2014. január 12., vasárnap

25. fejezet: A teljes igazság

Sziasztok! Igen, végre itt van a várva várt rész, amiben Harry és Carrie megbeszélnek mindent, és kiderül a teljes igazság! Nem húzom az időt tovább! Nagyon várom a véleményeket! ;)

- De…Persze. – Harry hevesen bólogatott a javaslatomra. 
- Öhm…Menjünk inkább hátra, az öltözőbe. Valahogy nem nagyon akarok kimenni a hátsó udvarra. 
- Rendben. – mondta, majd követett – Meg kellene most ijednem? – nevetett rám teli vigyorral, mikor bementünk az öltözőbe. 
- Nem. Nem kell. 
- Baj van? 
- Csak kérdezni akarok valamit. – leültem a kanapéra, ő pedig követett.
- Mondd csak! 
- Igaz, hogy egészen tavalyig írtál anyámnak? – a kérdésem meghökkentette, szép lassan előre dőlt, és a térdeire könyökölt. 
- Igen. – válasza halk, és szaggatott volt – Egészen addig, amíg…amíg nem költöztél a pasiddal Amerikába.
Elnevettem magam, mire ő zavartan rám kapta a fejét. 
- Bocsi, csak olyan nevetséges ez az egész. 
- Szerintem nem az. 
- Soha nem laktam Amerikában, sőt, még csak nem is jártam ott. Az anyám ott lakik, de én nem. 
- Akkor meg, miért…
- Miért mondta ezt neked? Pontosan azért, amiért abban is hazudott nekem, hogy kilenc éve minden nap eljöttél hozzám. Az anyám nyolc éve lelépett, és otthagyott minket, de gondolom erről elfelejtett beszámolni neked. Ugye? 
- Igen. Én azt hittem, hogy még veletek van. Legalábbis, hogy volt, mert ugye most az apádnak új barátnője van. 
- Igen, de nem is ez a lényeg. Kilenc éven keresztül hazudott nekem, és neked is. Kaptál tőle egy képet rólam, ha jól tudom.
- Igen. Ezért nem ismertelek fel. De én tudtam, hogy találkoztunk már. 
- A legrosszabb az, hogy ha nem hallgatom ki anyámat, és apámat, hogy erről beszélnek, akkor még most sem tudnám az igazat. 
- Apád tudott róla? 
- Nem. 
- Azta. – bámult maga elé – És tényleg nem tudtad, hogy ott voltam minden nap? Meg hogy mindig kerestelek? 
- Nem.
- Én meg feladtam, mert azt hittem, hogy nem akarsz látni. Meg akartam halni, és… 
- …minden egyes nap rosszabb lett? – szakítottam félbe – Nekem is. 
- Most már nem nyugodnék addig, amíg nem tudnék veled beszélni. Akár a házad falán is felmásznék az ablakodba. – mosolygott rám – Bárcsak akkor is megtettem volna. 
- Hát…Jól esett volna a bocsánatkérés. – húztam fel a szemöldökömet, mire ő zavartan nézett rám.
- Bocsánatkérés? Miért? – kérdezte, engem pedig elöntött a düh.
- A szülinapi ajándékod miatt. – válaszoltam idegesen, ő pedig elmosolyodott.
- Mire visszaértem, már nem voltál ott. Nem tudtam odaadni, de képzeld, még mindig megvan. Ugyan úgy, becsomagolva, már ha azt lehet csomagolásnak nevezni. Mondjuk, most se megy jobban. 
- Te miről beszélsz? 
- Az ajándékodról. 
- Ez nem vicces, Harry. – éreztem, hogy a szemeimet égetni kezdik a sós könnyek. 
- Miért sírsz? Mi a baj? – közelebb hajolt hozzám, és megfogta az arcomat, de én ellöktem a kezét.
- Ne érj hozzám. Miért csinálod ezt? Miért kell ebből viccet csinálni? Hogy még jobban fájjon? 
- Carrie…Most mi van? Rosszat mondtam? 
- Elmondom, hogy mi van. Kilenc éve nem ünnepeltem meg a szülinapomat. Nem ettem egy falatot sem, ezért kórházba kerültem. Felvágtam az ereimet négyszer, ami miatt bedugtak a bolondok közé. Ott ellopkodtam a gyógyszereket, és mindet bevettem, de az sem sikerült. Hónapokig nem engedtek ki onnan, aztán évekig visszajártam kezelésre. Iskolába nem jártam, hanem otthon tanultam. Barátaim sem voltak. Totál egyedül voltam. Mikor azt hitték, hogy rendben vagyok, és végre békén hagytak, megtettem azt, ami végleg betette a kaput. Összeálltam Sam-mel, hogy droghoz jussak. Egy egész nyáron keresztül drogoztam, és majdnem minden nap ki voltam ütve. Az apám nem vette észre, mert alig volt otthon a munka miatt. Ja, és az anyám a második öngyilkosságom után lelépett, és ottmaradtam a kétségbeesett apámmal. Mindez miattad történt. Most már tudsz mindent. 
- De ha az anyád felengedett volna, akkor… - csak pár másodperc után szólalt meg, de persze egyből magát védte. 
- De akkor is megszégyenítettek a haverjaid, nem érted? 
- Miről beszélsz? – tekerte meg a fejét. 
- Miről? Arról, hogy te ”hazamentél”, – itt idézőjelet formáltam a kezeimmel – és rámküldted Sam haverodat, meg az idióta talpnyalóit, hogy megszégyenítsenek. Megvertek, leszabták a ruhámat, és a patakba löktek. Sárosan, és vizesen mentem haza, szinte az egész testem látszódott a szakadt ruhám alatt. Szerinted hogy éreztem magam? El tudod képzelni, hogy mekkora szégyen ez egy tizenegy éves, kövér kislánynak?  - sírva ordítottam, és az egész esemény újra lejátszódott bennem – Azt mondták, hogy te küldted őket oda. Nem akartam elhinni, de mikor hazafele megláttam, hogy velük beszélsz, és velük nevetsz, összeomlottam. 
- Te jó ég! – csak ennyit mondott, és a kezeibe temette az arcát.
- Nem gondoltad, hogy rájövök, hogy te voltál? – kérdeztem gúnyosan. 
- De nem én voltam. – felelte halkan. 
- Tessék? 
- Egész eddig nem is tudtam erről, Carrie. – nézett rám zavart tekintettel – Miért akartalak volna bántani? Te voltál a mindenem, a legjobb barátom, a jobbik felem, a testvérem. 
- Ne akarj átverni, rendben? 
- Te tényleg azt gondoltad, hogy én voltam? Hát ennyire nem ismersz? 
- Egyáltalán nem ismerlek. 
- Semmi közöm nem volt az egészhez, Carrie. Esküszöm. 
- Akkor miért beszélgettél velük? 
- Fogalmam sincs. Valamiért megállítottak, és elkezdtek jópofizni. Már nem emlékszem rá, de az biztos, hogy nem barátkoztam velük. Hogy gondolhattad ezt? 
- Nem tudom, én nem…minden egybevágott. Összezavarodtam. Láttalak velük, aztán nem jöttél el soha. 
- Ott voltam minden nap.
- Tudoooooom! – kiáltottam fel, és a fejemhez kaptam. Szédültem, és nem tudtam, hogy mit mondjak. – Én…én…nekem most mennem kell. – az ajtó felé rohantam, végig a folyosón, el a pult mellett, át a tömegen, ki az utcára. Az első taxiba beültem, amit megláttam.
Megmondtam neki a címünket, majd ismét kitört belőlem a sírás. Elővettem a telefonomat, és küldtem egy sms-t Annie-nek, hogy hazajöttem, és holnap mindent megmagyarázok neki.
A házunk előtt fizettem a taxisnak, majd kiszálltam, és egyenesen a szobámba rohantam. Sírva vetettem rá magamat az ágyamra, és újra meg újra lejátszódtak bennem Harry mondatai. Nem is tudott róla, semmi köze nem volt hozzá. Az egész életemet tönkretettem, és elrontottam a gyerekkoromat. Persze ebben nagy segítségemre volt Sam, és az anyám is. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Esküszöm, hogy rosszabbul érzem magam most, hogy kiderült az igazság. Bárcsak maradt volna minden úgy, ahogy pár hete volt. Akkor végre normálisnak nevezhető, és nyugodt életet éltem. Most meg megint vége mindennek, és fogalmam sincs, hogy meddig fogom bírni még.

8 megjegyzés:

  1. Úúhhhh! Nagyon jó volt! Remélem Harry utána megy, vagy mindenképp megprobálja elérni. xDD
    Már nagyon várom a folytatást. Hozd minél hamarabb! xxx

    VálaszTörlés
  2. Óóóóóóó Carrie minek rohansz el mindig Harry elől??? Jhaaj te lány :D
    Várom a holnapi fejezetet!?!! :) xoxo

    VálaszTörlés
  3. Óóóhhh, azt gondoltam hogy nem tehetett ilyet Harry, és most beigazolódott a sejtésem!! :D remélem most már minden okés lesz!! :D nagyon szuper rész lett, várom a kövit!! :))) xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm :) hát igen. a mi Harry-nk nem lehet ilyen gonosz :)

      Törlés
  4. Szia :)
    Nagyon jó rész volt. :P
    Remélem a kövi részben kibékülnek. :)
    puszi♥

    VálaszTörlés