21. fejezet: Kis dolgok

Sziasztok! :) Elég csalódott vagyok, ugyanis még mindig csak hatan iratkoztatok fel. Na mindegy! Nem kenődök el...legalábbis még.

Meghoztam a mai részt, remélem, hogy tetszik A következő rész elég durva lesz, de még nem tudom, hogy szombaton, vagy vasárnap lesz-e rész. Majd kiderül abból, hogy mennyi piát, kommentet, és feliratkozót kapok.

Na nem húzom tovább! Itt az új rész.

A hét további napjai úgy teltek, akárcsak az elmúlt hónapokban, vagyis énekórákkal, ruhapróbákkal, és kisfilm forgatással. Kivéve talán azt a tényt, hogy majdnem minden este kaptam egy telefonhívást Louis-tól, és minden reggel egy-egy ajándékot a legnagyobb rajongómtól. Küldött rózsát, édességet, sőt a mai nap folyamán egy amolyan szerelmeslevél is érkezett. 

„Sokszor csak messziről figyellek, mert igazán magam sem tudom, hogy mi történt velem. Aztán van, hogy elmondanám, de nem lehet, félek attól, hogyan folytatódna az életem.”

- Nahát! Ez nagyon édes! – olvasta a lapot Tracy, mikor délelőtt a nappaliban ültünk, és vártuk Simon-t, hogy vigyen a főpróbára. 

- Szerintem inkább ijesztő. – mondtam neki ellent – Messziről figyel. Lehet, hogy valami perverz állat. Jobb lesz, ha többet nem fogadom el ezeket az ajándékokat. Ki tudja, hogy mi lesz a következőben.

- Olivia! Ez csak egy rajongó. Hagyd már! – intett le Vic, aki közben egy újságot olvasgatott – Jut eszembe! Hol van anyukád?

- Elment egyet a lányokkal sétálni, mert már nem lehetett bírni Bella-val. Nem is tudom, hogy hogyan fogja holnap kibírni az egész adást. 

- Remélem, az én szüleim is ideérnek holnapra. – mondta Tracy szomorúan. A szülei még egy adásra sem tudtak eljönni, hogy élőben megnézhessenek minket, sajnos elég szegényes körülmények között élnek. Tracy ezért is szeretett volna jelentkezni a műsorba.

- Biztosan itt lesznek! – nyugtattam meg. Szerencsére pont ekkor érkezett meg Simon. Így Tracy gondolatai egyből elterelődtek.

Az út a stúdióba nagyon csendes volt. Érezni lehetett a feszültséget a kocsiban, Simon is csak egy-két szót szólt hozzánk. Mikor odaértünk, csak ledobtuk magunkat a nézőtérre, ugyanis Simon szerint várnunk kell még egy keveset, hogy sorra kerüljünk a színpadon. 

- Remek! Nincs bennem így is elég feszültség, most meg még itt várhatunk. – morgott Vic az orra alatt.

- Nem mindegy, hogy otthon, vagy itt ülsz? – szóltam rá, de nem néztem felé, nem akartam, hogy veszekedéssé fajuljon a dolog. 

- Sziasztok! – hallottuk meg magunk mögött ötször kimondva ezt a szót. 

- Hali! Sziasztok! – köszöntünk vissza.

- Hát ti? – kérdezte Vic, mikor meglátta az öt srácot.

- Fellépünk, tudjátok! – felelt a kérdésre a szőkeség, Niall. 

- Jaaaa! Tényleg! 

- Próbálni jöttünk, de már fél órája babrálnak valamit a hangszereléssel. – mesélt Liam. 

- Na ne már! Akkor én megyek, és keresek valami kaját! – pattant fel Vic, hozzá pedig csatlakozott a mindig éhes Niall is. A fiúk is leültek közénk, Louis rögtön elfoglalta Vic felszabadult helyét mellettem. 

- Izgulsz már? – kérdezte kedvesen.

- Nem is kicsit. – válaszoltam neki idegesen, miközben a szememmel akaratlanul is Harry-t kerestem. Éppen Liam-el, és Zayn-el folytatott eszmecserét, Tracy pedig pár székkel odébb ült, hogy telefonálni tudjon, gondolom a szüleinek.

- Nem is találkoztunk a buli óta, és még nem is tudtam bocsánatot kérni személyesen. 

- Louis! Mondtam már, hogy nincs semmi baj. – nyugtattam meg, és a kezemet a térdére tettem amitől elmosolyodott, és még jobban csillogni kezdtek azok a csodaszép, kék szemei. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mit is csinálok, és gyorsan visszahúztam a kezemet. Basszus, hiszen nekem nem tetszik Louis. Nekem nem tetszhet! 

- Akkor ha lesz rám majd valamikor egy kis időd a verseny után, jó lenne megismételni a múltkori vacsit. 

- Öhm…Háááát…Erre térjünk vissza később. 

- Hát jó. – emelte fel a kezeit, mintha feladta volna a győzködést.

- Kimegyek a mosdóba. – pattantam fel hirtelen. Egyáltalán nem kellett vécére mennem, csupán nem akartam, hogy tovább folytatódjon ez az egész beszélgetés. Bementem hát az öltözőbe, amit az elmúlt hónapokban mi használtunk. Felkapcsoltam a villanyt, és elterültem a kanapén.

- Én is ugyan itt feküdtem pár éve, ilyenkor. – szólalt meg egy hang az ajtóból.

- Te jó ég! Megijesztettél. – fénysebességgel ültem fel – Hogy érted, hogy itt?

- Nem pont itt, hanem a mi öltözőnkben. Mármint ami a miénk volt. – fejével balra intett, így gondoltam, hogy valamerre arra lehetett az ő öltözőjük annak idején – Emlékszem, hogy a finálé előtti főpróbán ugyan így feküdtem, mint te, és gondolkoztam. 

- Min? – bukott ki belőlem a kérdés, aztán rájöttem, hogy ez megint nem rám tartozik. Az arcom tükrözhette a gondolataimat, ugyanis mosolyogva ült le mellém.

- Azon, hogy mi lesz a verseny után? Te már gondolkoztál rajta?

- Nem nagyon. Nem igazán jutott ez eszembe. – ismertem el – Pedig most, hogy így mondod, ideje lenne, hiszen holnap vége. Vége lesz mindenek. – a fejemet felemelve elkezdtem pásztázni az öltözőt, a folyosót, ahová az ajtó nyílt, és eszembe jutott a rengeteg szép emlék.

- Még csak most fog kezdődni.

- De mi lesz, ha nem nyerünk? – néztem rá aggódva.

- Miért? Mi nyertünk? – nézett rám a szokásos, széles mosolyával, amitől nekem is mosolyognom kellett. Hogyan tud mindig jobb kedvre deríteni?

- Apa? – szólaltam meg meglepetten, hiszen az ajtóban megjelent az édesapám – Hogy kerülsz ide? Azt hittem, hogy csak holnap jössz. – szorosan magamhoz szorítottam a mackós testét.

- Szerencsére előbb el tudtam szabadulni, hogy láthassam a kislányomat. Anyádat hívtam, és mondta, hogy itt vagytok.

- Annyira örülök neked. Olyan jó, hogy itt vagy.

- Öhm… Ki a barátod? – kérdezte, mikor észrevette, hogy nem vagyunk egyedül. 

- Harry Styles! – pattant fel a kanapén üldögélő fiú – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Wilson. 

- Szia! – apa összehúzott szemmel méregette Harry-t, ami már nekem is kezdett ciki lenni. 

- Akkor én nem is zavarok. Talán lassan már kezdhetünk. Viszlát! – mondta a fiú, és el is hagyta a szobát. 

- Ki volt ez? – jött egyből a kérdés. 

- Apaaaa! Csak egy barát. 

- És ez melyik a kettő közül?

- Először is, ő. Másodszor meg, mi van? 

- Hát abból az együttesből van, akiért úgy rajong a húgod, nem? Az újságok meg arról cikkeztek egész héten, hogy melyikkel vagy együtt.

- Apa! Tudod, hogy milyenek a paparazzik. Nem kell ám mindent elhinni nekik. 

- Jól van! Csak nem szeretem, ha sztárocskák legyeskednek a kislányom körül. – mondta kissé megnyugodva.

- Harry, és Louis csak a barátaim. Nem kell nekem pasi, most a karrier mindennél fontosabb. 

- Helyes! – bólintott megkönnyebbültem a nagy mackó velem szemben – Most viszont megyek.

- Nem nézel meg minket?

- Majd holnap. – kacsintotta rám – Nem akarom előbb látni, mint az anyád. 

- Oké. Akkor otthon találkozunk. – öleltem meg ismét, majd magamra hagyott. Pár perc múlva visszamentem a nézőtérre, ahol már csak Vic, és Tracy ült, a One Direction pedig már a színpadon állt. Pont akkor kezdték el énekelni a Story of my Life című dalukat, mikor leültem a barátnőim mellé.

- Hol voltál? – kérdezte Tracy. 

- Apu itt volt. Vele voltam, de már hazament a házba. Majd otthon találkozunk vele.

- Komolyan? De jó! – lelkendezett Vic. 

- Azt hittük, hogy Harry-vel vagy. – szólalt meg Tracy – Amikor leléptél, egyből utánad ment. Kicsit se volt feltűnő. – mosolygott gonoszan. 

- Ja. Dumáltunk egy kicsit, de aztán jött apu.

- Hmmmm… - hümmögött mosolyogva Vic, de inkább nem törődtem vele, hanem a fiúkat kezdtem el figyelni. Éppen végeztek a dallal, aztán egy másikhoz kezdték el berendezni a színpadot. Öt széket helyeztek el odafent, amire a fiúk ültek. A dal, amit most kezdtek játszani, a Little Things volt. Igaz, hogy nem a legújabb számok közül van, de mégis ez az egyik leghíresebb daluk. Hihetetlenek voltak, hogy mennyire bele tudták élni magukat. Nem csoda, hogy minden lány odavan értük, és elhiszik, hogy nekik énekelnek. A refrén után következett Louis része, aminél direkt nem néztem felé. Aztán jött Harry. Muszáj volt ránéznem. Nem akartam, de valami belül, húzott. Mikor ránéztem, észrevettem, hogy engem figyel. Olyan volt, mintha hozzám beszélt volna.

…I’m in love with you, 

And all these little things…

Aztán jött Niall része, de én még most sem vettem le a szememet róla, ahogy ő se rólam. Csak arra lettem figyelmes, hogy elhallgat a zene, és Vic megszólal mellettem:

- Ezt szerintem még Louis is észrevette. Ha nem, akkor pedig valami baj van a látásával. 

- Mi? – elfordítottam a fejemet a színpadról, és zavartan néztem rá.

- Basszus. Szinte szerelmet vallott neked ezzel a számmal. – mutatott a színpad felé. 

- Ki? Mi vaaaan?

- Szerinted nem vettük észre, hogy szinte nem is pislogtatok, csak végig egymást bámultátok a dal alatt? – csatlakozott a beszélgetéshez Tracy is. 

- Én…én nem is. – védekeztem, de láttam, hogy hiába is próbálkozok. 

- Na menjünk. Mi jövünk végre! – fejezte be ezzel a beszélgetést Vic, és elindult a színpad felé, mi pedig követtük.