

Majd hirtelen megszólalt egy éles hang, aminek hatására szétugrottunk. 

- Tessék? – vette fel idegesen a telefonját – Most? Jó. Jól van. Megyek. – lerakta a telefont, majd ismét megfogta a kezem -  Öhm…Mennem kell. A menedzserünk volt. 

- Oké. – bólintottam tiszta komoly arccal, és próbáltam nem felé fordulni. 

- Találkozunk később? 

- Biztos. 

- Szia. 

- Szia. – köszöntem el, majd megint magamra maradtam. 

Te jó ég! Mi fog még ma történni? Majdnem megcsókolt, és én hagytam. Nem vagyok normális, ez többet nem fordulhat elő.

7. fejezet: Belezúgva

Sziasztok! A mai fejezet nem lett valami izgalmas, és eseménydús, de ígérem, hogy a holnapi annál jobb lesz, és biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszeni fog. ;)

Harry Styles 

Annyira gyönyörű, és így pár milliméterről tényleg olyan, mint egy angyal. Bárcsak ne lenne rajta ez a hülye napszemüveg. Legszívesebben levenném róla, de azt azért mégsem tehetem meg. Pedig úgy szeretném látni a szemét. A szájáról pedig ne is beszéljünk, hiszen szinte visszatarthatatlan vágyat érzek, hogy megcsókoljam. De ő még csak rám sem néz, hiszen azért ilyen közelről látszódik, még szemüvegen keresztül is, hogy másfelé néz. De legalább a szemeit látom, mondjuk nem éppen olyanok, mint amire emlékszek. 

- Öhm… - szólalt meg zavartan, hiszen az arca szinte az én arcomba fúródott Holly ölelése miatt, amiért imádom ezt a kislányt – Ideje lenne felmenned, Holly.

- Még neeee! – nézett rá kérlelő szemekkel a megszólított, de nem éppen úgy nézett ki, mint akit meghat a nézése. 

- De!

- Angie-nek igaza van. Holly! – adtam neki igazat, de még így sem tudtam elérni, hogy rám nézzen – Majd én felviszlek, oké? 

- Hát jó. – sóhajtott Holly beletörődve. 

- Velünk jössz? – néztem Angie felé. 

- Nem. Még van egy kis dolgom. – mondta maga elé.

- Ne segítsek? – szólalt meg Holly hirtelen. Segíteni? Nem értettem nagyon, de gondolom a gitárra célzott, hiszen Angie éppen azzal ügyetlenkedett.

- Tudod, hogy megoldom – mosolyodott el végre, de persze ezt sem én tudtam elérni nála. 

- Rendben. Remélem, még találkozunk. 

- Aha. – csak bólintott egyet, így jobbnak láttam lelépni, mielőtt megint kihúzom nála a gyufát. Ha nem nyomulok rá ennyire, akkor talán kicsit megenyhül.

Angelina Graham

Persze, majd találok velük tartani. Először is, semmi kedvem nincs végighallgatni, ahogy nekem beszél, így is teljesen kivagyok tőle, és el akarok ájulni, ha a közelemben van. Másodszor pedig, akkor rájönne, hogy még az orrom hegyéig sem látok. Amilyen gyorsan csak tudtam, bementem a hátsó bejáraton, és igaz, hogy a hosszabb úton, de a szobámba siettem…jobban mondva botorkáltam, és reménykedtem benne, hogy nem találkozok össze velük egyik folyosón sem. 

Abigail Graham

- Na idefigyelj, drága kishúgom! – szinte úgy törtem be az ajtón Angie szobájába – Az elmúlt két napban, már másodszor hívsz fel úgy, hogy rám hozod a frászt. Mi van már megint? – idegesen beszéltem hozzá, de nem fordult felém, csak ült az ágyán, nekem háttal – Jól vagy? – siettem oda hozzá, ugyanis eléggé megijesztett.

- Találkoztam vele. – bökte ki nagy nehezen.

- És? Mi volt? Elmondtad neki? – ültem le mellé, és érdeklődve figyeltem. 

- Nem. Egyszerűen nem ment. 

- Nem mondod komolyan, hogy még most sem vette észre, hogy nem látod őt? – kérdeztem lemondóan – Egy a gyerek tényleg ekkora idióta?

- Rajtam volt a napszemüveg, meg ott volt Holly is. Nem volt alkalmam elmondani neki.

- Szerintem nem is akarod. 

- De. De igen, csak…nehéz.

- Mi ebben a nehéz? Nem nagyon értelek. Odaállsz elé, és egyszerűen elmondod, hogy látássérült vagy. 

- Kösz.

- Te jóóóóóóó ég! – esett le a tantusz – Te belezúgtál!

- Mi? Dehogy! – tekerte meg hevesen a fejét, majd elfordult tőlem, de még így is láttam, hogy elvörösödik, és nekem amúgy sem tudott hazudni. 

- De igen! – nevettem el magam – Te totálisan bele vagy esve!

- Hagyjál már, oké? 

- De hát ez jó, hugi. 

- Mégis mi lenne jó ebben? Soha nem lehetnék vele.

- Miért nem? Azért, mert sztár? Szerintem ez őt nem nagyon érdekli, mert akkor nem hívott volna randira. 

- Semmi köze nincs ennek a sztársághoz. – mondta szomorúan – Az a legkisebb gond.

- Akkor? 

- Ne csináld már, oké? Tudod, hogy soha nem élhetek teljes életet. 

- Már megint kezdi… - mondtam magamnak inkább, és megfogtam a fejemet. Ezt egyszerűen nem hiszem el. Oké, tudom, hogy rohadtul nehéz lehet neki úgy élni, hogy semmit sem lát, el sem tudom képzelni, hogy mit érezhet, de akkor sem dobhatja el a boldogságot. 

- Nem tudod, hogy mit érzek. – szólt megint szomorúan. 

- De igen! Látom rajtad, és tudom is, hogy tetszik neked Harry. Mondjuk, nem tudom, hogy mi jön be neked abból a nagyképű, ”Ki, ha én nem?” stílusából…de te vagy oda a rosszfiúkért. 

- Nem rosszfiú, és nem is nagyképű. – rántja meg a vállát. Azta… Nem veszekszik velem, csak tök csendesen válaszolgat vissza. Tényleg nagy baj lehet vele.

- De most tényleg, mi történt ma, hogy így odavagy? 

- Holly történt. 

- Baj van vele? 

- Nem úgy értem. Elég rosszul van, de most nem erről van szó. Kint voltunk az udvaron, erre megjelent az egész One Direction. Én persze egyből el akartam jönni onnan, de Harry marasztalt. Aztán énekeltek, és nekem végig kellett hallgatnom. Már legalább ezerszer hallottam az összes számukat, de ez más volt.

- Jaj, édesem… – simítottam meg a kezét.

- Ez még semmi. – nevette el magát, de éreztem, hogy ezt kínjában teszi – A négy haverja lelépett, ő meg ottmaradt. Na, akkor tudtam, hogy most kell elmondanom neki mindent. Persze szóba jött a randi, amiből irtó nagy ordítozás, és veszekedés támadt. 

- Veszekedés? Te ordítoztál valakivel? – nem akartam hinni a fülemnek. Az én kishúgom életében nem emelte fel a hangját senkivel szemben sem. Na jó, talán velem volt egy-két vita, de az elég távolt állt az ordítozástól, és a veszekedéstől.

- Meglepő módon még ezt is ki tudta belőlem hozni, de aztán Holly közbelépett, és akkor jött életem legkínosabb dolga. Énekelnem kellett vele.

- Holly-val? – néztem rá értetlenül. 

- Harry-vel. – mondta egy kissé ingerülten – A legszerelmesebb számukat kellett elénekelnem vele Holly kívánságára, aki a szám közben belerakta a kezemet Harry kezébe, és nem tudtam ellene semmit sem csinálni.

- Ez a kislány nagyon okos. – mosolyodtam el, és akkor esett csak le, hogy azt szeretné, ha a húgom, és Harry összejönnének. 

- Tudom. El kell vele beszélgetnem erről.

- Tudod, még most sem hiszem el, hogy Harry-nek nem esett még le, hogy valami bibi van veled. Elvégre ott állt veled szemben, mikor énekeltetek, nem? 

- Én sem értem, de jobb lesz ennek véget vetni. 

- Angie! Inkább ennek az önsajnálatnak vess véget.

- Nem sajnálom magam, oké? Csak nem akarom tönkretenni az életét azzal, hogy rám vigyázgasson, mert én nem látok semmit sem. 

- Hagyjuk ezt a témát, oké? Remélem, megnyugodtál, mert nekem lassan mennem kell, randim lesz. – pattantam fel mellőle.

- Kivel? – kapta felém a fejét ijedten. 

- Nem mondtam? – most szemét leszek, de ezt nem hagyhatom ki – Találkoztam Harry-vel, és kért még egy esélyt. Én meg belementem. Miért is ne, hiszen neked úgysem kell.

- Ó! Tényleg? – elfúlt hangon beszélt hozzám – Hát, amúgy is, jobb lett volna, ha veled találkozik előbb, te boldoggá tudod tenni. 

- Jaj, hugi. Csak vicceltem! – nevettem el magam. 

- Mi? 

- Nem gondolod, hogy lecsapom a kezedről? Amúgy sem az én esetem. Ne aggódj, neki te kellesz, nem én. – adtam egy puszit a feje búbjára, majd elhagytam a szobát. Remélem, hogy egy kicsit sikerül átgondolnia a dolgokat, és talán jobb belátásra tér. Meg tudnám fojtani azért, ahogyan viselkedik.

6. fejezet: Te és én

Sziasztok! Íme, itt a legújabb rész, amit szerintem szeretni fogtok, mert annyira romantikus lett a vége. ;) A véleményeknek továbbra is örülök.

Angelina Graham

- Nem vagy még fáradt? – kérdeztem aggódva Holly-t – Már elég régóta itt vagyunk.

- Inkább vagyok itt, mint abban a szobában. – próbált megnyugtató hangot használni. 

- De bemehetünk oda is, ott is énekelhetünk.

- Persze…Aztán Camile nővér megcsinálná a balhét. 

- Az igaz. – nevettem el magam – De ha le szeretnél feküdni, akkor szólj, és bekísérlek. 

- Te kísérsz engem? – hallottam a játékosságot a hangjában. Már nem olyan volt, mint régen, de még ott bujkált.

- Akármennyire is hihetetlen, de három év alatt már kitalálok ide egyedül is. – húztam ki magam büszkén.

- Hát azt ajánlom is, mert már nem sokáig leszek itt, hogy vigyázzak rád, és nehogy orra ess.

- Ez nem vicces. – komorodtam el, és lehajtottam a fejem. Szerencsére a szemüveg rajtam volt, így nem látta, hogy a szemeim meggyűltek könnyekkel.

- Ne kezdj sírni. Én sem sírok. – mondta bíztatóan. Fel sem tudom fogni, hogy egy tíz éves kislány hogyan lehet ilyen erős, és felnőtt felfogású. – Azta…

- Mi van? – kérdeztem ijedten, mert a hangja elcsuklott – Baj van? 

- Mind itt vannak. – mondta suttogva.

- Kik? 

- A 1D-s fiúk. – kuncogott felém.

- Itt? Most? – a pulzusom hirtelen a felhőket verdeste, majd talán az univerzum másik feléig is elért, mikor meghallottam az ismerős hangot.

- Sziasztok! – köszönt, majd további négy köszönést is halottam. 

- Én nem is zavarok. – bukott ki belőlem, majd felpattantam a padról. 

- Maradj nyugodtan! – hallottam meg ismét a hangját, és visszaültem a helyemre. Nem akartam itt lenni, de ha most elbotorkálok a kis fehér botommal, akkor minden világossá válna előtte. – Ők itt a barátaim, Niall, Louis, Zayn és Liam. – mutatta be őket, én pedig csak mosolyogva intettem egyet feléjük. Legalábbis remélem, hogy feléjük, és azt is remélem, hogy nem nyújtották a kezüket. 

- Mi ez az új járgány? – ez már egy másik fiútól hangzott el, és Holly-nak szólt. 

- Belekényszeríttettek ebbe a tolószékbe. Pedig én tudok menni. – hallottam a durcás hangot. 

- Persze, de kint sem szabadna lenned. – szólaltam meg hirtelen. 

- Angie! Ne már… - nyavalygott felém.

- De! – állt mellém Harry – Ha bent kell lenned, akkor menjünk be. 

- De ennyien nem lehetünk a szobámban. 

- Mi úgysem maradunk sokáig. – szólalt meg valamelyik fiú – Csak meg szerettünk volna ismerni. 

- Igen. Majd visszajövünk máskor is, oké? – mondta egy másik hang.

- Főleg, ha lesz rá lehetőség. 

- Holly! – kiáltottam fel a kelleténél talán hangosabban – Mit mondtam erről? 

- Jóóóó! Akkor legalább énekelnétek nekem valamit? 

- Hát persze. – szólt Harry mosolygós hangon – Mi legyen az? 

- A kedvencem…a Story of my life. – mondta izgatottan a mellettem ülő kislány – Angie majd gitározik hozzá. – mondta, én pedig mosolyogva bólintottam. 

Annyira furcsa volt élőben hallani az együttest. Rengetegszer meghallgattam az összes számukat, hogy meg tudjam őket tanulni Holly kedvéért, de ez most valami új volt. A legfurcsább mondjuk az volt, hogy már az első fél hangnál mindig felismertem Harry hangját. Egyszer el is rontottam a szólamot, mikor ő kezdett énekelni. Remélem, hogy annyira nem volt feltűnő, és nem vette észre, hogy lángba borult az egész arcom. Mikor befejezték a dalt, végre elkezdtek búcsúzkodni, én pedig elkezdtem a gitárral, és a tokjával babrálni, nehogy kezet kelljen fognom velük, vagy ami még rosszabb lenne, puszit kelljen adnom. 

- Öhm…Niall! Hazavinnéd Lou-t is? – hallottam meg Harry hangját – Én még maradok egy kicsit. 

- Naná! – szólt a válasz, ezek szerint a Niall nevű fiútól.

Na ne! Pedig már kezdtem megkönnyebbülni, hogy ennyivel megúsztam ezt a látogatást. De persze, hogy nincs soha szerencsém. A szám totál kiszáradt, és remegni kezdtek a lábam is. Miért kell itt maradnia? A hangok halkulni kezdtek, így gondolom a négy fiú már elment. 

- Tényleg! – szólalt meg Holly – Nem is kérdeztem, hogy milyen volt a randi. 

A kérdése úgy meglepett, hogy a gitár majdnem kiesett a kezemből, de a még mindig mellettem ülő Harry csak nevetett. 

- A barátnőd otthagyott engem.

- Miért? – ámuldozott Holly. 

- Mert nem az én terepem a nagyközönség előtt énekelni. – szólaltam meg, minden bátorságomat összeszedve. 

- Alig voltak páran. 

- De akkor sem akartam. – tekertem meg a fejemet, és a hangom erőteljes lett. Annyira hülye vagyok. Miért kell hazudnom? Le kellene csak vennem a szemüvegemet, és megmondani, hogy vak vagyok. 

- Akkor miért nem mondtad? 

- Megijedtem. 

- Pedig végig elég nagy szád volt. Meg is lepődtem rajtad. Mintha nem is te lettél volna. 

- Nem ismersz. – vontam vállat. 

- Ti most veszekedtek? – szakított félbe minket Holly. 

- Dehogy. 

- Ja. A barátnődnek ez volt az alap stílusa tegnap is. 

- Már megbocsáss, de akkor minek hívtál el? – magamat is megleptem azzal, hogy kiabáltam. Szerintem életemben nem hallott még senki ilyen hangosan beszélni engem. Eszméletlen, hogy mit ki nem hoz belőlem. Fél perc alatt az idegeimre tud menni. 

- Elég már! – kiáltott fel Holly, majd köhögni kezdett. Mostanában egyre többet köhög, van, hogy órákig nem tudja abbahagyni. 

- Jól vagy? – nyúltam felé, de az ő kis keze helyett, egy meleg, erős férfikezet fogtam meg. Mikor rájöttem, hogy Harry is felé nyúlt, és az ő kezéhez értem hozzá, rögtön elkaptam az enyémet, és éreztem ő is ugyan így tett.

- Jól vagyok, csak nem akarom, hogy veszekedjetek. – mondta halkan, egy picit még köhécselve. 

- Sajnálom. – suttogtam. 

- Én is. – szólalt meg Harry, aki már nem mellettem ült, hanem valószínűleg Holly tolószékének másik oldalánál térdelt. 

- Kérhetek valamit? 

- Persze, kicsim. – mondtam mosolyogva. 

- Bármit. – tette hozzá Harry. 

- Énekeljetek nekem. Együtt.

Komolyan mondom, ez egyre jobb. Én énekeljek vele? Na ne már. 

- Mit szeretnél? – kérdeztem, végülis érte bármit. 

- A You and I-t. – felelte kuncogva. Miért is ne, egy szerelmes számot? És pont egy ennyire nagyon szerelmeset. – De nem kell gitár. – vette ki a kezemből – Csak simán, mert szeretném fogni a kezeteket. – ragadta meg a hozzá közelebbi karomat, és a kicsi kezével átkulcsolta az ujjaimat. Gondolom Harry-ével is így tett. Pár pillanat múlva pedig majdnem lefordultam a padról, mikor meghallottam a hangját. Annyira közel volt hozzám, és annyira jó volt hallgatni, hogy szinte el is felejtettem, hogy nekem is énekelnem kellene. De aztán az első refrénnél bekapcsolódtam. Soha nem tudtam zene nélkül rendesen énekelni, most valahogy mégis sikerült. Na nem mintha olyan jó énekes lennék, Harry hangja mellett elbújhatok.  Mégis hihetetlen érzés volt. Megszűnt körülöttem a világ, és olyan volt, mintha repülnék. Bárcsak láthattam volna az arcát közben. Habár a szemüveg rajtam volt, mégis csukott szemmel énekeltem, és dal vége fele pedig arra lettem csak figyelmes, hogy Holly kicsi keze húzni kezdi, majd elengedi az enyémet, és belerakja azt Harry kezébe. A hangom elcsuklott, de aztán gyorsan magamhoz tértem, a kezét viszont nem engedtem el. Nem is tudtam volna, mert Holly minden erejével összetartotta. Mikor vége lett a számnak, a nyakam körül megéreztem kis barátnőm vékony karját, majd maga felé húzott. Tudtam, hogy meg akar ölelni, mert eléggé bújós típus, de aztán rájöttem, hogy nem csak engem húzott magához, hanem Harry-t is. Igaz, hogy nem láttam, de éreztem, hogy szinte milliméterek vannak az ő, és az én fejem között, sőt még a szuszogását is éreztem az arcomon.

3. fejezet: Ki ő?

Sziasztok! Szerintem sok mindenkit meglepett, hogy Angie valójában vak, de Harry még most sem jött rá. Olvassátok el az új fejezetet, ha érdekel, hogy mi lesz a folytatás! ;)

Angelina Graham

Másnap reggel korán felébredtem, és felvettem az egyik ruhát, amit a nővérem hozott. Remélem, hogy nem túl kihívó, és nem valami feltűnő színű, mert az nem igazán az én világom. A testvéremmel ellentétben nem igazán szerettem a feltűnést. 

- Szia. – hallottam meg a vékony, és általam annyira szeretett hangot az ajtóm felől. 

- Szia, Holly. – mosolyogtam felé.

- Nem megyünk ki egyet sétálni? 

- Nem lesz vizsgálatod? 

- A-a. 

- Akkor mehetünk. – bólintottam rá, majd kitapogattam a szekrényemen a napszemüvegemet. Ha mások közé megyek, mindig rajtam van. Tudom, hogy nem látom, ha rám néznek, de érzem, hogy megbámulnak. A napszemüveg pedig olyan érzést nyújt, mintha elbújhatnék a világ elől. – Hozzam a gitárt is?

- Igeeeen. Segítek! – éreztem meg az ujjait a kezemen. 

- Köszönöm, édesem. – mosolyogtam felé – Hogy vagy? – kérdeztem, mikor már az udvaron sétáltunk. 

- Egész jól. Ma csak délután lesz kezelésem is. És te? 

- Hát az én állapotom változatlan. – mosolyogtam rá, mert éreztem, hogy figyel – Na? Ma mit énekeljünk? 

- Háááát…

- Várj csak, kitalálom! – mondtam, mikor leültünk a padra, a szokásos helyünkön, a hátsó udvarban. Az ölembe vettem a gitárt, és elkezdtem játszani rajta Holly kedvenc dalát, a kedvenc bandájától. 

- Itt van! – hallottam meg a dal közben Holly izgatott hangját. 

- Tessék? – kérdeztem értetlenül. 

- Szia! – hallottam, hogy felugrik mellőlem, és elszalad. Messzebbről mély hangokat hallottam, majd lépteket, amik felém közeledtek. 

- Szia! – hallottam meg magam mellől a hangot, amitől egyből felszökött a vérnyomásom – A barátom elrabolta tőled Holly-t, ha nem gond. 

- Nem. Semmi baj. – mosolyogtam felé. 

- Mit énekeltél? 

- A kedvenc számát. One Direction-től a Story of my life-ot. Ismered? 

- Öhm…Igen. – éreztem, hogy mosolyogva beszél. Talán gáznak találja, hogy így tudom az összes számukat.

- Félre ne érts, nem vagyok oda a fiúbandákért, csakis Holly miatt tanultam meg az összes dalszöveget. 

- Azt hittem, hogy rajongó vagy. 

- Hát…azt sem tudom, hogy hányan, meg kik vannak a bandában. Szóval ezt nem nevezném rajongásnak.

- Értem. Figyelj csak, még nem válaszoltál a tegnapi kérdésemre.

- Tegnapi kérdés? – nem értettem mire céloz. 

- Tudod…te meg én…egy vacsora, vagy valami?

- Ó! – rájöttem, hogy miről beszél. Csakhogy azt a kérdést Abbie-nek tette fel, és nem nekem.

- Tehát? 

- Figyelj, én… - kezdtem, de ekkor megjelent Holly, és közbeszakított. 

- Angie! Képzeld, Niall hozott nekem egy dedikált 1D CD-t.

- Ez nagyon kedves tőle. – néztem felé mosolyogva – Niall a barátod? – fordultam a mellettem ülő Harry felé. 

- Aha. – válaszolt lazán, majd Holly-hoz kezdett beszélni – Hercegnő…Szerinted eljönne velem vacsorázni a barátnőd?

- Angie? – kérdezte ámuldozva a kislány.

- Igen, ő. 

- Én nem hiszem, hogy ez… - kezdtem, de Holly közbevágott. 

- Szerintem igen. Nagyon jó lenne. 

- Szerintem is, de ő nem akar. – folytatta tovább Harry – Nem beszélnél vele?

- Angie! – hallottam meg a kislány könyörgő hangját – Légysziiiii. 

- Öhm…nem is tudom…

- Naaaa!

- Jó, rendben. Legyen. – egyeztem bele, magam sem tudom, hogy miért. 

- Akkor este találkozzunk…mondjuk…hol találkozzunk?

- Szerintem gyere ide érte. – adta a tanácsot Holly. 

- Ide? – kérdezte furcsa hangon Harry – Rendben.

- Én visszamegyek Niall-hez. – jelentette ki Holly, és magunkra hagyott.

- Szóval…van valami hely, ahova szeretnél elmenni? – szólalt meg pár csendes másodperc után. 

- Nem igazán van elképzelésem az ilyesmi találkozókról. – mondtam egy kissé félénken.

- Találkozó? – nevette el magát – Nem hívnád randinak? 

- Nem nagyon vagyok jártas a randizásban. 

- Tényleg? 

- Ez nem annyira meglepő.

- De. De az. – mondta mosolyogva – Figyelj, nekem mennem kell. Akkor este?

- Gondolom… - vontam meg a vállamat. 

- Szuper. Hatra itt vagyok. – éreztem, ahogy hozzámér, és meglepett a következő tette, ugyanis lenyomott egy puszit az arcomra. A közelségétől, és a parfümjének illatától végigfutott bennem valami melegség. 

Mit csináltam? El kell mennem vele randizni. Most mégis mit tegyek? 

Abigail Graham

- Mi az a nagy vészhelyzet? – alig kaptam levegőt, úgy siettem a húgomhoz, az otthonba.

- Segítened kell.

- Mi van már? Baj van? – kérdeztem aggódva. 

- Ennél nagyobb baj nem is lehetne. 

- Te most szórakozol velem? Mi van már? 

- Itt járt, és az udvaron voltunk, szóval megint ugye napszemüvegben látott, meg gitároztam, meg énekeltem, és ott volt Holly is. – hadarta, de fogalmam sem volt, hogy miről beszél. A baleset után még nem is láttam ilyen izgatottnak, és komolyan mondom, hogy eddig talán soha nem hadart ennyire. – Aztán Holly elment valami Niall nevű sráccal, aztán ő odajött, és elkezdett győzködni, hogy menjek el vele vacsorázni, de én persze nem akartam. Aztán Holly szinte könyörgött, hogy menjek, és én igent mondtam. Hat órára itt van értem. Mit csináljak? 

- Jaaaaaaa. Hogy a göndörkéről van szó. – esett le végre a tantusz – Szóval miatta vagy ilyen izgatott. 

- Nem izgatott vagyok, csak…csak nem tudom, hogy mit csináljak. Azt sem tudja, hogy vak vagyok. 

- Akkor majd elmondod neki. – vontam meg a vállamat. Oké, el sem tudom képzelni, hogy mennyire rossz lehet neki, hogy nem lát. Főleg most, hogy tetszik neki egy pasi, akit alig egy napja ismer, akivel kétszer találkozott, és akivel nem beszélt még öt percnél többet. Legalábbis gondolom, hogy tetszik, hiszen három éve nem beszélt még így senkiről sem, és nem láttam rajta ilyen izgatottságot. Hát, még ha meglátná, hogy milyen jó pasi. 

- Persze, mert az annyira egyszerű, ugye? 

- Basszus hugi, mi van veled? Tisztára megbolondultál ettől a sráctól, pedig azt sem tudod, hogy néz ki. 

- Azt mondtad, hogy helyes, de amúgy sem az számít, hiszen én úgysem látom. 

- Jó. De amúgy tényleg jól néz ki. Nem egy Adonisz, de tele van tetkóval, és tökre szexi tőle. Rosszfiú, tehát pont a te eseted.

- Olyan kedves velem, meg a hangja…mintha már ezer éve ismerném azt a hangot. Amúgy honnan tudod, hogy tele van tetkóval? – húzta össze a szemöldökét, és felém fordul. 

- Hááááát…Láttam már félmeztelenül. – viccelődtem vele. 

- Mi…mi van? – Angie akadozva kezdett beszélni, amitől még jobban bizonyosodott bennem, hogy odavan érte.

- Csak vicceltem. – nevettem el magam – Amúgy az egész világ tudja, hogy milyen tetkói vannak. Az internet tele van vele. 

- Az internet? – nézett felém zavartan – Mit keres ő a neten? 

- Te jó ég! – elkerekedett szemekkel néztem rá – Te nem tudod, hogy ki ő, ugye? 

1. fejezet: Egy angyal

Sziasztok! Na jó, meggyőztetek! :) Ma már hoztam is a következő részt, hiszen nagyon sokan kértétek! :) Nem ígérem, hogy mindig így lesz, de egy darabig talán. :)
Annyira örülök, hogy már a prológus így elnyerte a tetszéseteket! :) Remélem, hogy az első fejezet is legalább ennyire tetszeni fog. ;)

Harry Stlyes

Mikor csendbe lett, és felém kapta a fejét, akkor tértem magamhoz. 

- Szia. – bukott ki belőlem a szó – Ne hagyd abba! Nagyon jól nyomod. 

- Kösz. – mosolygott rám.

- Nem akartalak megzavarni, csak Holly-t keresem. Holly Becker-t. Azt mondták, hogy itt lesz egy csinos lánnyal. A csinos lány megvan, de Holly nincs. – elértem, amit akartam, elmosolyogta magát.

- Itt volt, de bevitték vizsgálatra. Szerintem lassan végezni fog, de nem hiszem, hogy kiengedik utána. Eléggé le van már gyengülve. – mondta szomorúan. 

- Sajnálom.

- Honnan ismered őt? 

- Az anyám által. Ő, és a szülei nagyon jóba vannak. 

- Értem. 

- Nagyon jól énekelsz, tudod? – próbáltam témát váltani, mert láttam, hogy nehezen beszél Holly-ról. 

- Csak Holly miatt csinálom. A kedvence ez a zenekar…One Direction, azt hiszem. Ismered őket? 

- Öhm…Igen. – néztem rá furcsán. Ez most komoly? Na jó, nem várom el, hogy rajongjon értem, de tényleg nem is vagyok neki ismerős? Elvégre minden újságban benne vagyok. 

- Megtanultam az összes dalukat, mert Holly imádja, ha énekelnek neki.

- Ez szép tőled. 

- Hát túlságosan is ráérek, szóval nem gond. Érte amúgy is megtennék bármit. – húzta szomorú mosolyra a száját. 

- Na, megyek, és megkeresem. – legszívesebben maradtam volna, de nem ehhez a lányhoz jöttem, hanem Holly-hoz – Remélem, még találkozunk…öhm…

- Angelina Graham. – nyújtotta felém a kezét – De szólíts csak Angie-nek. És biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. 

- Harry Styles. És remélem is. – megfogtam a kezét, ami puha, és törékeny volt. Kicsit meg is ijedtem, hogy összetöröm a csontjait, ezért gyorsan el is engedtem. – Szia.

- Szia. – köszönt még mindig mosolyogva. 

Elindultam vissza Niall-hez, aki talán még nem császkált el, mert ebben a hodályban meg sem találnám. Visszapillantottam a lányra, Angie-re. Reménykedtem benne, hogy utánam néz, de már a gitárral volt elfoglalva. 

- Na véééégre! – Niall ide-oda tipródott pontosan azon a helyen, ahol hagytam. Tudtam, és láttam is rajta, hogy kész kínszenvedés volt neki, hogy nem mozdulhatott el a helyéről. – Hol a kislány?

- Vizsgálaton. Gyere, megkeressük. – húztam magam után. 

- Hol voltál eddig? 

- Találkoztam egy angyallal. – nevettem rá. 

- Angyal? – nézett rám felhúzott szemöldökkel, miközben felmentünk a lépcsőn – Nem éppen ezt szoktad mondani a nőkre. 

- Fogd be! 

- De most komolyan, jó nő? 

- Csodaszép, és képzeld, nem ismert fel, pedig a mi dalunkat énekelte. 

- Mindenki nem rajonghat érted. Lehet, hogy ő is inkább engem bír. – nevetett büszkén. 

- Nem azt mondtam, hogy nem rajong értem, hanem azt, hogy nem ismert fel. Még azt is megkérdezte, hogy ismerem-e a 1D-t. 

- Csajból van, és a csajokat képtelenség megérteni. – rántotta meg a vállát. 

- Itt vagyunk. Ez a szobája. – mutattam a faajtóra, és bekopogtam. 

- Igen? – hallottam a vékony, és megtört hangot odabentről. 

- Szia, szépségem! – néztem be az ajtón, és megláttam a vékony, csont és bőr, szőke kislányt, aki holt sápadtan feküdt az ágyában, de mikor meglátott, egyből felragyogott az arca. Jártam már nála párszor, de még az elején, mikor idekerült. Azóta a szobája is teljesen megváltozott, olyan lett, mint egy kislány igazi hálószobája, meglátszik, hogy itt él egy ideje.

- Harry! – nézett rám csillogó szemekkel – Eljöttél? 

- Igeeen, sőt, hoztam neked egy meglepetést is. – mondtam, majd berántottam magam után Niall-t. 

- Szia, Holly! – köszönt a kislánynak, aki meglepettségében, és zavarában majdnem elsírta magát. Láttam, hogy Niall kényelmetlenül érzi magát, de nem Holly miatt, hanem a hely miatt, és azért, mert itt kell látnia a kislányt. Először nekem is rossz volt, de azóta megszoktam már, hiszen ha ez a törékeny, tízéves kislány ennyire erős, akkor egy húsz éves fiúnak is annak kell lennie.

- Szia. – szólalt meg végre a barátom is, amitől Holly szemei mellett, már a szája is tágra nyílt – Biztosan te vagy Holly, én Niall vagyok. – ment közelebb a kislányhoz, aki még mindig nem hitt a szemének. Megígértem neki, hogy egyszer majd elhozom hozzá Niall-t, de szerintem álmában sem képzelte, hogy tényleg megtörténik. 

- Szia. – szólalt meg végre, és lehajtott fejjel pillantott fel az előtte álló fiúra. 

- Tudod, nagyon sokat hallottam már rólad. Harry mondta, hogy nagyon szép lány vagy, de nem gondoltam, hogy majd egy igazi hercegnővel találkozok. 

- Köszönöm. – mondta elpirulva Holly – Tudod Niall, nagyon szeretem hallgatni a zenéteket, és te vagy a kedvencem…De persze mindenkit szeretek. – nézett rám, amire én csak mosolyra húztam a számat – Ha felnőhetnék, akkor nagyon szép lány lennék, és én lennék a feleséged. 

- Már alig várom. – mosolygott rá Niall, de persze tisztában volt vele, ahogy maga Holly is, hogy ő soha nem nőhet fel. 

- Uraim! – jött be egy ápolónő az ajtón – Holly-nak egy újabb vizsgálatra kell mennie. 

- Rendben, akkor mi nem is zavarunk. – csaptam össze a kezeimet.

- Neee! – Holly elkapta Niall kezét, és nem engedte el – Ígérd meg, hogy még eljössz hozzám.

- Holnap délelőtt nincsenek vizsgálatok, akkor lenne a legideálisabb a látogatás. – mondta kedvesen a nő. 

- Akkor holnap délelőtt találkozunk. – nézett rá a kislányra Niall, és lenyomott az arcára egy puszit, amitől pár árnyalattal élénkebb lett az arcbőre, és így legalább nem volt falfehér. 

Kiléptünk a folyosóra, ahol Niall arcáról egyből lefagyott a mosoly, majd leült az első székre, amit meglátott. 

- Miért hoztál ide? – nézett rám szomorú arccal.

- Tudom, hogy milyen érzés, de ettől legalább boldogabb. – tettem a kezemet a vállára. 

- Mennyi ideje van még? 

- Nem tudom. Nem hiszem, hogy sok. 

- Nem lehet rajta segíteni? Kifizetem.

- Áttétes tüdőrákja van. Gyógyíthatatlan. 

- Tíz éves, basszameg. Tíz! – ordította el magát. 

- Nyugodj meg, rendben? És egy kicsit halkabban, mert…

- Mi van? – nézett rám Niall zavartan, ugyanis nem fejeztem be a mondatomat. Hogy miért? Mert a folyosó végén közeledett az angyal, akivel nemrég találkoztam.

- Mindjárt jövök. Ne mozdulj! – barátom csak bólintott, szerintem nem volt nagy kedve most elmászkálni. Én megindultam a lány felé, aki vészesen közeledett a magassarkújában, és a sokkal szexibb ruhájában. Napszemüveg sem volt rajta, és totál más volt a szerelése is, de ezer közül is felismertem volna, már messziről is. 

- Szia, széplány. – álltam el az útját, mire ő kérdő tekintettel nézett rám.

- Parancsolsz? – nézett végig rajtam a csodálatos, mélybarna szemeivel. Végre láthattam őket. 

- Hol hagytad a gitárodat? 

- Összetévesztesz a… - kezdte, de közbevágtam, mert nem akartam, hogy lerázzon. 

- Figyelj! Mióta kint megláttalak, azóta csak rád gondolok. Olyan voltál, mint egy angyal. A hangod, a hajad, a ruhád, mondjuk, meg kell mondjam, ez a ruha sokkal dögösebb. Szóval…te és én…egy vacsora, vagy valami. 

- Nem tudom, hogy kinek képzeled te magad, Harry Styles, de nekem mennem kell. – vágott egy gúnyos mosolyt, majd faképnél hagyott. Szinte tátott szájjal bámultam utána, mikor Niall nevetve mellém lépett. 

- Éééééééés a mai nap győztese a nők terén…Niall Horan! – kiáltotta – Jól lerázott a te kis angyalod. 

- Mintha nem is az a lány lett volna, akivel az udvaron találkoztam. – néztem még mindig abba az irányba, amerre elment. 

- Gyere, menjünk haza, mielőtt még valaki kikosaraz. – a vállamnál fogva elkezdett tolni maga előtt.

Prológus

Sziasztok! Mint látjátok, az oldal ismét átalakult, méghozzá a legújabb sztorihoz. A címe Blind Love lett, majd rájöttök, hogy miért! ;) A prológust már ma meg is hoztam, remélem felkelti az érdeklődéseteket!

Már többször mondtam, hogy ez a történet különleges lesz. Hát most már elmondhatom, hogy azért, mert ez a történet több ember szemszögéből íródott, köztük Harry-éből is. Már a prológusban is az ő gondolataiba pillanthattok bele. Nem húzom az időt, olvassátok el, és véleményezzétek!

Annyit még hozzátennék, hogy nem naponta jönnek a részek, mert akkor túl gyorsan vége lenne. Talán két naponta! ;)

- Messze van ez a kórház? 

- Niall, ez nem kórház, hanem otthon. – javítottam ki szőke barátomat, miközben a kocsimban ültünk, és a szokásos zsúfolt kocsisorokra koncentráltam. 

- Minek is megyünk oda? – harapott bele a hamburgerébe, amit pár perce vett egy kisebb étteremben, és amiért kénytelen voltam megállni a forgalom kellős közepén. 

- Ez egy gyerekotthon. – tekertem meg a fejemet – Van ott egy kislány, aki gyógyíthatatlan beteg.

- Ó! – fejezte be a rágást – Hozzá megyünk? 

- Igen. Anyám egyik ismerősének a lánya, és nagyon szeret minket. Szerintem megtehetünk ennyit, nem? – néztem rá kérdőn, és láttam rajta, hogy elgondolkozott. 

- De. Persze. A többiek miért nem jöttek? 

- Az orvosai szerint nem lenne jó, ha mind az öten egyszerre támadnánk le, azt majd legközelebb.

- És miért pont engem hoztál?

- Mert te vagy a kedvence, nagyokos. – forgattam meg a szemeimet. Azt hittem, hogy én vagyok a szórakozott, de sokszor meg tud lepni Niall együgyűsége is. 

- Végre, valakinek én vagyok a kedvence. – húzta ki magát büszkén, amin csak nevetni tudtam – Most mi van? 

- Semmi, Nialler, semmi. – mosolyogtam tovább, és befordultam egy csendes kis utcába. Már a kanyar után látszódott a hatalmas épület – Az lesz az. – mutattam előre.

- Azta…mint valami kastély. – ámuldozott, mikor megálltunk a hatalmas, fehér, kovácsoltvas kapu előtt, és kiszálltunk a kocsiból. Beléptünk az udvarba, ahol a nap meleg sugarai alatt rengeteg gyerek játszott. Annyira boldognak tűntek, pedig mindegyik azért van itt, mert súlyos beteg. Megláttunk egy felénk sétáló, mosolygó ápolónőt.

- Jó napot! – köszöntünk neki, és kezet ráztunk.

- Segíthetek? – kérdezte tovább mosolyogva. 

- Igen. Holly Becker-t keressük. – bólintottam, és felvettem a napszemüvegemet, mert nem nagyon akartam, hogy felismerjenek. Annak a kislánynak nem hiányzik, hogy róla cikkezzenek holnap a lapok.

- Öhm…Lássuk csak. Holly-nak a hátsó udvarban kell lennie, arra. – mutatott az épület melletti kis kavicsos út irányába - Egy fiatal, barna hajú lánnyal lesz minden bizonnyal. 

- Remek! Köszönjük! – mondtam, majd miután elment, Niall felé fordultam – Te várj meg itt, oké? Legyél neki meglepetés. 

- Oké. 

- És ne kószálj el. – fordultam vissza, és rámutattam az ujjammal.

- Jól van, na! – mondta szinte sértődötten. 

Elindultam hát a kavicsos úton, a már említett hátsó udvar felé. Komolyan, ha nem tudnám, hogy mi ez a hely, egészen kellemes lenne. Hatalmas fák, zöld fű, mindenfelé virágok, padok, és azta…egy jó nő. A szemem megakadt az egyetlen emberen, akit a hátsó udvaron találtam. A barna hajú, vékony lány egy padon ült, gitárral a kezében, és énekelt.

Közelebb mentem hozzá, de nem vett észre. Akkor hallottam csak meg, hogy a mi egyik dalunkat énekli, mikor mellé léptem. Napszemüveg volt rajta, de így is láttam, hogy mennyire szép arca van. Mikor már majdnem közvetlen mellette álltam, hirtelen abbahagyta az éneklést, és akkor esett le, hogy teljesen elkápráztatott a hangja, és az egész lénye. A fehér ruhában úgy nézett ki, mintha most pottyant volna le az égből.