2013. november 1., péntek

11. fejezet: A finálé a tét

Sziasztok! Tudom, hogy holnapra ígértem az új részt, de mivel ma ünnep van (mondjuk nem szeretem ezt a szót használni erre a napra), úgy gondoltam, hogy megleplek titeket egy résszel. Sőt, holnap is hozok egyet.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a rész is, és jól esne még pár követő is.
Annak a két embernek pedig, akik eddig követnek, és minden nap írnak, nagyon szépen köszönöm. Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyire örülök neki.
Jó olvasást! Kommentelésre, és pipálásra fel! ;)

Minden versenyző a színpadon állt, a műsorvezetők valamit a mai adás tétjéről beszéltek, de én semmit nem fogtam fel belőle. A fejemben valami más kavargott, valami teljesen más, de pontosan magam sem tudtam, hogy mi. A másik három versenyző, azaz a két lány, és az egy fiú jobb oldalán álltunk, Simon társaságában. Erősen karolt át minket hátulról, és néha egy-egy bíztató szót, érintést, és pillantást küldött felénk. Ideges voltam, a tenyerem izzadt, pedig még messze vagyunk az est végétől. Addig még elő kell adnunk két számot is, két, számomra irtó nehéz dalt. Zavartam pislogtam, nem akartam a kamerákba nézni, mert nem tudtam vidám arcot vágni. Inkább pásztázni kezdtem a nézőteret, ismerősöket kerestem, de nem találtam. Anyuék, és a húgaim most nem tudtak eljönni, de talán jobb is volt ez így. Még jobban izgultam volna, ha ők is itt vannak. Hirtelen egy ismerős szempár nézett velem szembe, akiről egész eddig el is feledkeztem. Amint összenéztem vele, akaratlanul is, egyből mosolyra húzódott a szám, amit ő is viszonzott. A szívem hevesen vert, mert valamiért úgy éreztem, hogy Harry azért maradt itt, hogy támogasson. Valakivel beszélgetni kezdett, és ekkor láttam meg, hogy Louis, és Niall is ott ülnek mellette. Mikor ránéztem, Louis integetni kezdett, és olyan édesen mosolygott hozzá, mint még soha. Mi a franc van velem? A mellkasom ki akart szakadni, és a szemeim pedig ide-oda ingáztak a két fiú között.
- Az első fellépőnk az egyetlen csapat, a csodaszép Olivia, Tracy és Victoria, vagyis a Dream Team. – a műsorvezető hangja szakított ki a gondolataimból – Nézzük meg, hogy hogyan készültek a lányok erre a sorsdöntő hétre. 
Elkezdték lejátszani a már összevágott kisfilmet. Vic és Tracy beszéltek a Gotta Be You-ról, majd természetesen szóba jött a Harry-vel való kapcsolatom is. Sőt, inkább csak arról volt szó. Mutattak pár bevágást rólunk, amiket akkor vehettek fel, mikor a nappaliban, kettesben beszélgettünk, és nevetgéltünk, meg volt pár kép arról is, mikor a főpróbán voltunk. Nem hiszem el, hogy ez a kisfilm fő témája. Hihetetlen, de mégsem foglalkoztam vele nagyon, hiszen nem akartam ezen idegeskedni. Igazából nem is zavart annyira a dolog, mint az elején, inkább valahol mélyen még jól is esett, hogy összehoztak Harry-vel. Oké, miket gondolok??? 
Vége lett a kisfilmnek, és csak arra lettem figyelmes, hogy a közönség tapsol, majd bemondják a nevünket. Elkezdődött a zene, egyből magamhoz tértem, mikor Vic énekelni kezdett, már teljes valómban a színpadra koncentráltam. Aztán jöttem én:
- Can we fall, one more time?
Stop the tape and rewind
Oh and if you walk away I know I'll fade
'Cause there is nobody else
It's gotta be you… - a testemen futkozott a hideg, libabőröztem. Sikerült úgy énekelnem, ahogy még soha. Életemben nem énekeltem ki ilyen magas hangokat. A közönség őrjöngött, de ami még nagyobb erőt adott, az Harry arca volt, ugyanis végig őt néztem. Láttam rajta az örömöt, a tiszta boldogságot, és talán azt is, hogy büszke rám. 
Eszméletlen jó volt a színpadon állni, talán soha nem éreztem még ilyet az elmúlt hónapok alatt. 
A közönség állva tapsolt, sőt még Simon is felkelt, és büszkeséggel töltött arccal mutatott felénk, miközben hevesen tapsolt. Tudtam, hogy sikerült. 
- Lányok, csodálatosak voltatok. – lépett mellénk a műsorvezető, majd meghallgattuk a mentorok véleményét, akiknek egyöntetűen nagyon tetszett az előadásunk.
- Olivia, talán soha nem énekeltél még ilyen csodásan. Minek, vagy kinek köszönhető ez? – fordult újra hozzánk, vagyis inkább csak hozzám a műsorvezető.
- Köszönjük! – feleltem, a közönség pedig még mindig tapsolt – Remek tanárom volt a héten, és sokat köszönhetek neki. Nem is képzeli, hogy mennyire hálás vagyok neki. – közben Harry-t figyeltem, ő pedig úgy nézett rám, mint még soha. 
- Harry-ről van szó, ha jól sejtem?
- Igen, róla. – bólintottam nevetve, és ekkor a kamera már a fiúkat mutatta, akik kedvesen köszöntek, és integettek bele. 
- Mondd csak, elmondanád, hogy mi van köztetek? Igazak a hírek? 
- Mint azt már többször is elmondtam, Harry csodás ember, akivel nagyon jó barátok lettünk.
- Hát köszönjük lányok, várjuk a következő számotokat is. 
Lementünk a színpadról, és az öltöző felé vettük az irányt. Amint beléptünk az ajtón, egyből letámadtak minket a stylistok, sminkesek és fodrászok. Vic haján nem alakítottak sokat, csak mindkét oldalról hátra tűztek egy-egy tincset, egy sárga, hosszú ujjú felsőt, fekete-fehér csíkos, magas derekú rövidnadrágot, fehér térdzoknit, és egy csillogó magassarkút adtak rá. Tracy haját egy nagy kontyba fogva, a feje tetejére rakták. Ruhaként pedig egy fekete, áttetsző ujjatlan, elől gombos felsőt kapott, egy sötétkék cicanadrággal, és egy fekete, bőr magassarkúval. Az én hajamba raktak még egy pár hullámot, azon kívül más különösebbet nem csináltak velem. Egy bőr, miniszoknyába, és egy egyszerű, fehér ujjatlanba bújtam. Ez egy pink blézerrel lett kiegészítve, cipőnek pedig egy fűzős, bőr, magassarkút adtak rám. 
Kaptunk egy kis púdert az arcunkra, hogy ne csillogjunk a reflektorfényben, aztán indulhattunk is vissza a színpadra. Az idő úgy rohant a backstagebe, mint még soha. 
Alig pár perccel később a műsorvezető felkonferált minket, és azonnal felszólalt a zenei alap, ugyanis most kisfilmet nem játszottak le, így szerencsére semmi sem terelte el a figyelmemet. 
Berobbantunk a színpadra, és neki kezdtünk Kelly Clarkson számának, a Stronger-nek. Esküszöm, hogy még ez sem ment soha ilyen jól, ismét sikerültek a magas hangok, és a hajlításokból még olyanokat is raktam bele, amiket nem is gyakoroltunk. A szám végén a közönség megint tombolt, és percekig tapsoltak állva. Ilyenkor imádtam a legjobban a színpadon állni. Mikor éreztem az emberek, a közönség, a rajongók szeretetét. A mentorok megint elégedettek voltak velünk, és a legfelemelőbb érzés az volt, hogy az este folyamán már kétszer is láttam Simon arcán a büszkeséget. A műsorvezető engem most békén hagyott a kérdéseivel, de azért tett egy-két megjegyzést, valami olyasmit, hogy jót tett nekem ez a hét, meg hasonlót. 
Hátramentünk a backstagebe, csatlakoztunk a többi versenyzőhöz, és együtt néztük egy nagy kivetítőn a műsor hátralévő részét. Rettentően izgultam, de a szemeimmel mégis az ajtót pásztáztam. Hogy ne tűnjön fel senkinek, felkeltem a helyemről egy flakonos vízért, majd visszafele menet leültem az ajtóval szemközti fotelba. Szerencsére az ajtó nyitva volt, így jól láttam a folyosón szaladgáló embereket. Nem tudom, hogy kit vártam, de a szemem jóval kevesebbet volt a tévén, mint máshol.  
Egy óra múlva ismét előjött a rettegés, mikor a színpadon álltunk. Féltem, izgultam, a hasam fel-le ugrált, és bukfencezett. Megint itt állunk, megint a végére hagytak minket. Itt állunk, és talán mi kaptuk a legkevesebb szavazatot. Pedig soha nem voltunk még ilyen jók, mint ma. 
- És, aki tovább jutott a jövő heti fináléba, a nem más, miiiiiiiiiiint… - harsogott a hang.
Talán miattam van? Lehet, hogy Harry miatt? Mert azt hiszik a directioner-ek, hogy elvettem tőlük? Nem! Az nem lehet. Nem eshetünk ki miattam, hiszen most tényleg mindent megtettem a csapatért. 
- … a lányok, akik ma kétszer is taroltak, vagyis a Dream Team.
Őrjöngés, és sikogatás töltötte be a stadiont. Simon szorosan ölelt magához minket, miközben örömünkben sírtunk, és ordítottunk egyszerre. Hosszú percekig fogadtuk a többi továbbjutó, a kiesett, és a mentorok gratulációját is. A tömegben megláttam Harry-t, aki felénk közeledett. Kiszállva a lányok öleléséből, a tömegen keresztülrontva a nyakába ugrottam. 
- Tudtam, hogy sikerül. – suttogta a hajamba, és szorosan ölelt magához. Nem érdekeltek a kíváncsi tekintetek, sem a kamerák, azok már lehet, hogy nem is forogtak. Csukott szemmel öleltem magamhoz, és szippantottam be a parfümjét, mikor valaki megszólalt mögöttem, és szinte szétszakította az ölelésünket. 
- Gratulálok! – ölelt magához Louis mosolyogva, és szinte felkapott, és megpörgetett a levegőben. 
- Köszi. – feleltem neki, mikor elengedett. Azt hiszem, hogy nem öleltem vissza, hiszen annyira meglepett. 
- Holnap este nyolckor ott vagyok érted. – jelentette ki.
- Hol vagy ott? – Harry kérdőn, és zavartan mosolyogva nézett egyszer rá, majd rám. 
- Randink lesz. – felelte Louis. 
- Nem randi. – löktem meg játékosan a mellkasánál fogva – Fogadtunk, hogy ha bekerülünk a fináléba, akkor elmegyek vele vacsorázni. Csak egy vacsora, semmi több. – fordultam Harry felé, és őrült módon magyarázkodtam, magam sem tudom, hogy miért. 
- Aha. – bólintott, és rám mosolygott, de valahogy nem az az igazi Harry Styles-féle mosoly volt, amit már annyira megszoktam, és ami mindig elkápráztatott.
- Akkor jó lesz a nyolc? – kérdezte Louis, nem törődve semmivel. 
- Holnapra halasztottuk a mai próbát, nem? – nézett rá Harry. 
- Ne már! Tesó! – kérlelte Louis – Halasszuk el megint, vagy majd előbb kezdünk. Ezt a mait miattad halasztottuk, mert annyira itt akartál lenni. – Harry rám pillantott, majd mikor kérdőn mosolyogva néztem rá, zavartan elkapta a fejét. 
- Nem csak rajtam múlik. – felelte komoran – A többieket is kérdezd meg. 
- Tuti, hogy benne lesznek. – mondta Louis, és egy pillanat alatt el is tűnt, hogy megkeresse Niall-t.
- Szóval randi, mi? – lehajtotta a fejét, úgy nézett rám, hogy éppen hogy csak lásson. 
- Nem az. – mosolyogtam rá. 
- Hát persze. De ezt Louis nem így fogja fel. 
- Ugyan már, Harry. Barátok vagyunk, és ez csak baráti vacsora lesz. Hozzáteszem, bármelyik barátommal elmennék egy ilyenre, ha meghívott volna. – néztem rá, és próbáltam arra célozni, hogy róla beszélek, hogy arra célzok, hogy vele szívesebben vacsoráznék. 
- Most mennem kell. 
- Tessék? Ne már. – kaptam észbe.
- Jó szórakozást holnapra. – mondta, majd felém hajolt, de aztán meggondolta magát.
- Mi van? – kérdőn néztem rá. 
- Csak puszit akartam adni, de Louis hátha féltékeny lenne. – a hangjában gúnyt éreztem, de próbált lazának, és viccesnek tűnni. 
- Gyere ide, idióta! – magamhoz rántottam, és ugyan olyan erősen öleltem át, mint pár perccel ezelőtt. Elhajoltunk egymástól, de még mindig eléggé közel voltunk, ő még mindig a derekamat fogta. Néztünk egymás szemébe, majd pillanatok alatt, szinte egyszerre tértünk magunkhoz, és szétugrottunk.
- Szia. – köszönt, és el is tűnt a tömegben. 
- Szia. – szóltam, de biztos voltam benne, hogy már nem hallotta. Néztem utána, vagyis abba az irányba, ahol eltűnt az emberek között. Mi a franc volt ez?

2 megjegyzés:

  1. Imádtam. Bár ezen nem lepődök meg. Hihetetlenül jól írsz. Várom a következőt!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. de édes vagy <3 :) holnap délelőtt jön a következő ;)

      Törlés