2013. november 20., szerda

25. fejezet: Rossz ember csókja

Sziasztok! Nagyon köszönöm a kommenteket, és a pipákat, illetve örömmel látom, hogy már nyolcan is feliratkoztatok. Rettentően örülök neki. :)
Na, de akkor térjünk rá a mai részre. Lehet, hogy páran utálni fogtok a vége miatt, de én megmondtam nektek, hogy izgalmak jönnek. Most jönnek majd azok a részek, amiket imádtam írni, és rendesen izgultam közben. Remélem, hogy ti is így lesztek, mikor olvassátok! Jó szórakozást! Várom a véleményeket!

Lassan kezdenünk kellett, ezért gyorsan felöltöztettek minket. A saját ruhám tetszett a legjobban. Egy hosszú, bőrnadrágot kaptam, és hozzá egy fekete ujjatlant, aminek az elején egy nagy tigrisfej volt. Nagyon illet a Roar című számhoz. Mind a hármunkon volt valami sárga, és fekete. Vic egy sárga, rövid ujjú, galléros pólót, és egy kantáros, fekete, rövid bőrnadrágok viselt, míg Tracy egy sárga ujjatlant, és egy fekete szoknyát. A cipőnk egy-egy fekete, sportos, magas szárú félcipő volt, de Vic kapott egy fekete, térdig érő zoknit is. Nagyon tetszettünk magunknak. 
- Nagyon csinosak vagytok! – szólalt meg Simon, mikor fél órával a kezdés előtt bejött hozzánk. Becsukta az ajtót, és leült az egyik székre. – Kérhetek tőletek pár percet?
- Persze. – bólintottunk, majd leültünk vele szembe a kanapéra.
- Nem tudom, hogy ti, vagy én izgulok jobban. – mosolyodott el zavartan – Szeretném, ha tudnátok, hogy bármi is lesz, nem kell elkeseredni. Ti már így is nyertetek, de azt hiszem, hogy én nyertem a legtöbbet azzal, hogy megismertelek titeket, és büszke vagyok arra, hogy segíthettem nektek eddig eljutni. Tudnotok kell, hogy rám ezek után is mindig számíthattok. Szeretnék melletek maradni, és támogatni titeket, bármi legyen az este vége. Persze, csak ha ti is szeretnétek.
- Szerintem inkább fejezzük ezt be, mert mindjárt jöhetnek vissza a sminkesek. – szólaltam meg nevetve, de alig bírtam visszatartani a sírást. Mind a négyen elnevettük magunkat, és megöleltük Simon-t.
- Készen álltok? – nézett ránk, mire mi magabiztosan bólintottunk – Akkor hajrá!
Elindultunk a színpad felé, ahol a sminkesek, és a fodrászok még végeztek rajtunk egy-két simítást, majd lassan felhangzott a műsor főcímdala is, és pár perccel később már a színpadon álltunk. 
- Köszöntöm a kedves nézőinket ezen a jeles estén. Ma este kiderül, hogy ki lesz az év hangja, kiderül, hogy ki nyeri meg a X Factort. – hangzott a műsorvezető hangja – Egész héten lehetett szavazni a három versenyben lévőre, ezért nézzük is meg a jelenlegi állást. 
A nagy kivetítőkön megjelent egy grafikon, természetesen arcok nélkül. Mikor megláttam a százalékokat, csak még jobban elkapott a remegés. Az első, és a második helyen álló versenyzők szinte ugyan annyi szavazatot kaptak, az egyik 40%-on, a másik pedig 39%-on állt, míg a harmadik eléggé lemaradt a maga 21%-ával. 
- Szavazzanak a kedvencükre, és segítsenek nekik teljesíteni az álmaikat. – harsogott a stadion – Kezdjünk is neki! Simon, a te csapatod kezd!
- Igen! – mosolyodott el a mentorunk – Jöjjenek azok a lányok, akik minden héten megrengetik az országot, és lassan az egész világot is. Jöjjön az én három, csodás álom lányom, a Dream Team!
Simon szavai után lejátszották a kisfilmünket, ami olyan volt, mintha nem is lett volna semmi. Pillanatok alatt a színpadon találtam magam. Próbáltam arra gondolni, amit apa mondott, hogy gondoljak arra, hogy otthon éneklünk a szobámba, mint régen, de ez mégsem ment. Viszont bejött az a dolog, ami múlt héten is. Harry-re gondoltam, hogy csak ő, és én vagyunk a közös próbánkon. Bevállt, kijött az összes hang, kijött az összes lépés, és fantasztikusak voltunk. A zsűri meg volt velünk elégedve, és szerintük meglátszik, hogy mennyit fejlődtünk az eleje óta, ugyanis százszor jobb volt, mint mikor először adtuk elő. 
Leszaladtunk a színpadról, ujjongtunk, sikogattunk. Nem kellett még átöltöznünk, ugyanis a másik két versenyző után ki is fogják hirdetni azt, hogy ki az a kettő, aki tovább énekelhet. A színfalak mögött várakoztunk, mikor valaki hátulról belém csípett. 
- Szuperek voltatok. – szólalt meg a kék szempár gazdája.
- Köszi. – mosolyogtam rá, igaz kissé zavarban éreztem magam, ugyanis Harry is ott állt nem messze tőlünk – Ti mikor jöttök?
- Először az első eredményhirdetés előtt, aztán a második előtt is. – mosolygott teli szájjal, miközben a ruháját igazgatta az egyik kezével – Tudod, gondolkoztam. Egyrészt jó lesz, hogy megnyeritek, másrészt pedig rossz. 
- Hogy érted? – néztem rá zavartan. 
- Jó lesz, mert akkor megyünk vacsorázni, de rossz is, mert akkor nem lesz majd rám időd.
- Louis…Erről jut eszembe… - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert szólították őket a színpadra.
- Itt folytatjuk. – mondta, és lenyomott egy puszit az arcomra, ami után egyből Harry-re néztem. Elkapta a tekintetét, és a haját kezdte dobálni, és igazgatni. Tudtam, hogy látta, csak nem akart rá reagálni. 
Felmentek a színpadra, a nézők végig ordítoztak, és sikogattak. Lemerem fogadni, hogy rengetegen csak azért jöttek el, mert ők a vendég fellépők. Az elmúlt hónapok alatt nem volt még ekkora üdvrivalgás ebben a teremben. A Little Things szövegét szinte hallani sem lehetett a rajongóktól.
Szerencsére nem volt alkalom rá, hogy Louis-val tovább beszélgessek a fellépésük után, ugyanis rögtön felszólítottak minket a színpadra. Percekig álltunk a reflektorok fényében, mire végre megszólalt a műsorvezető:
- Az első, aki biztos, hogy elénekelheti a másik dalát is, az nem más, mint… - húzta az időt, a közönség ordítozott, Simon mögöttünk állt – a Dream Team! 
Bent vagyunk! Nem estünk ki! Még van esély! Sírtunk, az sem érdekelt, hogy az összes festék lefolyik rólunk. Simon magához ölelt minket, és így vonultunk le a backstage-be. Mindenki gratulált, és mindenki örült nekünk. Az öltözőbe vonultunk, ahol rögtön nekiestek a fejünknek. A sminkünket pár ecsetvonással rendbe hozták. Mindhármunk haját leeresztették, és kaptunk egy-egy hajpántot. Most Vic kapott fekete szoknyát, és egy arany színű hosszú ujjú blúzt, Tracy egy ujjatlan, szürke, kötött szoknyát viselt, fekete harisnyával. Én egy fekete áttetsző inget, és egy magasított derekú rövidnadrágot vettem fel, egy arany övvel, és én is kaptam egy harisnyát, amin minták voltak. A cipő mind a hármunkon egy-egy fekete bakancs volt. 
- Lányok! A színpadra! – jött be az egyik stábtag.
- Máris? – kérdezte Vic idegesen.
- Már csak ketten maradtatok. – vonta meg a vállát, és kiment. 
Szinte szaladtunk a színpadig, majd rögtön a kezünkbe nyomták a mikrofonokat, és már fel is tuszkoltak minket. Igen, tuszkoltak, mert alig mertünk rálépni a felfelé vezető lépcsőkre. Megkezdődött a dal, és mi belevágtunk. Most vagy soha, ez után már nincs mit tenni. Minden a nézőkön múlik. Végig ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, és tudtam, hogy a legjobb barátnőim is ugyan így éreznek. A szám végén ugrott csak be, hogy eszembe sem jutott Harry a dal alatt. Hát igen, én nem neki énekeltem, ellenben az eredeti előadóval. Ezt kicsit meg is mosolyogtam, de nem volt feltűnő, mert a mentorok éppen halálra dicsértek minket. 
Az utolsó fellépésünk után a percek csak úgy rohantak. Fellépett a másik adásban maradt versenyző, majd a 1D is, mi pedig csak várakoztunk. Aztán eljött a várva-várt pillanat. Felhívtak minket a színpadra, Simon végig bíztatóan magyarázott, és emlékeztetett arra, amit az adás előtt mondott nekünk, elmondta, hogy mennyire büszke ránk. Esküszöm, nekem már bőven elég volt az a tudat is, hogy Simon Cowell ránk büszke. 
- Hölgyeim, és uraim! – a teremben feszült csend honolt, a nézőtéren senki sem szólalt meg. Szerintem még a légy zümmögését is hallani lehetne. – Az év hangja, az X Faktor nyertese, aki legyőzött több tízezer embert, akit ezentúl nem csak az ország, hanem az egész világ ismerni fog, az nem más, mint… - szédültem, nem kaptam levegőt, azt hiszem, hogy a szívem is kihagyott pár ütemet – a Dream Team!
A közönség ordított, én ordítottam, a lányok ordítottak, Simon ordított. Térdre esve öleltük egymást Tracy-vel, és Vic-kel, és hisztérikusan sírtunk. Kitört belőlünk az elmúlt hónapok feszültsége, de nem számított semmi, hiszen nyertünk. A mentorok, a versenyző társak, a műsorvezetők, és mindenki gratulált nekünk. Annyi vaku villant körülöttünk, annyi kép készült rólunk, amennyi egész eddigi életünk során sem. 
Egy óra eltelt azóta, hogy mi lettünk az év hangja, de még mindig nem akartuk elhinni, és még mindig sírtunk örömünkbe. Egész eddig riporterekkel, újságírókkal, és műsorvezetőkkel beszéltünk, fényképeket készítettek rólunk, és szerencsére jutott egy kis idő a családunkra is. Csak egy valaki hiányzott. Harry. Nem láttam egyik fiút sem az utóbbi fellépésük óta. 
- El sem hiszem! – szólaltam meg most először sírás nélkül. Már csak pár ember futkozott körülöttünk, mi pedig a színpadon ültünk, és az üres nézőteret figyeltük.
- Hiányozni fog. – jelentette ki Vic visszafojtva a sírást. 
- Nekem is. – bólintott Tracy. 
- Igen. Tudjátok, hogy ezentúl minden más lesz? – néztem rájuk, mire ők csak mosolyogva bólogattak – Azt javaslom, hogy menjünk haza, és kezdjünk neki egy totál új életnek.
Felkászálódtunk, összeszedtük a cuccainkat, elköszöntünk mindenkitől, aztán a családjainkkal, és Simon-nal együtt elindultunk kifelé. Mikor kiértünk a parkolóba, az öröm, amit eddig éreztem, csak fokozódott. Ott volt mind az öt fiú, és várakoztak a sötétben.
- Gratulálunk! – kiáltotta Niall, és egyszerre ölelt meg mind a hármunkat. Átnéztem a válla felett, ugyanis Harry, és a többiek kicsit messzebb álltak, majd mikor a szöszi elengedett, megindultam felé. Szinte futva lépkedtem, mert a karjai között akartam lenni, és érezni akartam az illatát, és az izmos ölelését. Ám ekkor valami olyan történt, amire nem is számítottam. Míg Harry mosolyogva várta, hogy odaérjek, Louis megindult felém, és olyat tett, amire nem is számítottam. A száját a számra tapasztotta, és a nyelvét átnyomta a számba. Hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak, igazából az összes gondolatot kiűzte a fejemből egy pillanat alatt. Ha nem ebben a helyzetben lennék, talán még élvezném is a dolgot, de ez más. Nem neki kéne csókolnia. 
Ezek a dolgok alig két másodperc alatt zajlódtak le a fejemben, aztán gyorsan meg is szakítottam a csókot. Louis-ra néztem, aki csillogó szemekkel ölelt magához. Aztán Harry-re pillantottam. Jobban mondva oda, ahol pár másodperce állt. Liam volt csak ott, aki alig észrevehetően az együttes kisbusza felé bökött a fejével, jelezve, hogy Harry ott van. Na várjunk csak! Liam tudja? 
- Felhívlak! – suttogta eközben az arcomba Louis – De ezt muszáj volt megvárnom. – mondta, majd lenyomott egy puszit a számra, és elindult a kisbusz felé. Zayn, aki eddig a lányokkal, és a szüleinkkel beszélt, odalépett hozzám, és gratulált, majd Liam is így tett, de ő a gratuláció helyett csak ennyit mondott:
- Beszélek vele! – majd elengedett, és a többiek után ment. Mikor beszállt, láttam Harry-t, aki lehajtott fejjel nyomkodta a telefonját. Aztán becsukódott az ajtó, és elhajtottak. Nem tudom, hogy rámnézett-e a kocsiból, mert a sötétített üvegeken sajnos nem láttam át. Mély levegőt vettem, majd megindultam a szüleim kocsija felé. A háttérből csak annyit hallottam, hogy apám odasúgja anyámnak: 
- Ki volt ez az újabb bájgúnár?

6 megjegyzés:

  1. Úristen! Nem hagyhatod itt abba....:| Ez felér egy kínzással. Nagyon nagyon jó rész lett. :) Siess a következővel!xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. deeee. mindig az izgis résznél kell befejezni :D
      pénteken jön a következő, de annak még durvább vége lesz. ;)

      Törlés
    2. te jó ég! már nagyon várom a pénteket... esküszöm, lerágom a körmeimet ^^ nagyon jó rész lett egyébként, nagyon tetszik :)

      Törlés
    3. köszönöm :) hát szerintem hagyj a körmeidből a pénteki rész utánra is ;)

      Törlés
  2. Ne már!! Most egy világ tört össze bennem...
    hogyan lehet Louis ennyire vak? Nem látja, hogy Olivia egyáltalán nem úgy néz rá? Hát megörűlök! Hozd minél hamarabb a folytatást! Nagyon kiváncsi vagyok, hogy mi játszódik most le Harry-ben, nagyon összetörhetett. Annyira sajnálom szegénykémet! :(( Siess a kövivel!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pénteken jön a következő, amiben meglátod, hogy Harry mit szól hozzá ;)

      Törlés