19. fejezet: Az anyák meséje

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy minden nap fogok részt hozni, mert úgy látom, hogy nagyon szeretitek a történetet, és ezt egyre többen a tudtomra is adjátok! ;) Nagyon hálás vagyok érte!

Ez a rész annyira nem izgalmas, de derülnek ki olyan dolgok, amik hatással vannak Carrie és Harry életére is.

Délután a telefonom csörgésére keltem. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.

- Tessék! – szóltam bele álmos hangon. 

- Carrie? Felébresztettelek? Sajnálom, édesem. 

- Ki beszél? 

- Itt Anne. – ahogy meghallottam a nevet, egyből felpattantam az ágyból. 

- Szia. – köszöntem akadozva – Történt valami? 

- Harry-ről…

- Baja esett? – szakítottam félbe, és azt hittem, hogy kiugrik a szívem. Ha történt vele valami, akkor meghalok. 

- Nem. Semmi baja, csak szeretnék találkozni veled. 

- Gondolom akkor a fiadról lesz szó. 

- Meghívhatlak esetleg egy vacsorára? Elküldöm üzenetben a címemet. 

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. 

- Kérlek, kicsim. 

- Rendben. Legyen. De csak te meg én, ugye? 

- Persze. Csak mi ketten.

- Oké. Mire menjek? 

- Nyugodtam jöhetsz hatra.

- Rendben. Szia.

- Szia. – hallottam a hangján, hogy mosolyogva beszél, és örül, hogy belementem a találkozóba. De mégis mit akar tőlem? Nagyon remélem, hogy tényleg csak egyedül lesz, és nem lesz ott az, akit nem akarok látni. 

Lefürödtem, és felöltöztem valami kényelmesbe, de mégsem slamposba. Elvégre Anne egy nagyon stílusos, és csinos nő. Meg az sem mellékes, hogy vacsorameghívást kaptam tőle, mégsem mehetek melegítőbe. Felvettem egy szakadt mintás farmert, és egy halvány rózsaszín pulcsit, amihez egy párducmintás sálat, és a barna táskámat, illetve barna magassarkú, fűzős szandálomat viseltem.

Már fél hat volt, mikor kimentem a nappaliba.

- Elmész? – kérdezte apám.

- Igen. Nemsokára jövök. 

- De ugye nem vele?

- Dehogy! Eszem ágában sincs találkozni vele. 

- Rendben. Randid lesz?

- Nem. Csak egy barátnőmmel találkozok. 

- Édesem! - szólalt meg végre Dona is – Caroline már nagylány. Különben sem randihoz van öltözve. 

- Köszönöm. – mosolyogtam rá hálásan. 

- Mióta vagytok ti ilyen jóban? – nézett ránk apa összehúzott szemmel, de láttam rajta, hogy örül neki. 

- Na én mentem. Sziasztok! – köszöntem el, és kiléptem a házból. Az utcán sétálva elfogtam egy taxit, ami az Anne által elküldött címre vitt. Nagyon aranyos kis családi ház volt, igazán otthonos volt már kívülről is. Nagyon nyugis környék volt, igazi külvárosi kis utca. A bejárati ajtóhoz sétáltam, és megnyomtam a csengőt, alig fél percen belül pedig kinyílt az ajtó.

- Szia, szívem! – fogadott mosolyogva, a gyönyörű, barna hajú nő – Gyere beljebb!

- Köszönöm. Nagyon szép a ház. – mondtam, miközben körülnéztem – Nem tudtam, hogy ti is ideköltöztetek. 

- Nem. Nem itt lakunk. Ez csak amolyan hétvégi ház. Harry vette, hogy ha itt vagyunk Londonban, akkor is érezzük otthon magunkat. 

- Értem! – bólintottam, miközben szemügyre vettem a kandalló fölé rakott képeket. Rengeteg volt a családról, a kis Harry-ről, és Gemma-ról, illetve a 1D-ről is. Mégis azon a képen akadt meg a szemem, amiről a kiskori énem nézett vissza rám. Elmosolyodtam rajta, mert eszembe jutott az a nap. A nap, mikor örök barátságot fogadtunk. 

- Ez a kép otthon is megvan, nagyon sokat nézegetem. – szólalt meg mellettem Anne, és a kezébe vette a képet Harry-ről, és rólam. 

- Nekem már egy képem sincs. Nem akarok emlékezni arra az időszakra. – mondtam egy kissé talán túlságosan is durván. 

- Sajnálom, nem akartam rossz emlékeket…

- Én sajnálom. Bunkó voltam. 

- Gyere, és ülj le. – hívott a kanapéhoz. 

- Miről van szó? 

- Szeretném, ha mesélnél nekem arról, hogy mi történt azon a napon, kilenc éve. 

- Tessék? 

- Kérlek! 

- Anne, nem szeretnék beszélni róla, és szerintem amúgy is tudsz mindent. 

- Semmit nem tudok.

- Tényleg? – nem akartam elhinni, hogy nem jutott el hozzá a hír. Mondjuk a fia helyében én sem újságoltam volna el neki, hogy mit tettem. 

- Tényleg. Annyira emlékszem csak, hogy a születésnapod előtti időszak volt, és Harry-vel kimentetek a parkba. Aztán kétségbeesetten, és sírva jött haza, még soha nem láttam olyannak. Vigasztalhatatlan volt, mert az anyád nem engedte be hozzád. Azt mondta neki, hogy soha többet nem találkozhattok. Minden délelőtt próbálkozott, aztán elutaztunk egy hétre. Mire visszamentünk, arra te eltűntél, és senki nem beszélt többet rólad.

- Ez nem igaz. Soha nem jött el hozzám. Nem kért bocsánatot, még csak nem is látogatott meg. 

- Ki mondta ez neked? 

- Az anyám. 

- Biztosan csak jót akart, és nem akart felzaklatni. 

- Anne! Tudom, hogy ő a fiad, és ő a mindened, de kérlek, ne vágj át engem. – a hangom könyörgő, és vékony volt, a könnyeim pedig lassan elhomályosították a látásomat. 

- Az igazat mondom, kicsim. – fogta meg gyengéden a kezemet.

- Az nem lehet…hazudtak nekem. – motyogtam magam elé – El kell mennem! – pattantam fel Anne mellől, és az ajtó felé vettem az irányt. 

- Édesem, ne menj el! Meséld el, hogy mi történt akkor! 

- Kérdezd meg a fiadat. – vetettem oda neki, és kimentem az ajtón. 

Tényleg nyugis környék volt, ugyanis legalább tíz percet sétáltam, mire tudtam fogni egy taxit. Beültem, és a Knightsbridge Hotelhez vitettem magam. Olyan gyorsan szaladtam a liftig, majd az anyám szobájának ajtajáig, amilyen gyorsan csak tudtam, majd szinte az öklömmel vertem az ajtót. 

- Carrie! – jött ki az anyám ijedt arccal – Mi történt? 

- Az igazat akarom hallani! – mondtam dühösen, és szinte feldöntöttem, úgy mentem be mellette.

- Milyen igazat?

- Harry-ről, és arról a napról. Meglátogatott, igaz? 

- Kicsim…én csak…

- Igaz? – ordítottam. 

- Igaz. 

- Te jó ég! Te…jó…ég! Miért hazudtál? Miért nem lehetett elmondani, hogy ott volt? – a fejem szét akart robbanni, a szívem pedig a torkomban dobogott. 

- Mert már úgy is eléggé szenvedtél miatta. Nem akartam, hogy találkozz vele.

- Hát nem érted, hogy abba betegedtem bele, hogy nem volt kíváncsi rám? Lehet, hogy meg sem történt volna ez az egész, ha még aznap beengeded hozzám. Tönkretettél mindent. Csak te vagy a hibás mindenért! 

- Sajnálom!

- Apa tudta?

- Nem. Harry délelőttönként jött, mikor apád nem volt otthon. Aztán elutaztak családostul, de mire visszajöttek, te már a kórházban voltál. Utána is keresett egy darabig, de én mindig elküldtem. 

- Hogy tehetted ezt? 

- Meg akartalak védeni. Ő a hibás ezért, amit veled tettek. 

- Te tényleg ilyen ostoba vagy? Nem attól omlottam össze, mert megvertek, hanem mert Harry elhagyott. – az ordítozásomat egy vékony hang szakította félbe, és megjelent a nappali ajtajában egy kislány, a húgom. Ránéztem, ő pedig ijedten méregetett. Előtörtek a könnyeim, és kirohantam a lakásból. Nem tudom elhinni, hogy hazudott nekem, hiszen Harry eljött. Bocsánatot akart kérni, de nem volt rá lehetősége az anyám miatt. Lehet, hogy megbocsáthatatlan dolgot tett, de nekem egész idő alatt az fájt, hogy utána úgy tett, mintha elfelejtett volna. Pedig ez nem így volt. Eljött, és én nem tudtam róla. Ha akkor beszélhetünk, akkor lehet, hogy nincs az a sokévnyi szenvedés, és lehet, hogy még mindig barátok lennénk. Akkor talán nem keveredtem volna zűrös ügyekbe Sam-mel, és az anyám sem hagy el minket. Mondjuk az utóbbinak most már örülök, hiszen előbb utóbb úgyis felszínre tört volna a gyáva énje. Sokkal jobban gyűlöltem most, mint eddig. Soha többé nem akarom látni sem őt, sem a családját.