2014. január 13., hétfő

26. fejezet: Az ablakon át

Sziasztok! Igen, végre itt van az a fejezet, amit szerintem már mindenki várt! Semmi mást nem fűznék hozzá, mert talán túl sok mindent elárulnék. ;)
Véleményeket továbbra is szívesen fogadom! :)

Még csak negyed tíz volt, így nem nagyon tudtam aludni. Hallottam, hogy apám, és Dona még odakint mászkálnak, és volt egy olyan megérzésem is, hogy azon gondolkoznak, hogy mit keresek itthon ilyen korán. Pár perc sem telt el, mikor kopogást hallottam az ajtón. 
- Tessék!- kiáltottam. 
- Bejöhetek, édesem? – Dona lépett be az ajtón. 
- Gyere. – bólintottam.
- Nem volt jó a buli? 
- De…de remek volt. 
- Akkor miért vagy itthon ilyen korán? – ült le mellém az ágyra – Sírtál? – kérdezte, mikor ráemeltem a tekintetemet.
- Nem, csak… - kezdtem, de aztán megint égni kezdtek a szemeim. 
- Mi történt? 
- Beszéltem vele.
- Vele? Harry-vel? 
- Igen. 
- Megbántott? 
- Az lenne a jobbik eset. 
- Nem értelek. – nézett rám zavartan. Letöröltem a könnyeimet, és belekezdtem a történetbe.
- Rákérdeztem mindenre, amit anyám és apám beszélgetéséből kihallgattam. Igaz volt minden, érted? 
- De ez jó, nem? Hiszen akkor nem felejtett el. 
- Elrontottam mindent. De legfőképpen az anyám. 
- Miért?
- Azért, mert semmi köze nem volt ahhoz, ami történt kilenc éve. Nem ő küldte rám őket, és még csak nem is tudott róla. Az anyám meg eltiltotta tőlem, és ezért ez eddig ki sem derült. 
- Carrie! De hát ez nagyon jó. Miért vagy ezért összetörve? Ezzel megváltozott minden, nem? 
- Éppen ez az. Az egész eddigi életem egy kibaszott nagy hazugság volt. Minden, ami történt, és amit magammal tettem, az a semmiért volt. 
- Kicsim, ne így nézd! Örülj, hogy ez pont most derült ki. 
- Most?
- Most, mikor újra egymásra találtatok, és odavagytok egymásért. 
- Odavagyunk egymásért? – nevettem el magam – Miről beszélsz? 
- Erről. Ez a tiéd. – nyújtott felém egy ajándéktáskát, amiben egy kopott, régi csomagolású doboz volt. 
- Mi ez? 
- Nagy szerencséje volt, hogy nem apád nyitott ajtót, hanem én. Bátor gyerek, az biztos.
- Ki?
- Szerinted? – mosolygott rám – Azt mondta, te tudni fogod, hogy mi ez.
Dona felkelt mellőlem, és magamra hagyott a szobában. Én csak nézegettem régi, szakadt csomagolást, majd elkezdtem megbontani. Amint megláttam, hogy mit rejt a csomagolás, a szívem ki akart ugrani, kirázott a hideg, és akaratlanul is, de mosolyogni kezdtem. A dobozban egy bekeretezett kép volt, amin Harry és én voltunk tíz évesen. A kép az ő szülinapján készült, és ez volt a kedvenc képem rólunk.
A keretet talán ő maga készíthette, hiszen látszott, hogy nem profi munkája. Rózsaszín volt, és a kép feletti részére rá volt írva, hogy „Örök…”. Igen, ez az ő írása volt, ezer közül is felismerném, még ennyi idő után is. Lefeküdtem, és úgy néztem tovább a képet, majd eszembe jutott, hogy azt mondta, hogy még mindig megvan neki bontatlanul a kilenc évvel ezelőtti ajándék. Amit akkor akart odaadni. Nem hazudott, tényleg megvolt neki, méghozzá itt, Londonban, nem otthon Holmes Chapel-ben. Félredobtam az ajándéktáskát, amiből kiesett egy boríték, amit eddig észre sem vettem. Felbontottam, és olvasni kezdtem az ismerős, de azért már felnőttesebb kézírást: 

„Hidd el, hogy minél távolabb kerültünk, annál jobban hiányoztál, és annál kevésbé tudtam nem arra gondolni, hogy mi van veled. Mikor összefutottunk, vagyis te kifutottál a kocsim elé, tudtam, hogy látni akarlak még, és tettem is érte. Annyira ismerős volt a hangod, a járásod, minden mozdulatod, és az, ahogyan folyton beszólogattál, de biztos voltam benne, hogy nem ismerlek. Néha arra gondoltam, hogy te vagy az a lány, akit már kilenc éve nem láttam, de a kép miatt, amit az anyukád küldött, tudtam, hogy ez nem lehetséges. Mikor elmondtad, hogy Caroline a neved, tudtam, hogy ha nem is az én Carrie-m vagy, de ez akkor is egy jel. 
Hiányzol! Rettentően hiányzol, főleg most, hogy tudom, itt vagy a közelemben, de mégsem lehetek veled, mert te nem akarod. Megértelek, hogy nehéz neked, de hidd el, hogy nekem is az. Annyira sajnálom, hogy évekig azt hitted, hogy én olyat tennék veled, és hogy nem szeretlek. Mert rettentően szeretlek, mindennél jobban. Soha nem felejtettelek el, és nem is foglak. Bárhogy is döntesz, én itt leszek neked. A barátod, vagy bármi más, amit csak akarsz. Csak kérlek, ne lökj el többet magadtól.
Nem szoktam soha levelet írni, főleg nem szerelmes levelet, szóval remélem, hogy nem lett túl nyálas. Dalokat tudok írni, talán ezt sem szúrtam el annyira. Szívből jött. - Harry”

Te jó ég! Levelet írt nekem, méghozzá szerelmes levelet. Szeret? Harry Styles szeret engem? Az lehetetlen. Vagy mégsem, hiszen ő maga írta, a saját kezével. Te jó ég! Te jóóóóó ég! 
Kétségbeesve, de mégis jó érzéssel bámultam a plafont, csak arra lettem figyelmes, hogy a telefonom csörögni kezdett a táskámban. 
- Tessék? – szóltam bele szórakozottan, rá sem nézve a képernyőre.
- Hallom jobb kedved van. – búgott bele az ismerős, mély hang. 
- Szia. – ültem fel hirtelen.
- Szia. Megkaptad?
- Igen. 
- És gondolom már a kukában van, ugye? – a hangja kissé csalódott lett. 
- Nincs ott. 
- Tényleg? 
- Tényleg. – a beszélgetés kezdett egyre kínosabb lenni. 
- Mondd csak, felkapcsolnád a lámpát a szobádban? – a kérdése hirtelen jött. 
- Tessék? Miért? 
- Csak kapcsold fel, rendben? – mondta, és letette a telefont. Ennek elmentek otthonról? Miért akarja, hogy felkapcsoljam a villanyt? Amint feltettem magamban a kérdést, zörgést hallottam az ablak felől, majd valaki erősen verni kezdte azt.
- Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor kinyitottam az ablakot, és szemközt néztem Harry-vel. 
- Mondtam, hogy most még az ablakodon át is bemászok a szobádba, csak hogy beszélhessünk. – nyökögte, miközben átemelte a lábait az ablakon. 
- Ha nincs itt ez a fa, akkor hogy mászol fel? Különben is, elment az eszed? Le is eshettél volna.
- Aggódsz értem? – nézett rám nagy szemekkel – Ez már egy jó jel, és legalább biztos lehetek benne, hogy nem löksz vissza.
- Elment az eszed. – nevettem el magam, mire ő is mosolyra húzta a száját – Mi van?
- Nevetsz, és végre őszintén, mint régen. – a „régen” szótól egyből leolvadt a vigyor az arcomról. 
- Mit akarsz itt? 
- Válaszokat. 
- Mire? Már mindent tudsz, nem?
- Nem. Azt nem tudom, hogy te is úgy érzel-e irántam, mint én irántad. 
- Hogyan kellene éreznem?
- Szeretsz? 
- Nem vagy egy kicsit beképzelt? – húztam fel a szemöldökömet. 
- Az vagyok, de most nem arról van szó. 
- Akkor? 
- Látom, hogy érdekellek, és hogy szereted, ha a közeledben vagyok. 
- Mi ütött beléd, Styles? – nem akartam hallani a fülemnek – Te ittál?
- Nem ittam. 
- Akkor csak alapból vagy ilyen seggfej? Hol a fiú, aki azt a levelet írta? – mutattam idegesen az ágyra, ahol a papír hevert.
- Az a fiú nem tudja, hogy hogyan viselkedjen veled, és hogy hogyan álljon ehhez az egészhez. – ült le az ágyam szélére, és a tenyerébe temette az arcát. 
- Ezt hogy érted? – ültem le mellé. 
- Ideges vagyok, és azért vagyok seggfej. – nézett rám bocsánatkérő szemekkel. 
- Miért vagy ideges? 
- Mert szerelmeslevelet írtam egy lánynak, aki régen a legjobb barátom volt, és most nem tudom, hogy mit szól hozzá. Lehet, hogy csak barátságot akar megint, de lehet, hogy még azt sem.
- Szereted ezt a lányt? – lehet, hogy nevetségesnek hallatszott ez a beszélgetés, de egyszerűbb volt magamról egyes szám harmadik személyben beszélni, és úgy vettem észre, hogy neki is.
- Amióta csak ismerem, szerettem, de aztán nem láttam évekig. Mikor újra találkoztunk, azt sem tudtam, hogy ki ő, de egyből megtetszett, aztán mikor megtudtam, hogy ő volt a legjobb barátom, rájöttem, hogy nem tudok nélküle élni, és hogy szeretem. De most már szerelemből szeretem. Csak rajta múlik, hogy a képkereten hogyan folytatódik a felirat. Örök barátok, vagy örök szerelem. Bárcsak tudnám, hogy ő mit gondol. 
- Azt, hogy ha az apja megtudja ezt, akkor kicsinálja a lányt is, meg a fiút is. – mosolyogtam rá. 
- Mit? – kapta fel a fejét, és rám nézett. 
- Ezt! – mondtam, és szinte rávetettem magam, amitől elterült az ágyon. Meglepődött, de szinte egy pillanat alatt, mosolyogva viszonozta a csókomat.
Vad volt, és heves, de ugyan akkor gyengéd is. Teljes szívemből, és lelkemből élveztem a csókját, most már semmi undor nem volt bennem iránta, mint az elsőnél. Azt akartam, hogy csókoljon, és hogy soha ne érjen véget.

10 megjegyzés:

  1. OMG *.* nagyon jó lett!!! Csak így tovább!!! ;)

    VálaszTörlés
  2. Ááááá! Végre! Annyira boldog vagyok! xDDD Olyan rég vártam erre a pillanatra.
    Nagyon jó volt! Ááááá! Mág mindig alig tudom elhinni, hogy megtörtént. xDDD
    Nagyon várom már a folytatást. Hozd minél hamarabb! xxx

    VálaszTörlés
  3. Szia :)
    Ez nagyon aranyos rész volt és bőgtem a levélen. Nagyon szépen megírtad. :P
    Várom a kövit. :D
    puszi♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. tényleg sírtál? :O :) amúgy köszönöm :)

      Törlés
  4. Szia! :)
    Először is szeretnék bocsánatok kérni amiért nem komizok rendszeresen, de telefonról olvasom a blogod, és sajnos ott nem tudok írni, gépről pedig sosincs eszemben. De ehhez a részhez nem tudtam megállni, hogy ne írjak. Eszméletlenül fantasztikusan csodálatos lett!! :DD Imádtam, annyira jó az egész történet, a másik blogod is imádtam, de ez még azt is felül múlja.:)) Remélem még nagyon sokáig olvashatom Harry és Carrie történetét.:D Ja és azt is köszönöm, hogy tényleg mindennap teszel fel friss részt, komolyan minden nap ha hazaérek suliból az az első gondolatom, hogy felnézek ide, és elolvasom az új részt! :) Nagyon szeretem.^.^ Kíváncsian várom a kövit.:)
    Ui: Hány rész van még hátra ebből a történetből? Remélem minél több! :)
    Puszi, Dzseni<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szia. semmi gond ;)
      összesen 32 rész van + prológus, tehát ha minden jól megy, jövő hétfőn vége lesz. :)
      de a következő történet már meg van írva. ;) és nekem az a kedvencem, mert valamiért különleges lesz, más, mint az eddigiek :)

      Törlés
  5. Szia!Én most kezdtem el azt a blogot olvasni...ez a történet egyszerűen fantasztikus!Nagyon tehetséges vagy!!!Imádom!!!!!!!Várom a kövit!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm szépen :) örülök, hogy itt vagy ;)

      Törlés